M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók… Szomorúságos így élnem, s a sors furcsa iróniája, hogy ennyi betegséggel még létezem. Mióta Zsófi elköltözött, azóta tengek-lengek, akár egy eltévedt artista a hálóban, amibe önszántán kívül zuhant bele. És vannak szabályaim, mert különben nem érdemes felkelnem sem. De ezek is csak fonják a hálójukat, s egyre közelebb érnek, akár a pók a körülötte röpülő légyhez.
És tudom, hogy mielőtt Zsófi elment a nagy Budapestre, annyira kivizsgálták az immunológián, kardiológián, s mindenütt, amennyire egy embert csak ki lehet, és teljesen egészséges volt, s nem anorexiásan vékony és halvány bőrű.
Ma Zsófia nap van.
Édesanyám, született Pálfi Zsófia, az Ő keresztanyja, született Takács Zsófia, s az Egyetlen Lányom: Mocsár Zsófia Alexandra. Nagyon hiányoznak Mindnyájan!
Így onnan kezdem, hogy szeretek kísérletezni (Már, ha rozoga csípőim, s gerincem megengedik eme bujaságot.). Mindennel. Szeretem a nagy és mindenféle papírokat, a tollakat, a festékeket, a színeket, a bútoraim átgondolni, dekupázsolni, néha falelemekkel játszani, majd tapétázni, aztán verseket írni, megjelenni (És ugyanakkor nem is…), akárcsak Zsófia.
Szeretem a művészeket, a festőket, a polihisztorokat, a karmestereket, a zenekarokat, a szobám csöndjét, az életterem sokszínűségét, de legleglegjobban a Gyermekem. A legteljesebben. Míg kicsi volt, minden gyönyörűségem benne találtam meg, hiszen az édesapja oly fiatalon hagyott itt bennünket. Zsófi tizenhárom hónapos volt akkor… Nehezen éltünk. Nem gondoltam soha, hogy ez a Csoda, ami hozzám tartozik, bölcsődébe fog majd járni, mert minél többet szerettem volna csak vele lenni. De élni kellett. Édesapja hátrahagyott adósságait fizetni és dolgozni. Aztán dolgozni és tanulni majd fordítva. Különös korba születtem. Bajom van vele. És nem is kevés. Apám, egykori hívő görögkatolikus és anyám, az élete végéig konok kálvinista vallásháborúban neveltek engem és a húgom is. Nem tudom, ő mennyit érzékelt ebből, de én mindent. Édesanyám vallása után reformátusok lettünk ugyan, de a görögkatolikus liturgiát kívülről fújtam abban a korban, mikor kisdobosnak és úttörőnek kellett lennünk, s rejtve járhattunk Isten házába. Csodaszép karácsonyaink és feltámadási ünnepeink voltak. Szerettem egyetemre járni, de az egyetemi rendőrt a pokolba kívántam. Szerettem a Szép klubot. A másmilyent. Versmondó versenyen Pilinszkyt mondani, s nem az akkori „nagyokat”. És nem szerettem a KISZ-t, az egypártrendszert, az MSZMP-t, de mégis vannak róluk szép emlékeim is. A Vekeri-tónál a ki ad el többet versenyben a Magyar Ifjúságot árulni, s közben találkozni a Tolcsvay testvérekkel, Bródyval, később Cseh Tamással az akkori Ybl Miklós Főiskola kollégiumában egy éjszakán keresztül beszélgetni. Szurkolni Orbán Viktornak és Deutsch Tamásnak. Akkor reménykedtünk. Hittünk abban, amit Koncz Zsuzsa énekelt: „Szabad ország, szabad madár, jaj, be szép, ki szabadon jár…”. Megvásároltuk a Szabad Tér Kiadó összes kiadott könyvét és el is olvastuk azokat. A parlamentben zömében történészek, írók, jogászok próbáltak tenni a szebb jövőnkért, a közösért. Aztán valami elromlott. Államadósságok a gulyáskommunizmusból, ahol a gebinesek és magánvállalkozók ragyogóan megélhettek, ha volt fő foglalkozásuk is. És voltak KISZ-lakások, meg hozzá lehetett jutni a Ladához, csak ismeretség kellett, s egy önkormányzati lakást pikk-pakk pici pénzen sajáttá tenni. Szóval, hirtelen világossá vált, hogy belecsöppentünk a vad kapitalizmusba, s, akinek esze volt hozzá, hatalmas vagyonokra tehetett szert. Voltak kárpótlási földjeim, éjek évadján fenyegettek meg, ha nem adom el, akkor semmiféle bejárást nem enged az a bizonyos orvos, aki körben felvásárolt mindent, s én hittem neki, mert egyedül voltam egy kisgyermekkel. Akkor sokáig nem értettem dolgokat. Már értem. De el akarom felejteni az értelmét. Éppen úgy, mint azt a néhány párttagot, aki anno egy egész tantestületet irányított. Volt időszak, amikor a parlament volt a fő kabaré Torgyán Józseffel az élén, aztán jött az MDF cumis választási plakátja, s mások is. Nem szeretettem ezt a felnőtt korom. Nem szerettem, mert féltem. Egyedül Zsófival nehéz volt az életem. Mire észrevettem, mindent eladtak a fejünk fölül mások, akiknek nem lett volna ehhez joga. Évekig ügyvédekhez jártam, majd hagytam magunkat kisemmizni, csak legyen vége ennek a kálváriának. Aztán a számítógépek, a feketén vásárolt CD-k, s az internet világa. Körülöttem hirtelen minden felgyorsult. Még a filmek is. És Tablet, okos telefon, laptopok, Facebook, mert minden ott zajlik, Netflix és hasonlók. Zsófi egyszer megköszönte, hogy sohasem politizáltam. Véleményem volt, de ezzel együtt a hatodik érzékem is kifejlődött. Megtanultam hallgatni.
Szeretnék egyszer letisztulni és pontosan tudni az értelmét mindennek, ami történik. Még nem sikerült, noha senkim sincsen. Kilenc esztendőn keresztül csak temettem. Ha Zsófira nem köhögnek rá, ma is élne. A legjobb barátom is ő volt, s az élet dolgaiban sokkal okosabb tőlem. Most nem tudom. Egyre jobban nem, miért is élek rengeteg testi-és lelki fájdalommal a szívemben. Nincsenek Covid oltásaim, mégis itt vagyok. És nem szeretem ezt a harmadik világháborút. Biológiai fegyverek, a világrend újabb átrendezése, az infláció, a szegénység. És szeretem az oroszokat. Éltem Moszkvában kétszer fél évet. Megértem őket, de értem az ukránokat is. Őket nem szeretem.
Még hiszek az emberi jóságban, de most nem érdekel.
Elvesztettem az életem lényegi értelmét. Egyre jobban azt érzem, hogy minden csak taktika és stratégia. És kell, nagyon kell a család, az együvé tartozás, ami számomra örökre elveszett. Ezért írok… Minden megtanulható, amit most csinálok az is, és félek.
Hatvan esztendősen úgy érzem, toporgok valahol két nagy papír rengeteg között és nem tudok ugrani. Bezárok magamban ajtókat, egyre többet, de nem nyitok ki semmit. Csak mélyebben megyek egy ajtón, amit nem is akartam soha… Még talán kinyitni sem…
Azt hiszem, elkezdtem elfáradni. Úgy igazán. Kezd az erőm és az érdeklődésem leengedni, egy folyóirat megjelenés, majd még egy, aztán hirtelen több is.
A verseket szeretem. De akkor is megkérdőjelezem. Megkérdőjelezem, mert szeretem a költészetet és szeretek kísérletezni. Mindennel… Nem tudom, hogy milyen a jó vers vagy próza. És milyen a jó festmény, milyen a jó művészet. Zsófi, ha itt lenne és olvasna, biztosan megkérdezné, hogy milyen a jó főzelék?
Szeretem, hogy kinyitott a világ és nem is. Szeretem, hogy internetezhetek. Hogy, ha akarok valamit, bármit megtudhatok.
Én még kertes házban nőttem fel és sok-sok szomszédunk volt, s közös témáink, s kalákában dolgoztunk egymást segítve, ha arra volt szükség. Szerettem figyelni. Csak úgy a magam csöndességében mindent.
Szeretem a közösségeket. Az összes konfliktusaikkal együtt. Szeretem, de Zsófi elmenetele óta, ha csak tudom, kivonom magam mindenből. Ez az egyszerűbb létezés formája. Talán, ezért is lettem ennyire beteg, s ezért nem tudok járni sem. Nagyon nehéz más igeneket és más nemeket mondani akkor, mikor nem kijátszom a lehetőségeimet, hanem a betegségeim játszanak velem.
Mostanában nagyon úgy érzem, hogy nincsen ennyi időm. Hogy valami képzeletbeli óra ketyeg és STOP-ot mond arra, ami nem is érdekel.
És mindjárt vége. És ketyeg. És rettegek a „farkasoktól”.
És szeretném megtudni a határaimat is. De most csak bekerítem magam szabályokkal és keretekkel.
Lehet, hogy egy olyan repülőre szálltam fel, amire nem volt jegyem…
Elég volt a potyázásból, nagyon sok minden alapot tanultam, de kiszállnék, mert szeretnék még nagyon sok mindent kipróbálni és nem pedig azon a nagy madáron maradni. Kiszállást kérek. Nem szeretnék innentől azzal foglalkozni, mi minden történik a nagy locsi-pocsi Facebook medencében, miért írnak Messenger üzeneteket nekem naponta tíz-tizenöt alkalommal önjelölt vagy valódi művészek, s miért szigorúan este tíz után magányosodnak el annyira, hogy simán átlépik akár önmaguk etikai szabályait is, hiszen az az időszak már a nyugalomé kellene, hogy legyen. És egyetlen egy dolgot szeretnék csak: emléket állítani annak, aki maga volt a Csoda. Mocsár Zsófia Alexandra a neve.
Kedves Olvasóm! Kinyitottad a bőröndöm… Lehet, hogy eszeveszetten gyorsan pakoltál és átfutottad, amit írtam (ezt nem szerettem volna), de lehet, hogy nagyon lassan, kihajtogatva pakoltál ki és nyugodtan, kitárt lélekkel olvastad a tartalmát (másik véglet).