Nagy Horváth Ilona: Szénmadarak /részlet/

     Miértekkel molyolok. A miértén-eken mára túljutottam, azt hiszem. Talán. Én, és kész. Ennyi. Leesett a hajhab. Bassza meg. Na várj, ezt még nem is meséltem. 
     Zitával önelemeztünk nyihogva egyszer (valójában sokszor és azóta is) még évekkel ezelőtt, hogy mi is a helyzet azokkal a szituációkkal, amikor időtlen idők óta tartod magad, odabenn két kézzel tenyerelsz a belső hang száján, idekinn rendíthetetlenül valamint teljes logikátlansággal pakolászol, és mondjuk leesik a hajhab. Puff. Századmásodpercnyi ordító csönd, az Univerzum megáll, a bolygók mind egy irányba néznek, a pók hirtelen abbahagyja a légy behálózását a falon, összesűrűsödik a világ abba az egyetlen tragikus pillanatba. Puff. Az utolsó nüansz. Ekkor az ember komoly, felnőtt lánya zokogva mellé rogy, miközben kontrollálhatatlan tepsiszájjal, alig artikulálva belebőg a mindenségbe: „miért éééééén…”. És aztán addig bömböl, míg rá nem jön, mekkora hülye és különben is hogy nézhet ki, ahogy ott ül felhúzott térdekkel, fél kézzel az utolsó undorítóra ázott zsebkendőt gyötörve. Hát nem csoda, ha senki se szereti. Hirtelen felismerés ez, kérem. Akkor mi, nők, egyszerre józanul állunk fel. Mire kiérünk a kukához, a belső hang zavartan torkot köszörül, a felpüffedt szem már tűrhetetlen részleteket keres a konyhapulton, és az önsajnálat mázgás mámorának már nyoma sincs a lélekben. Düh van. Meg szétázott arc. Mindenkit utálunk. Miközben persze pont nem. De mégis. Valamint kifejezetten nem. Ez amolyan női dolog. Nem értheted.
     Az én helyzetem speciális. Azt gondolom. Bár meglehet, hogy mind azt gondoljuk. Én már a végén kezdem. A tűrhetetlen részleteknél. Közben persze vannak pillanatok, amikor megdermed az univerzum, hajladozás közben úgy marad a szemközti nyárfa és rajta a madarak, fehérre szorított kis lábukkal mintha odanőttek volna, nem látom őket, csak tudom, titokzatos kis gombszemükkel ijedten bámulnak az idő szövetébe. Bumm. Minden okom megvan dühösnek lenni. Az én hajhabomat dobták. Ott is hagyom. Próbálok úgy dönteni, hogy öreg vagyok én már ehhez.
     Nem tudom, próbáljam-e magyarázni. A héten új, megdöbbentő felfedezést tettem, ijesztő vagyok.
     Fura agyam van, tudjuk, periférián is egész jól látok, most már ezt is tudjuk (ugyanakkor meg kontaktlencse nélkül a sarokig sem, de ez más tészta és főleg régóta tudjuk). Mosogatok, bevillan. Vasalok, bevillan, vezetek, bevillan. Jó pillanat… mandulatejes kávéval ülök a fotelban, kicsit hátravetett fejjel, elandalodva rád gondolok. És bevillan: pár nappal ezelőtt van, a telefonomon keresek ki valamit neked, közben beszélek, és szinte biztosra tudom, csak kulcsszavakba kapaszkodsz, igazából a nézésemmel vagy elfoglalva, mindig észreveszem, ha így van. Klasszikus értelemben nem vagyok szép, talán semmilyen értelemben, nem is kell mondani, ezzel nőttem fel. Sok kezdeti dologhoz visszatértünk, azt gondolom, ehhez is: megint el kell döntened, tetszem-e. Nem igazítok magamon, csak szomorú leszek. Nem tudom, mi van a telefonon, a látszat kedvéért görgetem a kijelzőt. Jó lenne valahonnan a sarokból visszanézni, mi zajlik benned. Nyúzott vagyok. És nyúz minden nap. Tudod. Tudod? Ha valahogy felkapcsolódhatnék az agyadra, ha valahogy megérthetnéd, a nők nem szépek. Szépre kell szeretni őket vagy az egész csak valami művi semmi. Esetleg természetes semmi. Meghal az arcuk. Válluk elcsügged, ugyanakkor nem nehezülnek, mint a férfiak, inkább szinte a földhöz se érnek, gyökértelenül állnak a semmiben. Felkapom a fejem, egy pillanatra még elcsíplek, mielőtt átrendezed a kirakatot. Elmebetegeknek kijáró, kíváncsisággal vegyes, érthetetlen tisztelettel nézel rám. Úristen, mit mondhattam?! Nem tudom visszafejteni, én is csak csacsogtam. Zavar. Pár perc múlva újrajátszom. Üzenetet kapok. Uh, erre válaszolnom kell, motyogom, és míg megírom a lányomnak, hogy szeretem, hagyom előrehullani a hajam. Loppal figyellek. Félelem. Szelídség és félelem. Ezt látom. Simán félsz. És tényleg. Erről már gondolkodtam, de azt hittem, valami stratégia: mielőtt kimondod, mérlegre teszed minden szavad, hogy meg ne bánts. Nem tudsz. Hogyan is bánthatnál? Hát nem világos? Bármit megmagyarázok, hogy ne kelljen haragudni rád. Nem ezért tűntem el. Pont, hogy nem…
     Talán korábban is féltél, de akkor másképp néztelek. Gyönyörködve végigcirógattam minden ismerős kis részletet, hogy aztán szándékosan fókuszt vesztve, befogadhassam az egészet. Ahogy ragyog. Míg nézel. Nézlek. Azzal a megfoghatatlan belső ragyogással, amihez emlékeimben annyiszor visszatérek, hiszen olyankor itt bent annyira más, annyira jó lehettem én is. Egyszerű hit volna? Hiszen láttam. Mint a heget a hüvelykujjad felett. Az idegpályákon végignyilalló fájdalmat, amikor rosszul mozdulsz és összeszorítod a szádat. Jó vagy. És szeretni tudsz. Most elnehezültél. Hangsúlyozod vagy csak nem tudod palástolni, nem tudom.
     8-kor ettem, most tíz van, nem lehetek éhes. Néztem rá az órára ma délelőtt. De tudod, valójában bármikor lehetek éhes. Az a körülmény, hogy ettem, nem számít semmit. Egyszerűen érzem, hogy enni akarok. Most. És még. De ilyenek vagyunk már egész felnőtt életünkben. Rendben mennek a dolgaim, nem akarhatok mást. Fenét nem. Időben elindultam, nem kell sietni. De ha egyszer érzem, hogy rohanni akarok. Taposni a gázt. Miért kell indokoltnak lenni mindennek? Miért vagyunk kutyák?
     Kisurranunk a kiskapun és kilógunk az erdőbe, ahol hiába kiált utánunk a gazda, nincs nevünk. Farkas vagyunk. Dögöt fogunk enni. Meg bogarat és szart.
     Az erdőd vagyok. Ettől félsz. Hogy nem adok neked nyulat. És kinevetlek, hogy nem vagy elég lompos, elég gyors, elég vad. Hogy bezárulnék mögötted, hogy visszamenne a gazda, és neked már mindig farkasnak kéne lenni. Pedig a gazda olykor tejet önt a tálba. Itt meg recseg a gally. És ki tudja hány farkas les itt vadra még… Nem ismersz. Csak érzed, hogy rohannál. Néha. Taposnád a gázt… De még csak tíz van. Nem indokolt.
     Én értem. Talán. És tudom, hiába mondanám, hogy öntenék tejet. Tíz óra. Semmi sem indokolt.
     Látom, néha nyújtózkodsz kicsit, és azt gondolod, vajon meddig tudnál így maradni, hogy ujjbeggyel elérd az ideáljaim. Aztán visszanehezülsz.
     Mert azt hiszed, valaki mást látok. Azt hiszed, tévedek. Azt hiszed, azt, aki te vagy, nem lehet így nézni. Azzal nem lehet így bánni. Arról nem lehet így írni. Annál a bátyád is mindig jobb volt. Hogy lehetnék büszke rád? Összekeverlek valakivel. Akit gondolok. Fantáziálok, elvégre is ez a szakmám. Vagy mi. Történeteket képzelek.
     Nézd… tejet öntök… A képzeletem én vagyok. A képzeletem vagyok én. Te nem a képzeletem vagy. Csak a meg nem történt valóságom. Valami igazi. Tudom, ki vagy. Nem álmodlak. Az vagy, aki köré álmodom magam. Most is. Pedig tíz óra van. És minden rendben.
     Benézek a sütőbe. Mindjárt kész. Remélem, szeretni fogod.
Miért is ne vihetnék neked belőle. Három óra. Tíz körül reggeliztél, biztosan éhes vagy nagyon. Nem tehetek érted mást.