Barkuti Jenő: Hogy rohan az idő

Legalább is a pécsi városi hírek szerkesztői körében gyorsan múlik. Erre a tényre véletlenül jöttem rá. Berta Bulcsú egyik írását kerestem. Reméltem, náluk megtalálom. Ráklikkeltem a pécsi írókra, mert Berta sokáig Pécsen élt és dolgozott. Gondoltam, ott előbb rátalálok a témára, de csalódnom kellett. A pécsi írók oldalának szerkesztői egyszerűen kifelejtették Berta Bulcsút. Mintha soha nem is létezett volna. Nézegettem a szerkesztett kínálatot. Ott volt azon szinte mindenki, aki egykor Pécsen tett valamit az írott szó templomában: Jannus Pannoniuson, Ibrahim Pecsevin, Zelk Zoltánon át Galsai Pongrácig és Nemere Istvánig sorakoztak a jó betűvetők. Berta Bulcsút viszont sehol se találtam. Pedig ő úgy hozzá tartozott a városhoz, mint a török templom vagy a Hunyadi szobor. Megnéztem persze a nagy keresőben, a Gooogl- ban. Ott megleltem. Úgy, ahogy illik.
A kis kitérő azonban elég volt ahhoz, hogy tűnődjek: így múlik el a világ dicsősége?
Így bizony…
Próbáltam visszaidézni a régi találkozásokat. Jött az első: egykoron, valamikor a hetvenes évek dereka felé, egy véletlen hozott össze vele. Valami közös ismerősnél építkeztünk, az akkori szokás szerint: kalákában. Ami arról szólt: baráti összefogással segítettünk egymáson, aki tudott, persze…
Ő dobta nekem a téglát, én meg tovább. Ősi, gyors és kellően hatékony anyagmozgató módszer volt ez. S legfőképpen vidám. Sok évődéssel elapadhatatlan viccel folyt az efféle építkezés. Aztán a pihenőben, amikor a sört ittuk, már jobban megismertük egymást. Kiderült, hogy ő az B., aki a Dunántúli Naplóba B. jelzővel is ír. Sőt, ő követte el a „Lányok napfényben” című kötetet… Én meg fogékony voltam akkor az efféle rezdülésekre, és persze fiatal. Nála legalábbis jóval fiatalabb. Tisztelet gyúlt iránta. Főleg miután olyan közvetlen és megnyerő modora volt. Aztán a nap végén elválltunk.
A kapcsolat később, szintén véletlenül, megújult. Megint összefutottunk, de akkor már kicsit jobb helyen, az Olimpia bárban, ami Pécsen egykor az Urán város ékessége volt. Kora hajnalig nyitva tartott, és sokan látogatták. Valahogy akkor volt erre pénz és kedv is. Vagy a magyar levegőben volt akkor valamiféle vidám életerő? Ki tudja?

Ahogy most felvillan a régi kép, rájövök, nem több az már, mint véletlen emlékrög. A régi Pécs és az Olimpia emléke mozdult Berta Bulcsú felidézése nyomán.
Ma sivár a környék. Az Olimpia bár azt hiszem, végleg bezárt. Akkoriban fiatal énekesek próbálgatták ott szárnyaikat mielőtt reményteljes külföldi útra szálltak. Emlékszem, egy szakállas fiúra, aki megkapóan énekelte a „Mami –mami” akkori slágert. Amíg énekelt, még táncolni is elfelejtettek. Elnyelte őt is külföldi bárok csirizes varázsa. Hírét se hallottam azóta…
Berta Bulcsút pedig akkor, ott a bárban, éppen valami bánat gyötörhette, mert egyedül volt az asztalnál és megörült nekem. Intett, hogy üljek hozzá. Ám kiderült, csak annyira emlékezett, hogy valahonnan ismerjük egymást…
Az új sör persze rendbe tette a dolgot. Rögtön témára találtunk. S ekkor tűnt fel Kézdy György és Mendelényi Vilmos, a Pécsi Nemzeti Színház két ismert sztár színésze. Rögtön teljes lett az asztal. Nem kellett különösebben bemutatkozni: ki is vagyok, mi is vagyok. Berta Bulcsú személye olyan volt akkor, mit egy hivatalos levél a lordok házából Erzsébet királynő aláírásával. Aki Bulcsú asztalánál ült, az csak kiváló ember lehetet… Mendelényi és Kézdy pajkos kedvükben voltak. Kitartóan ripacsnak szólították egymást. Ilyenformán: Mond ripacs, mennyi pénzünk van még?
Telt lassan az idő. Zene andalítóan szólt. Pincérek hangtalanul suhantak fehér asztalkendőikkel a karjukon, tálcáikkal fejük felett ügyesen kerülgetve egymást. Mi pedig kiveséztük már a színházi élet és a magyar közélet gyűrött gondolatrendszerét, társadalmunk repedéseit.
Hajnalodott.
Végül már csak a zongorista játszott. „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám” Amikor Mendelényinek, egy új bolondos gondolta támadt: Menjünk át a Hullámba!

A Hullám is hajnalig üzemelő vendéglátó egység volt, hogy szakszerű legyek, de színvonalát tekintve gyengébb lábakon állt, mint az Olimpia. Viszont a ráérő hölgyek ott kerestek ismeretséget vagy menedéket és persze némi készpénzt is. Gondolom. Ki tudja ma már? Ki emlékszik erre? Régen elgurultak már azok a bohém kövek, amin akkor botladoztunk.
Az elhatározást tett követte. Fizettünk és rendeltünk egy taxit. Akkor egy ilyen rendelés még nem vágta földhöz embert. Mellényzsebből ki lehetett fizetni. Hihetetlen, tudom, de akkor a dolgozókhoz voltak méretezve az árak: a taxi tarifa is, pezsgő is, a konyak is, aminek éreztük bódító hatását.
Hamarosan jött a pincér: a taxi előállt.

Illő módon elköszöntünk tőle, és beszálltunk a kocsiba. Sofőr álmos volt és indított, csak azután kérdezte: Hová?
Kézdy Gyuri egykedvűen válaszolt: Az Olimpiába.
Mi pedig nem figyeltünk arra mit is mondott. A taxis viszont igen. Rögtön a fékre lépett és megkérdezte: Uraim, most tolassak vissza vagy tegyünk egy kört?
Tegyünk egy kört – mondta Gyuri kissé lemondóan és fáradtan, anélkül hogy ő vagy mi, végig gondoltuk volna, miről is van szó.
Megkerültük az Olimpia tömbjét. Kiszálltunk. Fizettünk 10 forintot borravalóval együtt. A taxi elment és mi az első meglepetés után be akartunk volna menni újra a bárba, de már kitették a táblát: Záróra.
Én pedig most tűnődöm, hogy milyen gyorsan múlik az idő…
Mert a rohanó idő összekuszált mindent. Sorra fogytak el a hajdani cimborák, akikkel egykor össze-összejöttünk, akikkel jó volt együtt lenni, akik mellett nem lehetett szomorkodni. Mendelényi csak úgy, minden megelőző rossz hír nélkül, egyszer csak meghalt. Berta Bulcsú kivárta az időt. Megnézte még a rendszerváltást. Írt még pár jó novellát és ő is eltávozott.
Fontos, felettébb zavaros, kínkeserves és főleg rossz hírekkel terhes idők suhantak.
Néhány újságban azért még méltatták Bulcsút. Olyan formán, hogy a József Attila díjas novellista nem ír többet… Ahogy én az utolsó írásait ismerem, úgy emlékszem, nem volt jó véleménye a formálódó új világról.
Utoljára Kézdy Gyuri távozott az egykori asztaltársaságból. Látványosan fejezte be a nagy szerepet.
Miután felmérte gyógyíthatatlan betegségének várható következményeit, meghajolt még egyszer gondolatban a közönsége előtt, ahogy megszoktuk tőle egykor a pécsi nemzetiben, bujkáló mosollyal az arcán. Úgy intézte, ahogy korábban elmondta nekünk: Én nem fogok ágyban eszméletlenül megrohadni…
Egy keserves kórházi nap után, kinyitotta a folyosó ablakát és kilépett rajta… Ez volt róla a végső hír, ami eljutott hozzám. Nem tagadom, rendesen mellbe vágott.

Előtte azonban még egynéhányszor találkoztunk. Talán az utolsót idézem, ami a rendszerváltás lázában történt. Előbb azonban egy parkolóban futottuk össze, ő akkor már Pesten játszott, mondhatni ott is befutott. Találkozás örömére megbeszéltünk egy randevút a Nemzeti kávézójában.
Készítettem is az alkalomról egy kis interjút vagy riportot. Ez még elevenen megvan emlékezetemben, s valahol az újsággyűjteményemben is. „Találkozás Virág doktorral„ Magam se tudom már, műfajilag hová soroljam, riport lett vagy interjú? Teljesen mindegy. Az emlék a fontos.

A nemzetiben, ahol találkoztunk, halkan, diszkréten folyt a társasági élet és mi magunkról megfeledkezve úgy nevettünk, hogy felénk fordultak a fejek. A régi Pécsi élet fényeit, árnyait görgettük és gondokat feledve megint és megint kacagtunk. Jólesett a régi emlékek szikráztatása. Alig akartak elfogyni a régi történetek. Ez a diskurálás azonban akkoriban történt, amikor volt már egy jó szerepe a „Szomszédokban”, ahol Virág doktort alakította. Mondhatom, sikerrel. Jól futott a sorozat. Milliónyian nézték.
Ám ahogy a szerepét és a színházat szóba hoztam, valahogy elszállt a jókedve. Hirtelen elkomorult, mint aki rémet látott. Azzal noszogattam, hogy népszerű a sorozat. Illik hozzá a szerep. Sokan kedvelik. De nem vidámult vissza.
- Nem tudom, meddig fog tartani, és utána hogy’ lesz— bökte ki végül-maga elé meredve, visszahullva a mindennapok sivár valóságba .
Felajánlottam, hogy írok róla pár „lendítő„ sort. Akkoriban még volt erre módom és lehetőségem. Erre újra nevetett. Egy pillanatra a régi rekedtes hangú Kézdy Gyuri lett.
Rá jellemző fanyar humorral nyugtázta. Látod, azt nagyon jól teszed, mert most olyan idők jönnek, hogy hírverés nélkül bohóc sem lehet az ember. De lehet, hogy WC- s néni posztra is pályázni kell valahol.
Ezen fogok töprengeni, melyik WC- re pályázzak. De jó lesz, ha te is vigyázol! Összekapod magad, mert nagy pofád van, és azt nem szeretik.
Ezzel a lélekcsiklandó humorral, zártuk az estét. Még egyszer utoljára kezet ráztunk. Nem gondoltuk, hogy az volt az utolsó.
Telefonszámát egy darabig még őrizgettem, aztán töröltem a regiszterből, mint amire már többet nem lesz szükség, és ahogy most a regisztert lapozom, riadtan veszem észre, hogy ahogy rohan az idő. Egyre több benne az áthúzás, a törlés…

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf