M. Fehérvári Judit: Lélekidő(n)

A rózsákról általában - Édesanyám emlékének


„Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.”
(Jókai Mór)


„Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valami hang, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes odaadásig és a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől… A határvonal, melyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.”
(Ingmar Bergman)


Az éjszaka nagy pelyhekben halkan, szinte nesztelenül hullott a városra az első hó.
Hajnalra a szikrázó hidegben az ablakokon jégvirágok növekedtek, s egyre több indával kapaszkodtak minél fentebb.
Az egyik sarkon anyám sziluettjét pillantom meg a derengő napfelkeltében.
A míniumos drótkerítésre kapaszkodva kémleli az utat, jobbra-balra tekingetve. Hazavár: kettőnket, engem és a nevében is druszáját, Zsófia unokáját. Régóta figyelhet, mert haja vakítóan fehér a hótól, olyan, akár a hatalmas hegyek ormán növekvő csapadékoszlop, noha már egy jó ideje nem is esik.
Késő van.
Lassan homályba burkolódzik minden és megérkezik a köd is, mégis az aszfalton szétterjedő hódara tükrében ott ragyog anyám arcának torzója.
***
Egykori hollófekete haja immáron csatakosan lóg a szemébe, ahogyan meg-megbillen a Mennyország kapujában várakozva, s patyolatruhájának uszálya szélesen elterül ezen a Nefrit jade kövekkel szegélyezett úton. Aggódik, mert apám, nagyanyám, a férjem és a többiek is mind elmentek már, de mégsem találkoztak az útjaik. És abban a dimenzióban megszűnik az idő, így az Édes sohasem tudja, hogy vajon meddig kell még nap nap után a Canossáját járnia. Pokolnak érzi az Édent, s eszébe jut az nap, amikor a szovjet katonák majdnem lelőtték a kútnál. A háborúnak már majdnem vége volt. A katonák azon a napon mindent felgyújtottak, majd fiatal lányok után néztek, akiken kéjüket akarták kiélni. Az egyik szeme sóvárogva végigkutatta Anyám hattyúi nyakát, teste finom ívét, kanyargó domborulatait…
***
Anyám úgy menekült meg, hogy lábai a földbe cövekeltek a puskatusok látványától, majd annak egyetlen rá célzott kakasától és a sivalkodó állatok rikácsolásától megszólalt benne a harsona, így kitépte magát az őt körülvevő szovjetek gyűrűjéből, majd fölmászott a lobogó háztetőre és a kert felőli udvaron a mélybe vetette magát.
Percek alatt minden semmivé vált. Ekkor értek oda a németek. És megmentették azokat, akiket még lehetett. Ezért volt az, hogy Anyám egészen másként látta a háborút. Mikor széjjelpillantott a reménytelenségben, a rend immáron megszűnt létezni, de a káoszban mégis megtalálta a világnak szaladt megmaradt tehenüket az elszakított kötelével, s még az udvaron felberzelt tollakkal futkorászó tyúkokat is.
Majd csönd lett. Füstszagú, reménytelen csönd. Anyám attól a naptól kezdve tagadta a Purgatórium létét.
- Jártam a Gyehennában – mesélte évekkel később -, de mire odaértem, szétégett a lelkem, nem áldott meg a megszentelő kegyelem – folytatta.
***
A többi Lélek régóta nem foglalkozik már Anyámmal.
- Habókos – gondolják.
Itt, lent minden kihalt, csak néha csúszkál egy-egy járókelő mérgesen oda- odacsapva a lábát a talajhoz, de mégsem néz rám senki sem.
Káromkodnak, sőt néha nagyokat köpnek mérgükben, s csak magukban suttogják:
- Gyerünk haza! Elég volt mára!
Ott, fönt, Anyám homlokán fehér csillag, szellő lábain fehér harisnya…
***
- Miből volt elég? – kérdezi magától egy-egy ember, miközben nyakukon egyre csak hízik az ütőér.
- Nekem nem elég az életből soha! – kiáltotta Anyám megtántorodva a hirtelen felállástól. Ekkor már áttétes rákos volt, s nem tudott túljutni azon a míniumos kerítésen sem. Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo...folyó, szé...szét...áradok...s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába! Ott leszek mindenütt, ahol Ti is ott vagytok és utazni fogok, világot látni!
Anyám soha nem lépte át Magyarország határait, sem a csonkáét, sem a régiét, minden tekintetben kerítésen belül maradt. Néha kezeivel körívet rajzolt a tengelye körül megfordulva, s visszahuppant a betegágyára vagy a szobai WC-re. Fejét, amíg tudta két kezébe ejtette, s már nem sóhajtozott, csak vádlón tekintett ránk.
- Istenem, Istenem - suttogta ilyenkor rekedten- miért hagytál el engem, válaszolj, ha kérdezlek, miért?!
Majd lehajtotta a fejét, elmormolt egy Miatyánkot, s összeroskadt a kimerültségtől. Úgy kellett az ágyra fektetni. Ekkor már nem engedelmeskedtek neki a végtagjai sem.
***
Az utcán egyre jobban átjár a januári hideg. Összehúzom ugyan a kabátom, s a téli hóesésben előre-hátra táncolva elindulok hazafelé.
Mikor odaérek, összeszorul a gyomrom, s nem nyitom ki azonnal a kaput, hanem reszketek és várok. Vajon, élve találom-e még Anyámat? – suhan át agyamon a gondolat. Már sejtem az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik. Apám is ugyanígy szökött fel a Mennyekbe kilenc esztendővel ezelőtt, a Férjem meg már egy évtizede, hogy elfüstölgött az égi mezőkön.
Bent a lakás olyan zordul fagyos, mint a jégcsap, noha a fűtés minden erejével száguldozik a légben, s egyetlen mozdony katlanában sem lehetne ennél pokolibb a forróság.
Szédelegve tapogatózom a félhomályban az ágyig. Majd fülelek. Anyám még lélegzik. Felsóhajtok: - Él még… Ezek szerint ma sem… - gondolom.
És magam vagyok, reménytelenül egyes-egyedül önmagam.
Van azért némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, betegségekkel, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, de végül nem marad más csak az egyedüllét – vallom. Öröktől fogva magunk vagyunk – fejezem be a mondatot…
***
Anyám mindeközben álmodik. Fiatal lány ismét, aki a háború idején szörnyen éhes és szomjas volt. És majdnem agyonlőtte egy szovjet tiszt, mert csillapítani szerette volna szomját…
***
Másnap visszalopakodott a kúthoz, de abból nem merhetett vizet, mert az egyik szoci helyette a barátnőjét - miután erőszakot tett rajta - röhögve belelőtte a kútba.
A lány neve Edith volt. Miközben megpróbált elmenekülni, csak a saját belső zenéjét hallotta, ahogyan a lelkéből felhangzik a lágy, édesbús muzsika. A sorozat a hátán érte. Még éppen lerogyott egy dombot formáló törmelékkupacra. Már nem érzett fájdalmat. Jóleső melegség öntötte el. Még fölnézett a füstgomolyos, szürke égre, ahol a hópelyhek egyre csak forogtak, s röpültek is tovább. Úgy érezte, mintha ő is szállna odafenn, nagyon magasan, egy csodálatos sohasem hallott mennyei szimfónia kíséretében. Szemei elhomályosultak, s lassacskán lecsukódtak.
***
Anyám a hamu alatt talált egy pléhbögrét és a csorgó eresz alá tette. Így tudott csak inni. Élelem sem maradt a házban, minden a tűz martalékává vált. Anyám, amikor már tudott menni, a szőlőbe iramodott a szülei után, akik Őt hátrahagyva elmenekültek.
Akkor is ilyen átkozott idő volt. Anyám néhány uborka ízű, ropogós tulipánszirmot rágott el a virágoskertből, amelyeknek szárai már hosszan kéredzkedtek kifelé a felengedett földből. Éjszaka még a boglyában aludt, de így is nagyon fázott. Láztól forrott a teste, s egyre csak reszketett. Reggelre gőzölgött a lehelete, s addigra a pocsolyákon is fagyos hártya feszült. Mind megdermedtek a szerelem, a kiviruló természet ősi jelképei, a tulipánok is. Anyám ott feküdt a földön a felbukkanó halvány nap simogatásában, és a halálán gondolkodott. Mellbimbói udvarai az égre feszültek, tüdeje zihált, s szemei pupilla nélküli homályában arca előkelően finommá, viaszossá vált, és Isten a minaretnyaka íveltségében meglátta a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálmot. Ez a csillagokba kapaszkodó érzékiség, s a halk sóhajtások fájdalomba szökellő dallamai mentették meg Anyámat. Mikor a csőszkunyhóhoz ért, már alvadt vér csorgott duzzadt ajkaiból, szemei alatt lilásvörös foltok festették meg orcájának ívét, vállai rángatóztak a sírástól, s pondróként csúszva könyörgött az életéért. Lázálmai forgatagában kampós orrú, nagyfejű, fényes fekete testek ugrálták körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollakkal…
- Pestisdoktor maszk – lihegte. Az jó - tette még hozzá -, mert elűzi a gonosz démonokat és ártó szellemeket… Hozzatok gyógynövényeket! – üvöltötte később. Hol vagyok? – folytatta eme delíriumos vízióban a kérdéseit. Hozzatok rozmaringot! Űzzétek ki a fúriákat! Jönnek barátaim: a hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú férfiak, akik eltűntek valahol messze, s a nők is, akiket mégis lelőttek az oroszok. Edith. Hol van Edith?
Anyám a zsidósoron nőtt fel, noha felmenői között még csak véletlenül sem akadt egyetlen szemitaszármazású sem. Gyermekkorunkban mi nem zsidózhattunk soha, Anyám persze, ha végigmentünk az utcán rá-rámutogatott az emberekre, s sosem mulasztotta el halkan megjegyezni:
- Ez is zsidó…
Különben szerettük azokat az embereket, s a mai napig nem értem a történelem velük szemben elkövetett vétkeit, de azt pontosan tudom, miért lett az én nevem: Judit.
***
És eljött a tavasz. A madarak vegyes kórusa betöltötte a szőlőskertet. Fűst szállt az ég felé, de oly fehér volt, mint a Vatikánban, midőn pápára talál a nép. A tőkék között ruhákat, régi rongyokat égetett egy görnyedt hátú asszony. Valaha a nagyanyám volt. Mire megöregedett, csaknem a földet söpörték kezei, annyira közel simult a felszínhez a gerince…
Anyám a kikelet kezdetén még egy bárányfelhőn ült, és az arra röpködő Angyaloktól folyton azt kérdezgette:
- Mennyi az idő?
Az Angyalok ilyenkor nevetgélve szállnak szerteszét, itt a Földön az idő kereke pedig egyre csak forgott tovább…
***
Anyám túlélte a szívbelhártya-gyulladást. A betegség nem tudta megsebezni és elveszejteni. Azon a nyáron már neki bókoltak az erdő fái, kezéhez nyújtották édes-fanyar termésüket a cserjék és a bokrok, lábához simultak a füvek és a perjék. A madarak énekelve, csengő-bongó trillákkal fogadták mindenütt, amerre csak járt, az erdei vadak előbújnak rejtekükből, s utódokat nemzettek, neveltek a tiszteletére.
És a rózsák szirmokat bontottak, élettel, szerelemmel telt meg az újjáéledő természet.
Anyám rózsa volt, a legnemesebb növény, amelyet valaha is megérinthetett emberi kéz, gyönyörködhetett illatában és termetében a szem. És minden titkot ismert, amelyet ennek a növénynek a titkos kódexe feltárhatott ember előtt.
***
- A Bibliában mindenütt megtalálod a rózsa nyomát –jegyezte meg csak úgy mellékesen egy napfényes délután Anyám.
Akkor még egészséges volt, élettel, reményekkel, álmokkal tele. A szivárvány minden egyes színe benne élt. A kószáló szél megremegtette haja selymét, a hajnal harmatcseppjei neki bókoltak, s még a sötét felhők mögül is kibukkant a nap, ha sűrű pillái közül kitekintve Anyámra révedt tekintete.
- Tudtad, hogy Babilon ékírású tábláin a rózsát a szépség példaképeként említik?- folytatta Anyám elmerengve. Midasz király kertjét hatvanszirmú rózsák ékesítették. Szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen rózsafám vagy, ha csupán annyi virágom, amennyivel Néró palotáját díszítették fel Rómában – súgta a fülembe epekedőn, miközben messze a horizont fölé sugárzott a tekintete.
- De hiszen az éppen kétszázezerre rúghatott. Így tanultam – válaszoltam neki. És azt tudtad, hogy a 13. században már a kolostorkertek növényeiből és a rózsa terméséből készítették a rózsafüzéreket? – kérdeztem vissza.
- Árpád-házi Szent Erzsébet kosarában Isten rózsává változtatott minden szegényeknek szánt alamizsnát, hogy nehogy megtiltsák neki a róluk való gondoskodást – vágta rá Anyám. És Erzsébet három nappal hamarabb, mint, ahogyan elközelgett a vég, már tudta, hogy felköltözik a Mennyekbe – folytatta. VI. Kelemen pápa pedig aranyrózsával hálálta meg Nagy Lajos király jóságát.
Ne feledd soha, hogy te is rózsa vagy! Olyan vörös, mint Carmené, de a sorsod mégis másként van megírva, tudom.
Ezután a beszélgetés után egészen ennek az esztendőnek a tavaszáig nem is jutottak eszembe a rózsák. Mélyen az emlékeimbe rejtettem őket, ott ritkítgattam vesszejeiket, s, mielőtt elközelgett a tél, gondosan betakartam őket, óvtam és vigyáztam a virágaim.

szozattv


szozat a tiszta hang
  pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf