Nagy Horváth Ilona: A fa - Szénmadarak (részlet II.)

     Ülök a sötétben. Vállamon málnapiros, pokróc, jó ez. Nem tudja, milyen feleslegesen piros. Belemondalak a sötétbe. Szégyellem. Homlokom mögött unalomig játszott mozi, túlélési stratégiákon dolgozom. Elképzelem, ahogy büszke vagyok és okos. Önérzetes. Ahogy kerüllek. És ha lehetetlen, elkapom a tekintetem, mielőtt még marokra fogja agyam a pánik, látod, amit gondolok. Okosan. Fegyelmezetten. Hovatovább kerülök mindenkit, aki kapocs hozzád. Aki megkérdezheti, hogy vagyok, mert én úgy vagyok, hogy erről mindig eszembe jutsz, miszerint nem jól, mert. De nem magyarázkodom. A világon senkinek. Többé nem. Elvégre büszke vagyok és okos. Képzelem.
Lehetne így. Nincs. Én szeretek megmártózni. Mindenben. Meghatódni kicsit a táguló pupillákon. No lám. Kék virágok nyílnak, férfinak ilyeneket nem írunk, hogy mint a veronica, vagy mint az ég januárban, ha tiszta az idő. Van egy ilyen színű krétám. Sose veszem elő, tudom, hogy van. Előveszik majd, ha nem leszek. És nem tudja senki, hogy ez az a kréta. Talán rajzolnak vele. Talán félreteszik, hogy nem elég élénk. Meg túl hideg. Nekem tiszta. Nekem te. Tiszta te.
     Hajnal kettő. Egy órát, ha aludtam. Előtte végigdőltem az ágyon és próbáltam nem gondolni semmire, míg nem az a sok villódzó semmi kegyesen átlökött a létezés azon síkjába, ahol az ember repül, vízbe fullad, pirosaranyas szendvicset eszik és Hegelről beszélget egy korláton támaszkodó, nagy, szőrös pillangóval. De most sötét van.           Végtelen számú fekete pokróc a vállamon. Ülök. És elönt a szégyen. Rugdosott maga előtt ez a nap. Pedig reggel még minden rendben volt. Kimentem az egykori zsidótemetőbe. Mikroklíma. Így mondják helyesen. Nem akarom helyesen mondani. Emlékezni akarok rá. Nem féltek tőlem a madarak. - Vannak órák, amikor olyan könnyű hinni, hogy létezik valami nagy jóság, ami, ha nem látjuk, ideül ezek mellé a bokrok mellé és fenséges öléből rózsaszín meg fehér virágot csipeget rájuk mosolyogva. Tüllszoknyás, szikrázó tavasz. Ringatózó ágak, finom szél, susogás, szirmot szór hajamba a béke, dongás, magány, moha, hol vagy, én miért, ibolyák a fűben, én a fűben. Kövön. Kövek. És az a fa. Meg akartam mutatni neked azt a fát. De legalább elmondani. Nem mondtam el és nem mutattam meg. Ma úgy éreztem, nem érdekelne. Ültem a sírok között. Elfelejtenek bennünket. Bebújtam ide. Néha felállok, ibolyákat böngészek a fűben, meg akarom jegyezni mindet. Szirom pereg. Mosolygok. Kövekkel szólok. Virágot hozott nektek a nagy és jó. Itt engem is szeret. Hogy élhet így a halál? Ilyen szépen, ilyen háborítatlanul. És hogy fogadhat engem így az istentenyérnyi, puha tisztás?
     Vállamon végtelen számú fekete pokróc. Eszembe jut. Hogy nem mondtam el. És mert most fegyelmezett vagyok, nem gondolhatom végig, amit akkor. Hogy néztem a méheket, és arra gondoltam, visszatértem erről a kirándulásról . Semmi sem történt. Talán végig a méheket néztem, a többi csak a megszaladt képzeletem. A többi a létezés azon síkjából jön, ahol az ember repül, vízbe fullad, pirosaranyas szendvicset eszik és szerethet valakit, akinek ott visszhangozhat a neve, akinek odakiabálhatja azt a fát vagy a virágokat és elhatározhatja, hogy megfesti ezt a maroknyi békét és nincs szégyen. Mert ott a szívét nem szégyelli az ember. Ott. Itt igen. Itt mindent.
Felkattintom az állólámpát. Melegem van. Ledobom a pizsamát és szórakozottan belebújok az este ledobott pólóba. Papírt keresek. Nem szoktam papírra írni. De mégis. Találok egy másikat:

Rajzolni akarok. Össze kell raknom a lapot, megvan majdnem az összes anyag. Vasalhatnék is. Üzenetet küldök: kérem a maradékot. Bekezdésekkel szöszölök. Akarok. Vissza akarok menni hozzád. Felbontok egy narancslevet. Megérinteni az arcodat. Megint. Hideg volt a kezem. Egy nap nem a világ, késhetek, késik az anyag. Közben persze csinálom. Ez az Ady vers februárban már volt. Ez már egy másik rovat. Nevetni veled. Le akarlak rajzolni. A mai arcod. A mai illatod. Elmenőben még melléd tolatni és leengedni az ablakot. Az eső illatát. Az olajét. A fémek illatát. Az enyémet. A koradélutánét, a szívemét. Szavaim pirosát. A kézmosó surrogását a kezeden. Dolgoznom kell. Szeretem a kezed. Megkérdezni, milyen napod volt. És tegnap milyen. Hülye vagyok. Megint. Az eső illatát. Az olajét. Rajzolni. Azt mondani, hogy sietek, és sajnos tényleg. Először nem akartam. Elhajtottam a kapu előtt. A kereszteződésnél pont nem jött senki. Kit akarok átverni? Visszafordultam. Nevetni veled. Megérinteni az arcod. Az eső illatát. A hangod. Sietni. Aninak azt mondtam, ma nem megyek sehova. El akarom mondani neki. Hogy tévedtem. És ha a világon minden írva van, akkor az Univerzum Forgatókönyve szerint dobog a szívem. Nem tudok félig szeretni. Ebben nincs kompromisszum, de kompromisszumot kötök, hogy ebben ne legyen. Olykor hullanak a csillagok. Olyankor az ember kíván. Máskor is. Én téged.