Dinók Zoltán: Történet egy jó novellához
Sámuel az író kicsit belefáradt munkájába. Nem ment neki tovább az írás. Egy novellán dolgozott. Egészségileg kutya baja nem volt, de úgy érezte ki kell szellőztetnie a fejét. Így hát fogta kabátját s mivel esteledett s ősz volt egy sapkát is vitt magával s lement a lakása elé. Szivart is vitt magával. Nézte a két percenként fel–felvillanó autókat az utcán. A friss levegő jót tett neki, jobb lett a közérzete.
A sötétben egy alak közeledett feléje, nagy bársonykabátban. Szakállat viselt, félelmetes alaknak tűnt. Az író még meg is ijedt.
– Mit akar ez tőlem? – gondolta
Aztán megállt. Sámuelnek földbe gyökerezett a lába, a cigarettát is eldobta félelmében. Lábával elnyomta a csikket. Nem mert elindulni.
– Megkínálna egy cigivel? – kérdezte
Sámuelben lecsillapodott az izzó, felhevült vérfolyás, nyugodt lett. Már látta – nem valami rablóval, csavargóval van dolga. Hiszen egyáltalán nem lett volna kedve itt az utcán elkezdeni verekedni.
– Mindig ilyen félelmetes? – kérdezte az író
– Félelmetes vagyok? – válaszolt kérdéssel, mosolyogva az öregember
– A frászt hozta rám!
– Gyenge ember vagyok és szelíd!
Majd a kezét nyújtotta. Az író erőteljesen megszorította.
– Mit csinál itt, ilyen késő este?
– Író vagyok!
– Komolyan? És az írók este a ház előtt állnak?
– Vágytam a friss levegőre az írás után.
– Ja, értem!
– Tudja az a sok szellemi fáradozás, amivel egy író a munkája során megél!
A férfi mosolygott. Sámuel nem értette mi ezen olyan mulatságos.
– Én zsidó vagyok!
– Komolyan?
– Igen, de meg vagyok keresztelve!
– Szóval áttért?
– Így is lehet mondani!
– Jézus, Jézus… mondogatta Sámuel
– Igen, ő meghalt értünk!
– És miért keresztelkedett át?
A férfi erre nem akart válaszolni. Komoly arcot vágott. Sámuel kíváncsi volt, hogy ez a zsidó ekkor vajon hány éves lehetett? Megkínálta egy szál cigarettával, aztán mégis megkérdezte:
– És hány éves volt, mikor megkeresztelkedett?
– Több mint harminc!
Sámuel hallgatott. Nem akart turkálni a magánéletében, de biztos volt valami benső sugallat által abban hogy nem önszántából. Talán szülői javaslatára. De hát nem tudhatta hogy szülei is átkeresztelkedtek–e. Mindenesetre rendes embernek látszott ez az öreg zsidó, megértő, humanista embernek, akivel mintha bármiről lehetne beszélgetni.
– És maga miről ír a legszívesebben?
Sámuel zavarban volt. Annyi mindent mondhatott volna, de hirtelen egy szót sem tudott szólni. Így van ez az írókkal talán.
– Minden ami eszembe jut! Gyakran írok perifériára sodródott emberekről! – mondta aztán végül is.
A zsidó elhallgatott. Sóhajtott. Majd lassan a cigaretta végére ért.
– Hogy hívják magát? – kérdezte az öreg
– Fontos? Sámuelnek egyébként.
– Mintha zsidó név lenne. Vagy az is.
– De én nem vagyok az!
– Azt gondoltam.
Elnyomta a csikket, majd kihúzta magát s mosolyogva azt mondta:
– Írjon a zsidóság hányatott sorsáról!
– Ha akarja az egyik könyvemet örökbe adom magának!
– Köszönöm, de nem kell!
– Jó írok valami kézzelfoghatót! Efelől legyen nyugodt!
S azzal elment. Sámuel felment a lakásba, s mint a táltos ló, írni kezdett. Ám hamar elálmosodott. Lefeküdt s gyorsan álomba zuhant. Előtte megjelent neki Jézus fényes glóriában s azt mondta az írónak:
– Hallgass az öregemberre!
Az éjszaka kellős közepén fel is riadt s ivott egy pohár vizet. Nem értette Jézus miért mondta ezt neki. De hallgatott rá. Ennek okai lehettek. Sámuel az álmait mindig komolyan vette.
Reggel egy történetet eszelt ki egy zsidó férfiről aki nagyon szegény sőt beteg s úgy érezte ami vele történt tegnap este s az éjszaka – az meg írott dolog volt. Nagy műgonddal látott neki a novella írásához. Minden erejét beleadta s már tudta, hogy ennek így kellett történnie...
