Jankovics Marcell: Hangok a távolból

-    Hungária!
A sofőr máris megforgatta a kormánykereket és kirobogtunk az állomás autóbarikádjai közül. György, a bánatos székely fiú, Sir Flemwell, a nagynevű publicista, meg én.
Az autó átsiklott a villamos útjára és simán száguldott tova a néptelenedő utcán, mintha gyöngéden, finoman akarná vinni a vendéget, mintha élne… Fogad bennünket vendégszeretően, udvariasan, magyarosan. A lámpák fénye szétmállott a tavaszi esővel bepermetezett aszfalton. A délceg lovasrendőr lovasszoborként állt a néptelen utcán, mint a modern bérkaszárnyák közé palántált avar vitéz, kinek szemében puszta ez a házsivatag is.
Sir Flemwell tanulmányozni akarta Közép-Európát, mint ahogy ez divatos lett a nagy háború után, mert előtte senki sem ismerte az idevaló igazságokat. Nem ismerték itthon sem, odakünt meg éppen nem. Ő is saját szemeivel akarta látni a magyar sorsot.
-    Dear friends – nem könnyűdolog látni és meglátni annak, aki először van köztetek. Magam is kíváncsi vagyok az első benyomásokra, azután az igazi világításra. Majd elválik, mi a ti igazatok. Nekünk angolszászoknak éles a szemünk, de érzelmekre nem sokat adunk. Facts! Tények – igen, a tények az egyedüli érvek…
-    All right. Csakhogy vannak tények, melyeket csak érezni lehet, és aki nem tudja átérezni, az soha meg sem érti.
A kocsi lassan zsurlódva állt meg a Hungária előtt. Így este vonzó varázsa van a megérkezésnek az otthonos Grandhotelba. Mindenki kedvesen, melegen fogad, mintha belső inas lett volna nálunk néhány évtizeden át. A világosság valahogy beleragyog a lélekbe, és az ott lakozó szürkeség is színeket teremt. A hátsó teremből átszűrődő hegedűszó megbabonázza a hangulatot. Szemünkkel követünk egy-egy elegáns asszonyt, ki bundáját vállára vetve végiglépi sorainkat. Szmokingos lézengők, a hall fülkéiben szemlélődő álmos járókelők érdekessé válnak, csdak azért, mert nem ismerjük őket. Sok apróság, együtt semmiség: az aludni készülő grandhotel…
Sir Flemwell jókedvű. Minden új neki, csak azért, mert tanulmányozni akarja a magyar világot, holott ez itt még nemzetközi sziget.
György arca hirtelen elkomorodik. A portás levelet adott át neki. Feltépi. Látom, román bélyegek vannak a borítékon.
-    Excuse… – Olvassa. Férfias vonásai összeesnek. Mintha ettől a levéltől megbetegedett volna.
-    Mi az Györgyöm?
-    Ez – Gyula Sándor búcsúlevele… – Átnyújtotta nekem a kis hírmondó papirost, mely mégis csak fontosabb olvasmány minden hírlapnál – annak, akinek szól. Halkan hozzáfűzte: – én legalább búcsúlevélnek tartom.
Átfutottam az apróbetűs sorokat, melyek tiszták, élesek voltak, mint az Elzevir-kiadások nyomása, csak éppen kicsit lefelé lejtettek, mint – nos, ahogy a grafológusok vitatják, a lefelé hajló élet.
Sir Flemwell előkelően és unottan félreállt, mint aki nem akar zavarni és úgysem érti, ami most társait érdekli.
„Kedves jó Györgyöm, – szombat este érkeztek Budapestre; oda írok, hogy még elérjen ölelésem a távolból. Szeretettel köszöntlek. Gondolatban veletek vagyok. Ez a szombat nekem is jeles nap, – sorsdöntő nap. Ezt a napot még megülöm. Megvárom még huszonnegyedik óráját is. Aztán – a jó Isten áldjon benneteket. Senki se maradjon ott, hol az élet nem látja szívesen. Ez nem gyávaság, hanem csak okosság. Talán kicsit önző okosság, de mégis az. Isten veletek. Még egy meleg kézszorítás. Sándor.”
Végigborzongott rajtam a hideglelés. Önkéntelenül órámra néztem. György is kirántotta óráját és tétován jártatta végig tekintetét a lépcső vörös szőnyegén, a színlapok tarka négyszögein, a mellettünk elhaladó idegeneken, kiknek az egyik portás – szintén az óráját nézve – ismételgette: Messieurs, onze heur-trente-cinque. Még elérik az expresst. Keleti pályaudvar.
György pillantása végigosont hirtelen mindenen, ami közelében akart, mintha keresne valamit, amibe fogódzni tudna, keresne valakit, aki tanácsot adhatna. Halkan mormolta: Istenem, de tehetetlen az ember, így vagy háromszáz kilométernyire…
Majd fölriadt és parancsolva rendelkezett. Legelőbb az egyik boynál:   
-    Kapcsoljanak soron kívül. Kolozsvár: 27-33 telefonszám. De azonnal!
Felém fordult:
-    Az angol menjen a szobájába. Mosson kezet vagy szívjon pipát. Majd kimagyarázzuk neki. Igen, csak „facts”… mik éppen csak a szívekben rejtőznek. Idegen meg nem érti… Te pedig hozd a telefonfülkébe Magyarit…
Gyorsan beszélt, mintha már telefonálna és három perc alatt mindent el akarna mondani. Még én sem értettem egészen, de engedelmeskedtem, gyorsan, akár a mentőorvos, kinek nincs veszteni való ideje. Berohantam az ebédlőterembe, és pár pillanat múlva hoztam Magyarit, a zömök, őszülő, a kedves cigányprímást, az ő csodálatos, ezerszavú, sirató és gyújtó, nyugtató és lázító hegedűjével. A magyar cigány sohasem kérdez, mindent megért és mindenkor velünk van, ujjongó vagy jajduló órákban.
Az „angol” nem értett semmit, de nem ment kezet mosni, nem gyújtott pipára, hanem jött velünk, miként az árnyék. Nem értett semmit, talán furcsának tartott sokat, csak azt látta, hogy igen komolyak lettünk. Jött velünk elmaradhatatlanul. Hiszen tanulmányozni akarta Közép-Európát, a magyar világot, ennek a magyar világnak igazságát vagy blöffjét. Tényeket akart megismerni. A boy jelentette: Kérem, Kolozsvár! 27-33. Első fülke, balra…
György rohant és fölkapta a kagylót.  
-    Te vagy, Sándor? – Igen. – Itt György, a te hűséges Györgyöd. Ebben a pillanatban érkeztünk. Megkaptam leveledet. Ide hallgass!
Odatuszkolta Magyarit a kagylóhoz, és fülébe fütyült valami régi szép melódiát. A cigányprímás ráhajolt a feléje tartott kagylóra, hogy majdnem odaértek a húrok. Utolérhetetlen gyöngédséggel, végefogyhatatlan édességgel rezgett a dal bele a kagylóba:

        Te vagy, te vagy barna kis lány
        Szemem, lelkem fénye,
        Te vagy mind a két életem
        Egyetlen reménye…

Ahogy a nyírettyű elábrándozta a dalt a parányi hangfogóba, hogy onnan a világot átfogó erő elreppentse 300 kilométernyire, abba az árva szobába, abba az árva szívbe, György újra fölkapta a kagylót, beleparancsolta: – Még három percet, még hatot, még tizenötöt kérek! – és belebúgta, mintha vadgerle búgását utánozná:
-    Sándor, hallod? Úgy-e hallod és hallgatod! – Majd odasúgta Magyarinak:
-    A Rákóczi-nótát, a Csínom Palkót! Vörösbort ittam az este! A Hiszekegyet! – Mindent, mit odaát nem szabad vagy nem lehet már hallani…
A prímás bánatos mosollyal húzta – bele a telefonkagylóba – áhítatosan, mintha istentiszteletre muzsikálna… Mikor elremegett az utolsó hegedűszó, György újra hallgatózott. Arca kiderült.
-    Sándor, köszönöm! Úgy-e maradsz! Igen? Az élet még szívesen lát!
György lecsapta a telefonkagylót az akasztóra, és pár pillanatig mereven nézett erre a kis csodaeszközre. A zömök prímás hóna alá fogta hegedűjét, és nyirettyűjét lehajtva lassan visszaballagott az étterembe, egy szó kérdés nélkül, mert a magyar cigánynak sohasem kell kommentár. Mi hárman letelepedtünk az egyik sarokasztalnál, hallgatagon. György is komolyan, de nyugodtan. Sir Flemwell megdörzsölte csiptetőjét és kissé előrehajolt.  
-    Nem vagyok kíváncsi. Az angolok sohasem faggatnak senkit olyasmikről, mihez nincsen közük. De amit most a megérkezésünk óta letelt negyedórában láttam és hallottam, nekem egészen új és érthetetlen. Kérem mondjanak el annyit, amennyit lehet vagy amennyit akarnak…
György arcán szelíd, fájdalmas mosoly surrant végig.
-    Sir, azt hittem, hogy csak tények érdeklik és nem érzések… De szívesen beszélek. Ebben a néhány percben összesűrítve végighallgathatta az egész magyar tragédiát. Mondhatom, drámaibb, mint Shakespeare-jük bármelyik jelenete.
-    Gyula Sándor, kivel telefonon beszéltem, vagy inkább kinek telefonon muzsikáltattam, erdélyi magyar. Kolozsvárott.
-    Ma huszonöt esztendeje, hogy mi ketten tanúi voltunk az oltár előtt. Ma lett volna az ezüstlakodalma, ha – ha szépséges bajtársa is megélte volna…
-    Ott maradt Erdélyben magyarnak. Csak a fiát küldte ide, mert szegény fiúnak ott nem termett az az útszéli virág sem, melyre még a kóbor vándorlegény is rátalált az élet árkában: a reménység.
-    A fiú tanult és tanult. Diplomás mérnök. Nincs kenyere. Nincs helye. Hitét vesztette. Tagadja ma már mindazt, amiben apja hitt. Az apa az ábrándos tegnap – a fiú a cinikus ma. Az új kor doktrínája nagyon szomorú: az ember nem lehet az, amivé születik, és nem lehet az, amivé akar lenni. Mindenki születésénél fogva gyógyíthatatlan beteg, mert csak két, ma már ritka orvosság tartja benne a lelket: az otthon és – a kenyér.
-    Gyula Sándornak szép otthona volt. Apja, szépapja, ükapja ugyanazokba a szobákba nyitottak be. A szellemük vele élt. Ezt az otthont elvették tőle. Emberek, akik szeretik a készet, mert önmaguk még nem építettek. Voltak táblái, az egek kékségével vetekedő búzavirággal, a tűzzel vetekedő pipaccsal szegélyezve. Voltak rétjei gyönge fűtengerrel, mely hullámzik, mint a tengerek dagálya. Voltak erdei, magánosak, csöndesek és mégis otthonosak, mert aki egyedül van, annak elég egy-egy szépszemű őz pillantása. Aki egyedül van, ahhoz ott mindig a kellő pillanatban vigasztalva szól a sárgarigó. Elvették tőle. Emberek, kik nem szeretik sem az őzet, sem a sárgarigót, hanem csak a pénzt, melyet a kiirtott erdő fája megér. Ma zsellér ott, hol szépapái urak voltak. A szegény ember előtt mégis nyitva áll az élet, de az elszegényedett ember előtt becsukódnak a kapuk…
-    Felesége mellette állt mindenkor, mindenben, mindenütt. Sir Flemwell, – a legenda az őrangyalról nem mese. Égi valóság a földön. Ez az asszony beteg lett. Nem bíztak az idegen doktorokban. Ide küldte – haza. Ő maga nem jöhetett vele, elvették útlevelét, mert ami egyikben erény, a legnagyobb bűn a másikban. Ami erény azokban, akiké a hatalom, bűn azokban, akik fölött amazok a hatalmat gyakorolják. Az asszony itt hunyta le szép szemét, anélkül, hogy még egyszer őreá pillanthatott volna.
A férfi valamikor gyönyörűen hegedült. Azt mondta, a hegedű az ő bibliája, a muzsika a jóbarát, hit, erő, jellem. Ma már nem tudja a húrokat megszólaltatni azon a hangon, melyet szívében hall. A balkeze ujjait levitte az ostoba, vak golyó, mely a háborúban nem becsülte meg a legfenségesebb értéket, a szeretetet, hát hogy is becsülte, kímélte volna az élet legkitaláltabb luxusát, a művészetet…
-    Sir Flemwell – ez az életrajz minálunk sokszor íródott. Nem is kellene fölébe írnom: Gyula Sándor életrajza. Kicserélhetném a nevet sok másnak nevével. Egyszerűen magyar életrajz a 20. századból. Hitt, csalódott, elvégeztetett. Búcsúlevelet kaptam tőle, ide, mára, ezüstlakodalma fordulójára. Ezt a napot akarta még bevárni, – azután ő is el akart menni.
Angol barátunk hallgatott. Nem evett egy falatot sem. Jobbra-balra rakta, rendezte a kést és a villát, meg a poharakat. Kérdőleg nézett Györgyre.
-    Sir, hát mit tudok én segíteni ilyen pillanatban vagy 300 kilométer távolból? Eszembe jutott a telefon. Ezért az egyért, ezért a mai estéért érdemes volt feltalálni ezt a modern kínzóeszközt vagy áldást. Olyan az, mint az orvos műszer. Antipatikus, de nagyszerű, mikor segíteni lehet vele. Meg a telefonból kiáradó muzsikát nem is lehet hirtelenében lecenzúrázni.
-    Hát 300 kilométernyire bemuzsikáltattam Gyula Sándornak, húzattam innét Kolozsvárra.
-    Azt a dalt, mellyel huszonöt év előtt szerelmet vallott párjának. Jusson eszébe, hogy akinek volt életében szépség, annak érdemes tovább élni, ha másért nem, azért, hogy emlékezzék. Mert emlékeket nem vehet el tőlünk senki. Sem ember, sem idő, sem a szeszélyes sors.
Belemuzsikáltattam neki a Rákóczi-nótát, melyet odaát már nem igen hallhat. Ne felejtse el, hogy ő is magyar – és minden magyarnak élni kell, ha másért nem, legalább azért, hogy számunk ne fogyjon, hiszen a szám is jog és jövő…
-    Belemuzsikáltattam neki a vigadó, könnyelmű nótát a vörösborról. Ez a nóta pótolja a bor mámorát. A mámor feledtet, és aki el tudja felejteni a kritikus pillanatot, mely a legegyenesebb, de visszafelé nem vezető útra csalogat, – az már megáll, és nem megy.
-    Végezetül belemuzsikáltattam neki egy magyar imádságot is. Aki ilyen imádságot hall, az nem akar meghalni, hanem föltámad halottaiból.
-    Íme, Sir Flemwell – egy dal a múltról, az emlékekről – egy feledtető nóta a jelen mámoráért, – meg egy imádság muzsikaszóban. Ez nálunk életet, jövőt jelent. Hát ez ennek a telefonhívásnak egész története.
Angol barátunk elkomolyodott. Visszadőlt székében, majd megrázta mindkettőnk kezét.
Dear friends, – Önök, magyarok, sohasem fognak elveszni. Revideálom meggyőződésemet. Azt hittem eddig, csak reálpolitika képes fenntartani és összetartani az embereket. Most már megéltem az érzések hatalmát is. Akik végtelen távolból így tudnak egymáshoz szólani a szíven keresztül, erősebbek másoknál, mert meggyőzni percek alatt csak a szívet lehet, – az értelemet csak napok, hetek, hónapok alatt, vagy soha. Pedig a meggyőzésnél a gyorsaság legalább is annyit ér, mint a meggyőzős biztonsága…
Györgyhöz fordult:  
-    Dear George, – jegyezze föl: telefonszámom Piccadilly, 32-6-29. Otthon vagyok szeptember 1-től mindennap este 7 óra után. Hívjon föl egyszer így, de éppen így, mint most erdélyi barátjukat. Írni akarok egy nemezt érzéseiről… E hívásuk után talán még jobban megtalálom a méltó és igaz szavakat…