M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VI. részlet

9. A Bódulat

Antal házassága nem sikerült valami fényesen. Az ember, ha szerelmes, hamar felejt és mindent megbocsát. Főként akkor, ha a boldogító igen kimondása előtt már kiélte magát. Itt pedig ez történt, hiszen huszonnyolc évesen nősülni az 1960-as években nem igazán volt szokás, mert ekkor már vagy többcsaládos volt egy férfi vagy örökké agglegény maradt, miként a nők is vénlányoknak számítottak már, ha betöltötték a huszonhetedik életévüket. Két különböző rítusokat követő hittel, egy bénával, Zsófia asszony szüleivel, akik nem akartak tudomást venni nem csak a házasságról, hanem két unokájukról, s a nászasszonyukról sem, lehetett boldogan élni, de csak egy darabig.
A béna és a gyerekek, Antal és a rá pontosan három évre születő Anikó nap nap után becsülettel megizzasztották az asszonyt, akinek egyébként is Anikó volt a mindene, mert arcán oxigénpalackkal, hatalmas és gyötredelmes fájdalmak között tudta csak világra hozni a pufók, szőkehajú, s egészen világoszöld szemű csecsemőt, aki egyrészt a küzdésről kapta a keresztnevét, másrészt Isten kegyelméről. Antal a nejének is más hangzású utónevet szeretett volna adni, csakhogy a béna mégsem hagyhatta, hogy keresztlánya ne az ő keresztnevét viselje, aminek a jelentése egyébként is úgy tűnt, hogy tökéletesen illik a nőre, mert egyelőre fáradtan is bölcs volt. Még figyelmes és gyöngéd volt Antallal is, s egyelőre semmit sem lehetett sejteni a későbbi viharokból, jégesőkből és tornádókból, mert olyan szélcsend uralkodott, ami még a kikötőben horgonyzó hajókat is megrémítette volna, már, ha egyáltalán lett volna errefelé tenger. De nem volt, csak homok, az a sárga, a napon csillogó, amelybe valójában sem veteményezni nem lehetett, s fákat ültetni sem volt igazán érdemes, állatot tartani meg hogyan is tudtak volna, hiszen alig várták az estéket, hogy kipihenhessék magukat.
És ez lett Zsófia asszony veszte, mert Anikó születése után nem akart több gyereket, s az esetleges szexuális együttlétükhöz vásárolt fehér színű gumióvszerekről az ekkortájt négy év körüli Judit úgy hitte, hogy ünnepi lufik, így aztán a kert hátulján addig fújta torkukba tüdejének levegőjét, míg sorra el nem durrantak.
Különben is Judittal Anikó születése után nem lehetett bírni.
Amikor Hajdúdorogról, Gyuri tatától és Bori ángyomtól hazavitte a gőzös, furcsa látvány fogadta. Erzsi mama a legkényelmesebb Thonet székben elmélyedve ült a szoba közepén, visszeres lábai alatt hokedli, kezeiben pedig egy fehér dunyhaszerűben ringatott valamilyen pólyást.
- Ki ez? – kérdezte Judit.
- A testvéred, Anikó – válaszolta Erzsi mama.
- Nem kell testvér! Nem akarok egy betolakodót! – ordította magából kikelve Judit.
- Ajándékozzátok oda Zeller néninek – aki ekkoriban az egyik szomszéd volt -, annak nincs gyereke, biztosan örülne ennek a sipákolónak! Én nem akarom, nem és nem! – folytatta még a nagyobb testvér, de hiába, mert Anikó maradt, s Judit mindent elkövetett, hogy a figyelem azért is rá terelődjön. Ma Juditot alán hiperaktívnak, indigógyereknek vagy hasonlónak definiálná a pedagógia és a pszichológia. És valljuk be, igazuk is volna!
Egy biztos, a megérzései kezdettől fogva nagyon jók voltak, s mindig beteljesült az, amire éppen akkor gondolt, csak néha várni kellett erre a csodára, akár évtizedeket is. Judit azonban türelmes volt, így egyet megtanult ebben az életben: számítani arra, hogy úgyis mindig bekövetkezik, az elkerülhetetlenre.
Már 1969-et írt a kalendárium. Elérkezett az iskola ideje. Ekkoriban még felvételivel lehetett bekerülni az általános iskolába is. Gyönyörű, szivárványos lufik igazították útba az iskolaérettségire érkezőket, s Judit olyan rendkívülien kimagasló intelligenciáról tett tanúbizonyságot, hogy az egyiket haza is vihette és boldog volt, mert tudta, hogy valami olyasmi következik majd, ami végérvényesen eldönti azt, hogy igenis, bizonyosan meggyógyítja a bénát, aki majd felkel és járni fog, mert belőle válik majd a legjobb doktor kerek e világon. Óvodába nem járt, így állandóan otthon volt, már, amikor nem csavargott el. Amúgy csakis fiúkkal barátkozott, nem babázott, hanem verekedett. Egy ilyen alkalommal az éppen akkor kapott világoskék szilonkabátjában mászott be az őt üldöző Kun Attila elöl, mikor is az egy vasdarabbal fejbe vágta. A homlokáról egyenesen az új ruhadarabra folyt a vére, de bemászott a kerítésükön, felkapott egy hasonló rudat, mint, amellyel az ellene támadó fiú megsebesítette, s visszapüfölte. Aztán torkaszakadtából üvölteni kezdett, hogy Balogh Jóskát meg kell büntetni. Miért éppen azt a másik gyereket? Mert azt nem szerette, de Attilát – talán nevének kezdőbetűje, talán valami egészen más dolog miatt- örökre szívébe zárta.
- Mam! Mam! Mam! – kiabálta, miközben a konyhába robogott. Nézd, mit tett velem Jóska!
Édesanyja elszörnyedve nézett rá.
- Mikor? – kérdezte – és hol, s miért? – folytatta.
- Nem tudom. Csak odajött és fejbe kólintott. Oda az új kabátom. Ömlik a vérem.
- Gyere! – fogta kézen az asszony a gyermeket, ott hagyva a kisebbet egyedül, s a főzést is, beszéljünk Jóska szüleivel.
Jóska persze, tagadott, de azért azon a napon olyan istenes verésben volt része, hogy az talán máig is fájna neki, ha tizennyolcadik életévében bele nem fulladt volna a Keleti-csatornába.
Fejérváryék háza egy saroktelken állt, s drótkerítés volt a ház körül szép narancsszínű míniummal festve, mint, ahogyan ez ekkor dukált. A ház magas volt, a hatalmas manzárdtetőt pala borította, de mindösszesen három szobával büszkélkedett, s mindegyik északra nézett: az egyikben a szülők és a gyermekek, a másikban pedig egyes-egyedül a gutaütött Metzger Györgyné Takács Zsófia élt, míg a harmadik egyelőre várta, hogy nőjenek a lányok. Így történhetett meg, hogy Judit állandóan elcsatangolhatott, mert szülei nem látták be a hatalmas kertet. Az viszont roppant érdekes, hogy, ha a Judit által is keresztmamának szólított Zsófia asszony, kikiabált, hogy:
- Gyere ide, Kincsem, vidd ki a bilit, kapsz érte két forintot!
Judit nyomban előkerült. Így volt ez a kártyavetések idején is.
- Nézd ez a bolond! – mondta a béna.
- Mi lesz azzal, aki ezt a lapot húzza? – kíváncsiskodott Judika, ahogyan a keresztmama szólította.
- Furcsa sorsot szán neki az élet. Az örök bolyongó lesz belőle, aki mindent megtapasztal majd, mindent tudni fog, nem lesznek előtte titkok, de nagyon küzdelmes élet vár rá – válaszolta a keresztmama.
- Akkor én ilyen vándor leszek az életben, és sokat csatangolok majd, de mindent megkapok egyszer, s ebbe a városba, a városodba mindig visszatérek – felelte a gyermek.
- A béna ereiben meghűlt a vér, s tehetetlen tagjaiban egyszer csak zsiborgást érzett, mert ő nem mondta, hogy ennek a lapnak vándor a másik neve, sem azt, hogy, akinek az életét ez az egyetlen figura irányítja, az bizony öntörvényűsége miatt az életben sokat szenved majd, míg eléri a céljait.
Ez a nap feledésbe is merült, mint az összes többi, s majd csak jó négy évtizeddel később emlékezett Judit erre a pillanatra, amikor is megvilágosodott. De ne vágjunk ennyire a dolgok elébe!
Így is peregtek az évek, akár az őszi erdőkben fákról a levelek, mikoron Antal bizalmas munkahelyi pozícióba került, s a volt kántor egyszer csak azt vette észre, hogy beiskolázták, mármint a párt. Apelláta nem volt, menni kellett, ha tetszett, ha nem. Már csak a nevével volt egy kis bibi.
- Hogy hívják magát? – kérdezte X. elvtárs.
- Fejérváry- Metzger Antal – válaszolta az ekkor még mit sem sejtő férfi.
- Hogy mi? Ki a kurva …en adta magának ezt a francos nevet? Mi ez az y? Mától Tóni lesz. Érti?
- Az meg hogyan lesz lehetséges? – hebegte a férfi.
- Elmegy ahhoz a tanácshoz, ahhoz, amelyikhez tartozik, s a tanácsházán megkeresi az anyakönyvvezetőket, vagy akiket akar, s nevet változtat! Mondja, másnak is ilyen kacifántos nevei vannak a maga családjában?
Antal először hezitált egy csöppet, de aztán csak kibökte a számára egyáltalán nem kívánatos következménnyel járó információkat, mert nem akart feketelistára kerülni, noha éppen azon szerepelt még, hiszen sem a származása, sem a foglalkozása nem volt valami bizalomgerjesztő abban a rendszerben, ahol a mindennapos munka előtt jelenteni kellett az ellenséget, beszámolni arról, mit írtak az újságok, ahol még az iskolákban is felméréseket végeztek arról, kinek hány könyve van otthon, s milyen témájúak, ahol titkosan jártak templomba a párttagok, egyszóval a népköztársaságban. Sarló és kalapács. Vörös csillag és Lenin elvtárs. Ezek jelentették számára mindazt, amit gyűlölt: szenvedélyesen és némán.
- Még hogy Tóni? – gondolta magában. Az az Antal becézése.
- Bökje már ki, kinek van még ilyen neve! Hova kalandozik maga? Vagy rózsaszínű fellegek égnek az agyában?
- A feleségem Pálffy Mikó Zsófia.
- Rendszerellenes! – üvöltötte magából kikelve X. elvtárs. Maga egy felforgató! Ha nem volna jó szakember, már a börtön falait nézegethetné! Még a mai napon, s nem később elmegy a tanácshoz és intézkedik! Megértette? A Pálfi Zsófia tökéletesen megfelel. Megértette? – ismételte a pártkáder.
- Meg – felelte kissé megszeppenve Tóni.
Aztán maga is csodálkozva vette észre, hogy a hivatalban már előre várták, s előkészítették számára az új anyakönyveket is. Így valóban Fehérvárivá és Antallá lett, mert a Tóni az csak egy becenév, amiről a feljebbvalójának fogalma sem volt. De ez már úgyis mindegy lett, hiszen a katolikus védőszentek között azonnal kettőt is ismert, akik a szegényeket óvták, még pedig Remete Szent Antalt és Padovai Szent Antalt.
- A felesége neve is rendben van – mondta a hivatalnok, aki a fogadta -, itt vannak a számára szükséges új okmányok, de holnap be kell hívnia őt is ahhoz, hogy mindezt alá is írja! Ugye, maga építésztechnikus? Mert rá kell írnunk az okmányokra a foglalkozását, de mit írjunk a nejéhez?
- Háztartásbeli – válaszolta Tóni.
- Miért? Nincsen rendes szakmája?
- Van, de a béna, beteg nagynénjét gondozza.
- Az más, akkor rendben van – bólogatott a szakember.
Így történt, hogy Fejérváry-Metzger Judit Fehérvári Juditként kezdte el az elemi iskola első osztályát még 1969-ben, s úgy szívta magába az épület auráját, mint más a tudást, de neki nem is igazán kellett tanulnia, amit egyszer hallott, azt mindig megjegyezte. És kétkezes volt. Emiatt aztán nem is nagyon tudott vele mihez kezdeni az első, iszonyúan kövér és nagyhangú tanítónénije, mert ő volt az, aki sohasem verte le a tintásüveget, aki mindig egyenesen ült – ehhez azért hozzátartozik, hogy otthon a két hónalja közé nyújtófával kellett tanulnia, hogy ne görnyedjen meg, a hátitáskáját sem vihettem a kezében soha, csakis azon a testrészén, ahova szabták -, s, aki szinte az első naptól kezdve folyékonyan olvasott…
Vagyis nem, de ez csak később derült ki. A vár betűnél jártak már, tavasz volt. 1970-et írt a Kincses Kalendárium. Zsófia asszony úgy vélte, itt az ideje, hogy próbára tegye Judit tudását, s visszalapozott az olvasó könyvben, s megdöbbent… Makogás és makogás… Végül az anya kiborult, s betűnként kérdezett:
- Ez milyen betű? - bökött rá az m-re.
- Még nem tanultuk – válaszolta a gyermek.
- És ez, aminek teteje van?
- Az a tető betű, akkor t – vágta rá Judit.
- És ez (Az asszony cselhez folyamodott, mert az írott kis t-re mutatott rá!)?
-Nem mondta még a tanító néni, nem mutatta meg – hebegte a kislány.
- Akkor olvasd! – ordította a nő és találomra rábökött egy szövegre.
- És Judit folyamatosan olvasott, s éppen azt, ami oda volt írva.
- Mi van a könyved elején? – érdeklődött most az édesanya.
- Egy kislány jobb kezében mutatópálcával, a balban egy könyvet fog, meg egy kisfiú autóval és ülő játékok.
- Milyen játékok, érdekelne, tudod-e? – faggatta a könnyes szemű apróságot a mamája.
- Jobbról balra vagy balról jobbra mondjam? – kérdezett vissza a kislány.
- Mindegy – válaszolta az édesanyja.
-Egy zsiráf, egy maci, egy kutyus, egy kislány, egy cicamica, de nem olyan, mint a TV- ben és az ABC-t nézik, mert ismerik, ahogyan én is tudok olvasni – toporzékolt a gyermek.
Az édesapa éppen aznap este kapott fizetést. Ilyenkor mindig totózott. Juditnak kellett volna felolvasnia a csapatok nevét, de nem tudta. Ekkor az apa elővett a zsebéből egy hosszú szalagot, s megkérdezte, kinek a neve van ráírva. Így derült ki, hogy Judit még a Fehérvári nevet sem tudja kibetűzni, hiszen azon – az akkor bérjegyzéknek nevezett kis papíroson – már egy új név szerepelt ugyan, de a családi név akkor is a régi volt. Különben meg a kislány nem tudott arról az időről, amikor az apját még Ajándoknak nevezték, de azt pontosan érezte, hogy ők ketten az édesapjával együvé tartoznak, egy család… És azt is pontosan felmérte, hogy az édesanyja meg a húga egy másik közösség, mert sohasem érezte az anyai törődést. Zsófia asszony szemében a pufók, zöld szemű pici lány volt a minden, akit Anikónak hívott.
Az asszony ráadásul egyre többször és egyre feltűnőbben káromkodott. Tónit elnevezte El De Toncsórának, s a legszebb szava az volt hozzá, hogy: „A rák egyen meg!”, s nem fogadta többé a férje rokonait sem. Egyszerűen elment otthonról, ha Hajdúdorogról vagy Budapestről családtagok érkeztek. Egyedül Tóni Erzsébet nevű lánytestvérével, s annak családjával tartotta a kapcsolatot, de csakis azért, mert volt bennük valami közös, még pedig a párjuk iránti gyűlölet. Erzsébetet és három gyermekét sokat elnáspángolta az egyébként kertészként dolgozó ura, s ilyenkor menekülniük kellett. Hogy mi elöl? A Kövi Dinka és más hasonló nevek elöl legfőbbként. Meg a gyűlölet elöl, amit Jóska akkor érzett, ha ránézett a legkisebb, s az egyetlen gyogyós közös gyermekükre, mert a másik kettőnek más-más apja volt, de a fene sem tudta, kicsodák… Olykor emlegettek valami magas rangú katonatisztet, meg egy őrnagyot, de az igazság soha nem került napvilágra. És az sem, hogyan is hunyt el a harmadik elvonókúra után József. Állítólag a neje megitatta feketekávéval, amibe belecsempészte azokat a nagy fehér tablettákat, amelyeket azért kapott, hogy ne kívánja az alkoholt. A kis Jóska története sem volt valami szívderítő. Az édesanyja férjül adta valamiféle parasztasszonyhoz, aki néhány évtizeddel idősebb volt tőle, s aztán az egyik közös nagy italozás Jóskát kihajította a nő. Az anyja közben férjhez ment még háromszor, de súlyos szívbeteggé lett. Élete végét pedig az Öregek Otthonában töltötte, az egyetlen lánya kisemmizte. Tóni pedig ebben az időben lakást kapott volna, mert a pártvezetés rádöbbent, hogy a Ratkó-korszak gyermekeinek lakás kell, mert akkora demográfiai hullám várható, amelyre nem lehet más megoldás, csak a panel. És Tóninak új, felsőbb állást ajánlottak, de Budapesten. Ő aztán azzal a hírhedt „fekete vonattal” el is ment, meg haza is jött, egyszóval ingázott, s mindenki becsülte, szerette, noha roma sem volt, de még mindig katolikus, aki gyerekei karácsonyait el sem tudta képzelni Jézus és a „Menyből az angyal” nélkül, s eljárt a rorátéra is, noha ekkor már párttag volt, de ez a tény egyáltalán nem érdekelte. És tudta, hogy a húsvét a legszentebb ünnep, miként egy munkahelyi nyílt szavazáson is, igaz csak ő egyedül, de március 15-énél nyújtotta fel a kezét, hogy az a nagyobb ünnep, nem pedig április negyedike. És a pártfegyelmit rezzenéstelen arccal fogadta… A romák még majdnem vajdának is megválasztották, mert magyarként annyira azonosulni tudott a problémáikkal, hogy az már nekik fájt jobban, és tiszteleték Mátészalkától Budapestig, csak otthon maradt egyedül, mert csupán Judit szerette.
Ekkor már az 1971-gyedik esztendőt pergette a naptár. Antal addig végig vezényelt néhány építkezést nem csak Budapesten, de Dunaújvárosban, Pécsett, Kaposvárott, s Szolnokon is, így aztán nem is csoda, hogy a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat nagy beruházásaiban kulcsszerepet szántak neki. Az előirányzott terv évi 2500- 3500 lakás volt, s az elsők között szerepelt, akiknek kulcspozíciót szántak, amihez egy új, négyszobás lakás is járt volna. A felesége kulák vére azonban most ütközött ki úgy először Isten igazából, mert nem ment, de válni sem akart.
Így történt meg, hogy Antal az egyik napról a másikra tudatos alkoholistává lett. Ki nem rúgták ugyan, de a fizetések utáni első héten soha sem ment dolgozni, ehelyett ivott.
Judit szeretette, ha nem volt csak egy picit tántorgós, mert akkor mesélt. Antal ugyanis szenvedélyen imádta a történelmet. És, hogy a vállalatnál megmaradhatott a szomszédjának és barátjának, az akkori III. Kerületi Tanács elnökének, kebelbeli jó barátjának, Hársfalvi Alajosnak volt köszönhető, nem másnak. Mert Tóni az egyik legjobb szakember volt. Nagyapja, a két világégést végigharcoló veterán ugyanis tisztes mesterlevelet szereztetett vele, így okleveles kőművesként is munkába állhatott, de polihisztorként mindenhez értett, ami az építkezéssel és az építészettel volt kapcsolatos.
Mikor a gutaütött 1973-ban kilehelte lelkét, Tóni alig néhány hónap alatt teljesen új házat húzott fel. Az egykori „fekete vonaton” megismert romák pedig csapatostól jöttek segíteni, s a dolog úgy ért véget, hogy az utcában mindenki ugyanolyan házat akart, ha csak külcsínre is, mint a Fehérváriaké, s hétvégenként a hangos és minőségi munka zajától zengett a tér.. Az új otthonba való beköltözéssel időlegesen Fehérváriék házassága is rendbe jött: moziba jártak és szórakozni, a gyerekekre ilyenkor Erzsi mamájuk vigyázott és a házban békesség honolt. Csak éppen olyanféle, mint a viharok előtti olajágcsönd.
És aztán kezdődött minden elölről, s megfagyott a légkör, akárcsak a régi házban a letűnt idők neszei és a betegség illata.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf