Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet IV.)

Felfelé kapaszkodom. Tegnap nem. Azt mondtam, most két napig nem. Krém. Belenyúlok a tégelybe. Minden vonásom lefelé nyúlik és matt fehér. Fel-felkeresem magam a tegnapban. Ahogy egyszerűen csak jó. Lebegek, lecsúszok, visszakapaszkodom. Pár napot. Amikor igen. És nem is emlékszem, miről beszélgettünk. Esett az eső és én levettem a szemüvegem.
Festek. Megint.
Félkész templomok.
Semmibe meredő falak. Hol lakik az isten... Talán amerre a füstölő illata kanyarog. Elindul tőlem és szétterül a plafonon, kiszökik az ablakrésen, az égen újra szétterül, ott megáll, felragyog, majd felszivárog a csillagok között csendesen valami nagy, fenséges és tiszta helyre. Belevegyült szavaimmal dús fákat növeszt a mindenható végtelen udvarán. Ezek Ilcsi imái… - gondolja, amikor kinéz. És ha nem is könnyíti meg a sorsomat, tudom, hogy gyönyörködik és ha az arra tévedt szelek megsusogtatják a leveleket, s azok neki szólnak: „kedves valaki, aki hallgat engem…”. Mosolyog. Megtanultam ma is valami fontosat.
Néha azt hiszem, nem tudom elhordozni. Leráznám magamról a világot. Veled együtt. Hagyjatok élni, mennem kell. Rohannom. Nem valami felé, nem valamitől, hanem csak úgy bele az életbe, mert mindjárt vége, és én ezt már olyan régóta tudom, hogy tényleg, tényleg… csak hagyjatok. Aztán fuldokolva kapok utána. Utánad. Mert nem maradna semmim. Mert megszűnnék én is, ha valahogy kivesznél belőlem.
Máskor megértem, az időt az ember találta ki, hogy a dolgok kezdődhessenek és mindennek legyen pontos vége, amire majd úgy tudunk visszaemlékezni, hogy a mai naphoz képest hány nap, év telt el… Pedig emlékezhetnénk arra is, hogy történt. Egyszerűen csak arra, hogy részünk volt benne. Van benne. Mert az igazán fontos dolgok nem múlnak és nem kezdődnek. Egyszer csak felnézünk, és ott vannak az életünkben a maguk időtlenségében, és nem is tudjuk felidézni, mikor történt, nem is köszönhettünk…
Kivárom. Ülök az autóban és teli torokból énekelek neked, aki miatt a városhatárban még kétségbeestem, ahogy gyűltek közénk a kilométerek. Legszívesebben sehova se mennék. Soha többet.
Ilyenkor viszont olyan végtelen az idő. Az autó két oldalán kövér termőföldek rohannak visszafelé, a leengedett ablakon át tarkómra simul a szél. Put your head on my shoulder… énekelek valakinek, aki miatt a város határában még rosszul voltam, ahogyan gyűltek közénk a kilométerek, mert legszívesebben sehova se mennék. Soha többet. Susognak a levelek. Odafenn. Talán nyárfák, mint a telek végében, amikre minden évben haragszol a szösz miatt és csóváltad a fejed, amikor azt mondtam, de hiszen ez nyárfa… én szeretem. Legyenek inkább megfontolt, erős tölgyek. Mert én mindent olyan komolyan gondolok. Komoly, szelíd susogás… „kedves valaki, aki hallgat engem…”
Snitt. Paul Ankát hallgatok. Most éppen a Diana szól. Kedvencem volt az első magnókazettámon, egy Best of Disco című, valószínűleg már akkor is borzasztóan ódivatú válogatás dalai közül kellett folyton kikeresnem a korombeliek által jól ismeret grafitceruzás technológiával, hogy a lejátszó ne csavarja föl az elnyűtt szalagot. Tíz éves, ha lehettem, és jó volt ezt hallgatni. Ábrándjaimban akkori normáim szerinti ifjú énekelte kimondottan és megkérdőjelezhetetlenül nekem, nyilvánvalóan valami nagy és csaknem végzetes drámát követően, és ebben az sem zavart különösebben, hogy nem vagyok Diana. Nem emlékszem, hogy megbocsátottam-e egyszer is, szegény pára csak énekelt és énekelt, és én minden egyes alkalommal szadista módon újabb szívfacsaró részlettel egészítettem ki a történetet. Lehet, hogy az agyamban valahol hátul még mindig énekel szegény. Nem a megbocsátás volt a lényeg, hanem a gesztus. Az el nem engedés. Az én el nem engedésem. És, hogy valaki. Nekem. Sokkal-sokkal később egy Besame Mucho összejött negyvenvalahány évesen, bár duettben és sok évi csendes belső dráma után valamint pusztán a publikum kedvéért, hadd gondolják, hogy közöttünk még mindig van valami fontos. Ahogyan van is, de erősen gyanítható, hogy ez meglehetősen messze esik attól, amit a külső szemlélő látni vélt és még messzebb a Dianától. Annyi mindent csinálunk mi ketten, színésznek is jók vagyunk talán, egymásnak is mindig eljátszottuk, ami éppen szükséges volt ahhoz, hogy a másik ne menjen túl messzire. Bár talán mégis elmentünk. Tem.
Hogy ne legyek egészen igazságtalan, meg kell emlékeznem, hogy házasságom utolsó évében törvény szerinti társam is sokszor énekelte feltehetően a romantikus szándékkal a fogalmam sincs milyen együttestől, hogy "kicsi gesztenye barna a szeme", s mert egész életemben nagyvonalú voltam, egyszer sem kértem ki magamnak, hogy tizenakárhány év után se tudja, milyen színű a szemem. Mentségére szóljon, hogy isten igazából én se tudnám pontosan megmondani. Ági szerint, askenázi. Hedvig szerint, ha egy pasas tudja, milyen színű a szemem, akkor túl kicsi a mellem. Fogadjuk ezt el. Jól állunk.
Ma reggel. Már megint a templomok. Szvjatogorszkban szétlőtték a kolostort és a szent helyeket. Valakik. Ez a része nem is érdekel, a győztes fél majd megírja az erre vonatkozó történelmet. Templomokat lőttek.
Lehunyom a szemem. Benned gyönyörködöm. Nyár van és reggel. Arany szőrszálak a karodon. És tovább. Ahol még fehér a bőröd. Mielőtt kikászálódtam mellőled, még hozzád értem. Csak pár órára búcsúzom. Nyár van és reggel. Emlékezetemben összegyűlnek a szádra illesztett szavak. Hétköznapi semmiségek. A kettőnk hangján, mert mi jobbára mindig egyetértünk. Sietünk és mégsem. Benned gyönyörködöm. Figyelmem a mellkasodra esik és megpihen a szíved fölött. „Kedves valaki, aki hallgat engem… verjen ez a szív mindig, amíg az én életem ki nem fut…” Megborotválkoztál. Ha velem jöhetnél egyszer ide… erre a helyre, ahonnan most is látlak… ebbe a végtelen kertbe, ahol most veled-nélküled bolyongok susogva a fákkal, ha így látnád magad…
Lehunyom a szemem, hogy lássam a tiéd. Nem azért, mert kék, Hanem mert a te szemed. Benne minden, amit láttál, és milyen jó nekem, hogy benne most én vagyok. Benned gyönyörködöm. Mögöttem vásznak és félkész templomok. Nem sokára dolgod kezded, én szövegeket vágok, azután festéket keverek és bosszant majd, hogy a szél kiviszi a függönyt az ablakon. Hétköznapok. Amikor azok vagyunk, amiknek látnak. Hétköznapiak. Istentelenek.
Néha azt hiszem, nem tudom elhordozni. Leráznám magamról a világot. Veled együtt. Hagyjatok élni, mennem kell. Rohannom. Nem valami felé, nem valamitől, hanem csak úgy bele az életbe, mert mindjárt vége, és én ezt már olyan régóta tudom, hogy tényleg, tényleg… csak hagyjatok. Aztán fuldokolva kapok utána. Utánad. Mert nem maradna semmim. Mert megszűnnék én is, ha valahogy kivesznél belőlem.
Hol lakik az isten… Talán amerre a füstölők illata… talán egyszer majd, ha nézed az erdőt, eszedbe jut. Ezek Ilcsi fái.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf