Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet III.)

Teregetek. A szomszédból átszól a kiskölyök, mikor jövök ki a kutyákkal. Idegesítő hangja van, gondolom, mint minden egyes alkalommal, és míg felcsipeszelem a kötélre a kedvenc farmerom, a bennem élő keresztény-buddhista-zsidó-hindu-tengrista attidűdnek megfelelően összefogalmazok valami imafélét az univerzum irányába: ha a kissrác felnő, szép hangja legyen, ha egyszer szeret beszélni, legyen, aki szívesen hallgatja, s ha már a feljebbvaló úgyis épp benne van az irgalmasságban, intézzen már még néhány hónapot ennek a farmernak, mert utálok ruhát vásárolni.
Pillangó köröz a hirtelen felindulásból teregetős lavórnak kinevezett doboz fölött. Mellette, ha lehajolok, látom, pici, lila virágú növényke feszít… írtam neked egyszer az első virágról. A legelsőről, amelyik úgy döntött a fűtenger közepén, hogy más lesz, és színes levelet hozott… A másik szomszédból a kerítés alatt idén is átnőtt, s így közös tulajdonú bokor méregzöld, viaszos levelei a finom, még hűvöskés szélben vibrálva megsokszorozzák a verőfényt. Nem kell közelebb mennem, a levelek alatt bogyókezdeményeket dugdos, ismerem tavalyról. Március vége. Újabb tavasz. Veled a fejemben. Megállok, nézem kicsit az eget, majd arra fordulok, amerre sejtelek. Hétfő van. Mindjárt dél. Dolgozol. Fél utcával lejjebb. Madarak röppennek fel a szemközti háztetőről, követem őket a tekintetemmel. Valahol a vállam felől méh zümmög, bár nincs rajtam kontaktlencse, se szemüveg, így voltaképpen a házilégytől a rovarnak álcázott NATO drónig bármi lehet.
Visszatérek a ruhákhoz, közben gondolkodom. A te hangod vajon milyen lehetett, amikor kicsi voltál… szeretem, ahogy a szavakat formálod. De ezt már mondtam neked. Akkor zavarba jöttél és két-három nagy levegő után azt felelted, hát… a Windeisen Gyöngyi néni azért megtanított fogalmazni… Felhúztam a szemöldököm és elnevettem magam. Nem erre gondoltam, mondtam. Jött valaki, ennyiben maradtunk. Akkor is nagyon sütött a nap. Összehúztad a szemed. A szempillád is szőke. Azt néztem. Míg máshoz beszéltél. Azokkal a szépen formált szavakkal. Megfordul a fejemben, hogy sóhajtanék a gondolat végére, de érzem, hogy az így, magam között is túl teátrális lenne, az meg nem kenyerem, a drámával csak ízlésesen… és már eleve olyan ez a jelenet, mint egy művészfilm forgatókönyvének felütése Holllywood-alsóból.
A kisfiú valamikor bement, egyedül vagyok. A pillangónak is közben jobb dolga akadt, a röpködő izé is rám unt. Főszereplek tehát. Ezzel kapcsolatosan beugrik, ha úgy tetszik, a lidlből szerzett akciós fekete, bolyhos kardigánomban is éppen milyen szép vagyok: a társaságban releváns férfiként Ági által megkérdezett Töfe barátunk mondta ugyanis még tavaly Hódmezővásárhelyen a nekiszegezett kérdésre, miszerint mikor szép egy nő, hogy idézem, „egy nő legyen szőke és fújja a haját a szél”. Jelentem, ezt összehoztam.
A házhoz visszamenet megérintem a pár éve ültetett normann fenyőt. Intézek hozzá néhány bátorító szót, így, néhány héttel a nagy melegek előtt: hogy meglátja, nagyra nő és galambok fészkelnek majd az ágai között.
Átlépem a küszöbön napozó kutyát. Megint a hangodra gondolok. Hatalmas lelkű költők írták meg arannyal átszőtt, finomveretű sorokba, hogyan borul össze és épül ezertornyos, felhőkupolás katedrálissá az egész világ, ha az a bizonyos egyetlenegy kimondja a nevünk. Én meg sokáig azt hittem, te az enyémet nem is tudod. Sose mondod ki. Nekem. Csak ha rólam beszélsz. Vagy utalsz rám. Kisasszony. Kedves. Hölgyem. Te. Művésznő. Ezt mondjuk megmorogtam, nem is mondtad többet. Ezek vagyok. Te. Ezt szeretem, ahogy mondod. És ezeket: rád, neked… és újra te.
Ági azt mondta, van egy bizonyos külön hangom, amikor rólad beszélek, ha csak egy szót is. Valami halkabb, valami lágyabb, valami más, amit egyébként nem hallani, amit akarattal létrehozni sem tudok.
Te. Rád. Neked. És újra te. Azért szeretem, amikor ezeket mondod, mert nekem szól. És észrevettem, hogy olyankor a te hangod is más. Néha csak egy-egy szónál, amiben benne vagyok. Máskor meg… Régebben megesett, hogy órákat szakítottunk ki a napból. Besurrantam. Nyugtáztad. Mi újság? Vállat vontam. Kezdted te. És aztán lassan ránk esteledett. Pusmogtunk. Titkokat cserélve. És gyerekkort. És szerelmeket. Kudarcot. Nagymamát. Sebeket. Meséltél a hegyekről. Én az Alföldet meséltem. Én a te-hangon, te az én-hangon. Rejtélyes kaptatókon, árnyas erdőkbe mentem veled, én vittelek az én tengerembe, ahol csenevész akácok alól kimerészkedve néztük, a perzselő nap alatt mint hullámzik végtelen békével a búzamező. Emlékszem. Mindenre. Az első ilyen este. Te. A hangod. Puha vacok. Hozzábújok. Lágy. Szinte belélegzem. Mint egy mese elalvás előtt. Benépesül a félhomály. Gyerek vagy. Szaladsz. Nem iramodok utánad, egy másik időből nézlek. Én most itt vagyok. De látlak. Veled vagyok. Te, rád, neked, te. És újra te. Balzsamos a levegő. A véremmel zsong. Felnősz. És ott vagy ebben a félhomályban mindenhol. Mindenben. Látlak. Minden időben. Most. Ahogy mozdul a szád, és kicsit felém hajolsz. És látom az életed keserédes kis állomásait. Tiszta-szép gondolatokon könyökölve lapozgattuk az időt. A te szép, dolgos, megbízható kezedbe tettem, és te gondosan elcsomagoltad a dolgaim, amiket nem mondtam el másnak. Azt mondtad, jól van így. Mire megismertem, már szerettem mindenkit körülötted. Elhoztam magammal az életed. Bennem te pilóta lettél, aki a földön maradt. És én? Én sose tudtam, mi akarok lenni. Már tudom. A levegő. Ami téged felemel és repülni segít. Talán vitorla. Csend. És este. Hogy halljalak.
Persze lehet, hogy ti, férfiak mindig így beszéltek a nőkhöz.