Barkuti Jenő: Pilgi bácsi

     Pilgi bácsi Budapesten élt a Majakovszkij utcában, amit korábban Király utcának neveztek, és amit mostanában megint Király utcának hívnak. Miért, és hogyan alakult így? Ma már visszatekintve azokra az időkre, nem több mint egy történelmi hullámmozgás. Egy kis fodrozódás a nagy élet vízén.
      A most született fiataloknak szinte nem is lehet röviden elmondani. Maradjunk annyiban: elmúlt. A történelem taraja volt a kis epizód.
      Magyarázatként azért maradjunk talán annyiban: történelem néha vet ilyen furcsa fontos fodrokat. Amiről aztán utólag bebizonyosodik: csak akkor, volt nagyon fontos. Az élet vize ugyan is mindig tovább folyik abban, a régi jó, történelemnek nevezett mederben, amelyben jövőből jelen lesz, a jelenből pedig múlt. S ahol a fontos események, végleg leülepednek és visszavonhatatlanul történelemmé iszaposodnak. Egyedül az volt a kellemetlen ebben, a legutóbbi iszaposodásban, hogy Pilgi bácsinak és még másoknak is, akik lassan eltűnnek ebből a világból, ráment az életük erre, kis fodorra. De most már, ebben a nagy új átváltozásban, amikor a kurátori, felügyelő bizottsági helyekért folyik a küzdelem, úgy tűnik, ez a kis epizód se fontos már. Az utódok, már viccelődnek, mosolyognak az egykori keserves évek hallatán. Ezért Pilgi bácsira, és azokra az időkre kevesen emlékeznek. Meglehet, hogy már csak néhányan vagyunk ilyen emlékezők. Én viszont azokból az időkből emlékezem a dolgokra, amikor még a Király utca Majakovszkij utca volt, és egy évben nagy kánikula jött. Olyan nagy, hogy bizonyos napokon délelőtt, úgy tíz óra felé, megjelent a Majakovszkij utcában egy zöld színű jeges kocsi és egy szipogós fiatalember csengővel a kezében ment a lovak előtt. Bemet a kapualjakba, megrázta kétszer a csengőt, és elkiáltotta magát: Jeges. Itt a jeges!
     S erre a kiáltásra a gangokon, körbe- körbe, nyikorogni kezdtek a barnára festett lakás ajtók. Minden emeleten élénk beszélgetés vette kezdetét. Akik véletlenül nem hallották a kiáltást, azoknak továbbították a hírt: Itt a jeges. Majd vájdling és vödörcsörömpölések hallatszottak. Fazekak, fedők estek le valahol és forogva, tekeregve, egyre gyorsabban klafogtak a konya kövén, miközben velős káromkodások kisérték a furcsa hangokat. Nemsokára gyors lépések, lábdobogások, hangoztak minden irányból és a náthás fiatalember a ház előtt, kinyitotta a közben oda érkezett lovas kocsi lemez ajtaját. Egy kifakult, kék atlétatrikós, szikár öregember leszállt a bakról. A gyeplőt rátdobta a sárgaréz foganyus fékre. Szipkáját oldalra fordította a szájában. Hátra ment a vasajtóhoz, amit addigra a szipogós fiatalember kinyitott. Hegyes vaskampóval kihúzott egy hosszú vastag négyszögletes fehér jég rudat, amit alulról megtámasztotta egy fa ékkel és a vaskampó másik felével, szakszerű ütéssekkel, hozzávetőleg 2- 5- kilós darabokra törte a jég gerendát. Az eltört darabokat a szipogós fiatalember bele dobott a vödrökbe, veidlingokba, vagy fazekakba, amit a sorban álló lakók éppen eléje tartottak. Az atlétatrikós ember, sac- per kábé, ránézésből, megállapította a jég árát : Hat forint lesz, kezit csókolom,- mondta, a szipka mellett , s ráadásnak bedobott még egy gyufáskatujányi jég törmeléket az edénybe. A kapott pénzt, becsúszta a köténye zsebébe s bizonyára megszokásból, kicsit megcsörgette az aprót. S már mondta is: kérem a következőt. Senki nem vitatkozott. Nem kellett mérni, hány kiló a jég. Mindenki tudomásul vette, hogy az a jég darab, amit ő szerencsésen megszerzett az 5 forintot, vagy hatot, avagy négyet ér és már siettek is vissza jégszekrényhez, hogy abból a hófehér jégből, amit sikeresen megszereztek egy leheletnyi se vesszen kárba, Mert akkor, amikor ez történt Budapesten,-- nem tudom már hányban, ötven valahányban, igazi kánikula volt. Kellemetlen dohos szagot árasztottak a pinceablakok, fojtó büdös patkány szagot leheltek a csatorna fedelek. Mindenhol meleg volt és nem voltak még elektromos hűtőszekrények. Illetve voltak már, de azok nem a Majakovszkij utcában voltak.
     Ott csak régi, háború előtt készült lemez jégszekrények léteztek. Ezekben a jég szerkényekben olvadozott a jég úgy egy napot, vagy kettőt. Hidegen tartva a szalámit, a húst, ha volt. S még egy napig hideg volt a megolvadt jégből a víz, amibe sört és vizes palackokat, lehetett még hűteni. Az időközben felmelegedett vizet viszont egy kis rézcsapon le lehetett engedni a jégszekrényből, ami a fali csap kiöntőjén át el lehetett tüntetni.
      Erre bizonyára már kevesen emlékeznek. Mint ahogy Pilgi bácsit is elfelejtették valószínűleg. Pedig aranyos öregember volt. Nekem legalább is úgy rémlik fel. Sokat megélt és izgalmas történeteket tudott regélni. Most már tudom: jobban oda kellett volna rá figyelnem, de hát én még akkor gyerek voltam, nem tudtam, hogy a magyar történelem lapjait meséli.
     Pilgi bácsival egyébként, egy ilyen jég szerzési akció során kerültem szorosabb ismeretségbe. A szomszédban lakott ahol én nyaraltam. Néha át küldtek a szomszédba ezért-azért: tojásért sóért, ecetért, lisztért, vagy éppen vissza kellett adni a kölcsönt, ahogy az akkor természetes volt, és ilyenkor ő kikérdezett engem, mert mindenre kíváncsi volt, mivel magányra volt ítélve. Ki volt éhezve az emberi szóra. Örült mindenkinek, akivel szót válthatott. Egész napokat egyedül ült egy homályos szobában. Kényszeredetten rádiót hallgatott. Nagy nehézségek árán, két bot segítségével tudott már csak járni. S ez a járkálása kimerült abban, hogy háromszor-négyszer elbotorkált a gang végén a lépcsőház melletti közös WC re. Mint már említettem: nagy meleg volt azon a nyáron. A közös WC büdös volt. Általában mindenki elsietett onnan, dolga végeztével. Pilgi bácsi nem tudott sietni, csak cammogni. S ha visszatért a szoba börtönébe, ült, naphosszat a lesötétített szobában s egy háború előtti 110 voltos Siemens ventilátor, és egy átalakító transzformátor segítségével küzdött a kánikula ellen. Engem kért meg, hogy szerezzek egy kis jeget. Mert azok a svihák jegesek akkor jönnek, amikor senki nem számít rájuk, de hát ugye mit tehet az ember? Ki van szolgáltatva—mondta nekem.
      S én mentem. Szerencsésen kaptam még 5 Forintért jeget, a szállítmány végéből, ami több kisebb nagyobb darabból, mondhatni: törmelékből állt össze, s amit Pilgi bácsi nagyon rossz néven vett, mert szerinte becsaptak a disznó jegesek. A kis darabok ugyan is előbb elolvadnak mintha egy tömbben lett volna az a pár kilónyi jég. De hát ugye mit lehet tenni egy ilyen rendszerben? Örülni kell, hogy ennyi is jutott…
     Megkért még, hogy töltsem be a jeget a jégszekrénybe, és ha lehet, egy kis darabot törjek még össze és tegyem a törölközőbe, s vigyem oda karosszékéhez, ha nem terhes nagyon számomra.
     Vidéki fiú voltam, szívesen megtettem, amire kért. Vidéken valahogy természetesebb volt, hogy az ember segít, ha tud. Pilgi bácsit ez nem érdekelte. Szolgálataimat mindig egy alumínium Forintossal jutalmazta. Kezdetben tiltakoztam, de ő kitartott elhatározása mellett: Jenő úr ez a magáé. Ne tiltakozzon, kérem, ez jár! El se hiszi milyen nagy segítséget nyújtott nekem. Ez a kis darab jég úgy hiányzott már, mint sivatagi vándornak egy korty víz – monda érces hangján és szívére tette a hideg törölközőt. Lehunyta szemét és megkönnyebbülten sóhajtotta: Az életemet mentette meg Jenő úr kérem.
     Én ettől persze zavarba voltam, mert úgy 10 éves lehettem. Épp hogy eligazodtam kicsit a világban és akkor úgy beszéltek velem, mint valami felnőttel. Ez felettébb furcsa volt számomra. Pilgi bácsi viszont kitartott a Jenő úr, megszólítás mellett. És ilyen hangnemben tanította nekem a történelmet:
     Tudja, Jenő úr kérem, áno volt nevem egy csodálatos bérházam az Akácfa utcában, de amikor ez a vörös csürhe hatalomra jutott, mindenemből kiforgattak. Előtte pedig azok a fekete ruhás gengszterek raboltak ki. S még örülnöm kell, kérem, hogy nem lőttek a Dunába és később nem vittek el a Hortobágyra.
     Ettől bizony nekem még a füleim is megnyúltak, mert sem otthon, sem az iskolában ilyet nem mondott senki. Otthon és az iskolában nem volt szabad ilyesmiről beszélni. Én felszabadítókról tudtam és szocializmus építéséről. Sztahanovistákról, Leninről tanultam szívderítő dolgokat és akkor Pilgi bácsi, puritán egyszerűséggel, a világ legtermészetesebb módján, bele tenyerelt örök érvényűnek hitt ismeretimbe. Szőke Lenkéről, a házmesterről is mesélt, aki negyvenötben rosszkor jött fel a pincéből s a gangon sietett a lakása felé, de utolérték felszabadítók, és ott túl, a fordulóban leteperték…
      Hát valahogy így kezdődött barátságom Pilgi bácsival. Minden nap meglátogattam, amikor Emma asszony elment már dolgozni. Amit ő lágy hanglejtéssel nyugtázott: Elment a sárkány Jenő úr. Szabadok vagyunk,- s kacsintott. Tüzet adtam neki, és ő folytatta történeteit a felszabadítókról, és a régi Budapestről, majd megkérdezte: Ugye hozz majd nekem 10 darab koporsószeget? S én tudtam, hogy tíz szál Kossuth cigarettát kér.
      Ez a vásárlás közös titkunk volt, mert Emma asszony szigorúan kimérte Pilgi bácsinak a cigaretta adagot. S én nem árultam el, hogy ezt a szabályt közös igyekezettel áthágjuk. S ő tovább mesélt nekem a régi Budapestről. Dalszínházról, Karinthy Frigyesről, akit személyesen ismert. Ilyés Gyuláról is tudott történeteket, mert őt is ismerte és rafinált strigóként emlegette, aki akkor áno, a „Magyar Csillagot „szerkesztette, de összevesztek valamin. Régi újságokat is mutatott, amiben ő is írt vidám cikkeket.
     Néha jött egy furcsa puklás ember, aki antik könyveket vett tőle. Én ott ültem és figyeltem, hogy alkudozik Pilgi bácsi. Mert az fontos lesz, majd később—mondta. Meg kell tanulnia alkudni. Figyeljen! Az antikváriumos leemelt egy könyvet és hosszan lapozgatta. Ennek elég szamárfülesek a lapjai. A borítója is pecsétes. —mormogta fogai között.
     --Attól lesz igazán értékes—felelte erre Pilgi bácsi. Majd mondja azt, hogy ezt még Vahot Imre forgatta. Nézze meg a bejegyzést. Ott van:Vahot Imrének szeretettel. Tessék. Nem akármilyen könyv az.
     --Jó- jó – mondta az antikváriumos. De ugye, ki tudja azt ma már, hogy ki volt az a Vahot Imre?
     -- Aki nem tudja, az tegye le. Mondja meg neki, hogy nem neki való. Annak nem való a kezébe ez a könyv. Annak kell ezt eladni, aki kapisgálja a múltat, ne aggódjon, meg jön majd ennek a könyvnek a gazdája. Aki ismeri a múltat, az megadja érte az árát.—válaszolta.
     Így ment ez könyv eladás. Pilgi bácsi végül betette a pénzt a házikabátja zsebébe. S felderült az arca, amikor elment az antikváriumos. Na, ma kirúgunk hámból – mondta nekem. S hoztam neki egy sört. Én pedig ihattam egy Bambit.
     S este eldicsekedet, amikor Emma asszony megjött: Látja, itt van még öt szál cigarettám. Feleslegesen adagolja itt nekem a szívni valót… Emma asszony azonban továbbra is kiadagolta a napi hét szálat. Nem tudott a mi különös vásárlásinkról. S ebben a konspirációba a trafikos is be volt avatva. Nem mondta el Emma asszonynak a tikos vásárlásokat. A Trafikos amúgy is pult alól vette elő a lágymányosi Kossuth cigarettát, ami állítólag jobb volt, mint a debreceni vagy a pécsi. Tíz szálat kis papír staneclibe rakta, s azt hiszem egy forint ötven fillér kért érte. A két forintból visszajáró ötven filééren, egy gombóc fagyit vettem, amit elnyalogattam a Majakovszkij utcában a jelvénybolt előtt, amíg a szép zománcozott jelvényeket nézegettem. Ez az ötven fillér volt Pilgi bácsi szerint a beszerzési díj, ami megilletett engem.
      A trafikos néha megkérdezte: Hogy van az öregúr? Én erre azt válaszoltam, hogy: jól. Ami persze nem volt igaz, mert azt az állapotot, ahogy Pilgi bácsi napjait koptatta, mindennek lehetett nevezni csak jónak nem. De ez a hangulatjelentés is amolyan sajátosság, köszönésforma beszélgetés bevezető volt, mint az angoloknál a’ Havarju?
     Aztán eljött egy még forróbb nap, és utána következett egy füllesztő éjszaka, csak hajnalban hűlt kicsit a levegő. Ekkor jött át Emma asszony reggel s megrendülten közölte: Piligi bácsi az éjszak itt hagyott bennünket… Pici sírt is,-- ha jól emlékszem. De összhatást tekintve, nem volt nagyon szomorú. Jöttek a szomszédból még mások is. Elmondták, hogy nem volt már titok, tudták, hogy Pilgi bácsi nem húzza ki a nyarat, hiszen alig- alig vonszolta már magát… Úgy mondták: mindenki számolt már ezzel az eshetőséggel. Csak én nem gondoltam halálára. Úgy véltem ő örökké fog élni, és még sok története mesél nekem. Ezért nagyon elszontyolodtam. Emma asszony suttogva beszélt és elmondta, hogy felkészültek már… Valaki már be van jelentve a lakásba, aki azonban nem fog oda költözni. Csak névleg van ott. Néha megmutatja még magát, hogy szó ne érje a ház elejét, mert vigyázni kell nagyon ezekkel a házmesterekkel. S remélhetőleg az elég lesz, ahhoz hogy nem kap társbérlőt, s majd vidékről lassan feljön a nővére, ha sikerül ott neki eladogatni a dolgait.
      A másik szomszédok is megjöttek a futó hírre és sajnálkoztak. Emlegette Pilgi bácsi keserves életét. Felidéztek sok mindent. Jót is, rosszat is.
      Hiába mondták azonban, hogy nehéztermészetű, zsémbes ember lett, és hogy haragba volt az egész világgal. Örökösen a házát siratta. Az volt a baj vele, hogy mindig elmondta véleményét, akkor is, amikor nem lett volna szabad. Ezért is verték össze az ÁVH-án, amitől még jobban megnyomorodott. Soha, semmi se volt jó neki. Mindig jobbat akart, pedig hát azt nem lehet ám.
     Tudtam, hogy ez nem igaz. Pilgi bácsi nagyon jó ember volt; a gyermeki lélek csalhatatlanul megérzi ezt, és az is megmaradt bennem hogy igen is, mindig jobbat kell akarni. Ezt is ő mondta nekem.
     S vártuk a halott szállítókat. Ám előbb valami felcser féle jött. Megnézte Pilgi bácsit és kiállított egy papírt, amit Emma asszonynak adott, s reményét fejezte, ki hogy a hullaszállítók még az nap oda érnek, mert nagy a hőség.
     A temetkezésiektől, délután feljött egy nagyon fáradt sovány ember, aki alig állt a lábán. Bor szaga volt, és imbolygott is. Közölte: nem tudják ma elvinni az elhunytat, mert sok eset van. Mire Emma asszony adott neki egy kék hasú húsz forintost és töltött neki egy kupicát a titkos pálinkából.
     S akkor a hullaszállító kihajolt a gang korlátján. Akkorát hajolt, hogy majdnem kiesett, de két ujjával füttyentett, és intett. Erre feljött a másik két ember, egy nagy fogantyús bádog koporsóval. Azoknak is bor szaguk volt. Panaszkodtak a harmadik emelet miatt, és hogy oda van már a csuklójuk. S azt mondták inkább holnap jönnének vissza, mert sok volt már az nap az emelet, s hogy ehhez az esethez tehermentesítő vállszíjak is kellenének; de a két kupica meggyőzte őket, hogy tehermentesítő vállszíj nélkül is le tudják vinni Pilgi bácsit.
     Még egyszer, utoljára, megnézzem őt, mielőtt betették a bádogkoporsóba. Nem féltem a halottaktól. Nagyapámat is megnéztem holtan. Pilgi bácsi is olyan volt. Szeme le volt hunyva és mosolygott, mintha valami szépet álmodna. Talán álmodott is elmenőben. Átálmodta magát az örök tavaszba. S utoljára bizonyára elsétált még az Akácfa utcán a régi háza előtt…

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf