T. Ágoston László: A nagyasszony

  – Oda nézz! – bökte oldalba a kollégáját Szentesi. – Micsoda nő! Ennek még köszönni is csak szmokingban szabad.

  – Vagy esetleg frakkban – bólintott rá a másik. – Olyan feneke van, hogy diót lehetne törni rajta.

  – És törik? Mert gondolom, dióban nincs hiány...

  – Abban éppen nem lenne, csak egy kissé rejtélyes a nagyasszony. Akárkivel nem áll szóba. Mondhatni, rátarti a kicsike. Aztán meg kockázatos is a dolog. Tudod, ő afféle vállalkozó feleség, aki nem akar a férje vagyonából élni. Saját egzisztenciát akar, így hát ő lett a jó barát vállalkozó titkárságvezetője, a főnök felesége meg az ő férjénél vállalt állást. Így aztán mindkét nő azt hiszi, hogy ő a független nagyasszony, aki saját bankszámlával rendelkezik, s azt tesz, amit éppen akar. A részleteket ne kérdezd, nem tudom, de jobb is, ha nem akarja tudni az ember. Különösen akkor nem, ha még mondjuk holnap is ennél a cégnél szeretnél dolgozni. Tudod, ezek a mai nagyok nagyon kényesek a látszatra. Az eszközeikben nem válogatósak, hiszen azokat a cél szentesíti, de a külcsín, az európai legyen. No, erről ennyit, és ezt se tőlem tudod.

  Szíve szerint sok mindent kérdezett volna még, hiszen szinte semmit se tudott arról a cégről, ahol immár majdnem két hete dolgozott, de ebben a szituációban jobbnak látta lenyelni a kérdéseit. Végtére is arról a kollégáról se sokat tudott, aki szemben ül vele a másik asztalnál. Úgy látszik, ezeknek a titokzatosság a heppjük. No jó, tudja a nevét, meg azt, hogy nős, és két gyereke van. Ott áll a fényképük az íróasztalon. Akár ő is odarakhatná a volt neje képét, meg a srácokét... Mondták is neki, hogy ez előnyt jelent, mert a nagyfőnök úgymond családias érzelmű. Neki is van két fia. Meg a cége. A mindene a cég, ez a kft, amit véres verejtékkel fejlesztget immár tizenöt éve. Eredetileg családi vállalkozásként indult még valamikor a privatizáció idején. Ezt már a felvételi beszélgetésen elmondták neki. A főnök volt itt akkor, a neje, meg a sógornője. Aztán bevették a rokonságot is. Most már majdnem százan sorakoznak a bérlistán. Igaz, közben a rokonok fele új céget alapított, de ő ragaszkodik a régihez.

  Egyszer valakinek eszébe jutott, hogy a hétvégeken is össze kellene jönni mondjuk valami olcsóbb balatoni szállodában szezon előtt, vagy ősszel, ahol megbeszélhetnék a munkaproblémákat, meg továbbképezhetnék az új embereket, hiszen arra a mindennapok szorításában úgy sincs idő. Aztán ha már ott vannak, lehetne egy kicsit bulizni is, hogy jobban összekovácsolódjon a banda. Meg azért is, mert az üdülési támogatást megadóztatja az állam, a továbbképzés viszont adómentes. Hát most itt vannak Balatonmicso- dán, és buliznak. A szemben ülő kollégával került egy szobába, és ő lett az asztaltársa is. Már tegeződnek. Megitták a pertut.

  – Te, Feri! - szólalt meg végül. – Mit gondolsz, nem utasítana vissza, ha fölkérném táncolni?

  – Nem hiszem. Itt az a szokás, hogy ha meló van, akkor meló van, de ha bulizunk, akkor bulizunk. Érted?

  Odament, fölkérte. A nő ránézett, de olyan hangos volt a zene, hogy fölösleges lett volna bármit is mondaniuk, úgy sem értette volna a másik. Megfogta hát a kezét, és úgy vonultak a parkettra. Szentesinek föltűnt, hogy nem húzza el a kezét, nem fintorog, hanem széles mosollyal az ajkán követi őt ez a gyönyörű nő, akinek tényleg diót lehetne törni a fenekén. Kár, nagy kár, hogy csak egy tánc erejéig tarthatja a karjaiban, aztán egész éjszaka hallgathatja majd a kolléga horkolását. Aztán valami lassú, mélabús számba kezdett a zenekar, s a párok egymásba borultak. Ők is.

  – Szentesi Gábor vagyok – súgta a nő fülébe.

  – Az új fiú a piárról. Tudom – súgta vissza a másik. – Figyelem ám magát. Ez a dolgom. Én vagyok a titkársági Zsuzsa, aki mindent lát, mindent hall, még többet tud, de hallgat, mint a sír. Keményebben is megszoríthatja a derekamat, szeretem érezni, hogy férfival táncolok...

  – Nem fél, hogy elcsábulok?

  – No, de Gábor! Most bulizunk, vagy félünk? Netán attól tart, hogy besúgják a hűtlenségét a barátnőjének?

  – Attól éppen nem, mert kegyetlenül facér vagyok.

  – Érzem... a hangjából. Ma jó napom van. Megdicsért a főnök. Lehet, hogy fizetésemelést is kapok. Ugye jó cég ez a miénk? Olyan családias, meleg... Magának nincs melege? A szünetben megiszunk valamit?

  – Hát persze, ha megtisztel a nagyasszony...– mondta jól megnyomva az utolsó szót.

  – Megtisztel a nagyasszony?... – nevetett föl a nő. – Miért ilyen kenetteljes, Gábor arkangyal? Engedje el magát, ma bulizunk! Dobja le a szárnyait, velem anélkül is repülhet! És meg ne halljam még egyszer ezt a nagyasszonyt, mert még azt találom hinni, hogy csúfolódik velem, és nagyon megharagszom. Márpedig akire én haragszom, tudnia kell, hogy nem sok sót eszik meg ennél a cégnél. Zsuzsa. De ha így jobban tetszik, legyek magának Zsuzsika. A barátaim mind így neveznek.

  Így lett a nagyasszonyból Zsuzsika, és így táncolták át néhány üveg pezsgő mellett az éjszakát. Szégyen, nem szégyen, amikor vízszintesbe került, bizony elkezdett vele forogni az ágy. Tudta ő, hogy nem bírja a piát, de hát ennek a nőnek a kedvéért akár egy pezsgőgyárat is megivott volna. Majd kialussza – gondolta. – No igen, ha egyáltalán le tudná hunyni a szemét e mellett a mormota mellett. Mert a kolléga is a pohárba fojtotta a bánatát, csakhogy ő olyan elviselhetetlenül horkol tőle, hogy zeng belé az ablak. Szóljon neki? Fölébressze? A fene tudja, hogyan reagálna rá. Inkább lesétál a partra, levegőzik egyet. Attól majd a gyomra is megnyugszik, kitisztul a feje... Felöltözött, behúzta maga mögött az ajtót.

  Üres volt a parti sétány, még horgászok se szenderegtek a szegélyköveken. Olykor meglebbent egy kósza szellő, s meghintáztatta a vízen tükröződő túlparti fényeket.

  – Hamarosan fölkel a Nap – állapította meg az eget bámulva és összébb húzta a mellén a kabátot.

  – Nini, az arkangyal! – szólt ki egy női hang az egyik hatalmas fatörzs mögül. – Csak nem vagy holdkóros, hogy szobán kívül töltöd az éjszakát?

  – A fenét – lépett hozzá Szentesi – csak rühellem a horkolást.

  – Én meg arra gondoltam, hogy megérdemlek még egy utolsó cigit, de nem akartam a Pötyi orra alá fújni a füstöt. Tudod, ő már leszokott, illedelmes kislány. Leülsz mellém, míg elszívom?

  – Feltéve, ha nem horkolsz közben.

  – Oké, ezt megígérem. A csillagokat szabad nézni?

  – Kötelező.

  – Kívánni is szabad?

  – Természetesen. Tiéd az elsőbbség.

  – Átadom, de csak egy kívánságod lehet. Nos, mit kívánsz arkangyalom?

  – Téged. De azt háromszoros erővel.

  Zsuzsa kezében egy pillanatra megállt a félig szívott cigaretta, aztán messzire pöckölte a csikket, és szó nélkül beleült a férfi ölébe.

*

  Kedden délután Szentesi asztalán megcsörrent a telefon.

  – A titkársági Zsuzsa vagyok. Este hétig szabad. Ötkor rámérsz?

  – Rád mindig, csillagjósom. Némi rendetlenség honol a legénylakban. Nem baj?

  – Megígérem, hogy nem fogok rendet rakni.

  Ahogy társasági emberhez illik, negyedóra késéssel érkezett. Az előszobában gondosan felakasztotta a fogasra a táskáját, meg a ruháját, csupán a kis tűsarkú cipőjét hagyta a lábán, mert tudta, hogy így jobban kirajtolódnak formás lábikrái.

  – Hát akkor kezdődjék az Epson Derbi – mondta széles mosollyal az ajkán, és rávetette magát a heverőre.

  – Már megbocsáss – mondta a férfi, miközben Zsuzsa a levezető cigarettáját szívta –, te mindig, mindenben olyan magabiztos vagy... Tévedhetetlen...

  – A frászt, csak szerencsés. Persze tisztában vagyok az értékeimmel, meg a lehetőségeimmel, s azokat igyekszem maximálisan kihasználni. Egyszer élünk, arkangyalom, de az az egy pazar legyen! Tudod, én tizenhét évesen már szépségkirálynő voltam Füreden. Aztán modell lettem. Néhány felvétel megjelent rólam a nemzetközi lapokban is... Nem fontos... Szóval megtanultam, hogyan kell eladni ami szép, és ezzel megszerezni azt, ami jó. No, hát ennyi a titok.

  – Biztosan igazad van... – hebegte Szentesi közelebb tartva a hamutartót –, de hogyan kerülök ebbe én? Egy csóró piáros, aki nemhogy jólszituált, de még csak igazán jóképű se vagyok.

  – Mi? – nevetett föl kacéran a nő. – Azt hiszed, hogy te csábítottál el? És ezt komolyan is gondolod? Sürgősen felejtsd el, arkangyal! Én akartalak, és megszereztelek magamnak. Tudom, hogy ez sérti azt a marha nagy férfi önérzetedet, de törődj bele!

  – Én csak azt szeretném, ha...

  – Kevés. Manapság nem elég szeretni, akarni kell. Amit el akarsz venni az élettől, azt akarni kell. Nagyon akarni.

  – Én téged akarlak.

  – Fölösleges, és sok is a két akarat. Elég, ha én akarlak téged, és addig, amíg én akarom.

*

  – Ma Káma - Szútrát akarok játszani – mondta egy másik alkalommal a nagyasszony. – Te mondasz egy számot, én odalapozok, és megtesszük. Rendben?

  – Rendben, ha te akarod...

  – Igen, akarom, és úgy is lesz.

  – Mondd, szárnyas Gabi, sok szeretőd volt előttem? – könyökölt föl a párnán Zsuzsa. – Közben adj egy bagót!

  – Attól függ, mit nevezel soknak – próbált kitérni a válasz elől a férfi. – Tudod, hogy hat évig nős voltam.

  – És addig senkid se volt?

  – Hát a feleségem...

  – Azt tudom, de egy nő, akivel... érted? Az nem ugyanaz...

  – Ha az ember szereti a társát, akkor...

  – Szereti, hát persze, hogy szereti, de az egészen más. Különösen ha éveket töltenek együtt. Én is szeretem a férjemet. Jó ember, jó haver, meg minden... Segítem a karrierjét, ő is segíti az enyémet. Megveszi nekem a legdrágább estélyi ruhákat is. Elvisz az Operabálba, a legjobb társaságban mozgunk...

  – Estélyi ruhákért...

  – Nem, nem az estélyi ruhákért, de azért is. Tudod mennyibe kerül manapság egy olyan ruha? És az se mindegy, melyik üzletből veszi meg az ember. Látom, nem érted. A te fizetésedből az alsószoknyám se telne ki!

  – Hát akkor...

  – Akkor fogd be a szád, és ne vitatkozz velem! És főleg ne keverd össze a fogalmakat! A férj arra való, hogy biztosítsa az ember egzisztenciáját, babusgassa, meg ilyesmi. Na persze, ettől még ágyba is lehet bújni vele, sőt, kell is. Ez egyfajta szövetség. Én segítek neked, te segítesz nekem. A szerető meg arra való, hogy imádja az embert, teljesítse a leghülyébb kívánságait is. És főleg ne pofázzon vissza. A férjem tudja, hogy van valakim. Meg én is tudom, hogy csípi a fiatal csajokat. Néha azt is tudom, melyik kis liba a soros. Na és? Elkopik tőle? A frászt. Acélosodik. Hát akkor meg? Ma nekem van kimenőm, holnap meg neki lesz. Ettől még szerethetjük egymást.

  Szentesi nyelt egy nagyot, és letette a hamutartót.

*

  – Te, nyuszifül! - toppant be egy későőszi estén Gábor lakására az asszony. – Bocsi, hogy csak így, megbeszélés nélkül rád török, de kíváncsi voltam, hogyan élsz nélkülem. Szólj, ha zavarok, már itt se vagyok...

  – Amint látod, éppen hagymás rántottát sütök. Csináljak neked is?

  – Hagymával? Ne is idegesíts vele, olyan büdös lenne tőle a szám...

  – Mint a bagótól – vágta rá ösztönösen a férfi.

  – Mi a fene... már a bagófüstöm se tetszik? Mesélj, mi kifogásod van még ellenem! A fenekem még tetszik, vagy már másén töröd a diót? Érzem ám, hogy hűlik a vasad, tűzikovács! Megmondhatod, nem vagyok féltékeny természetű. Ha kell félreállok, nem csinálok patáliát, csak azt a rengeteg energiát sajnálom, amit beléd fektettem. Úgy látom, hiábavalóság volt...

  – Nem értelek...

  – Mit nem értesz? Kedden, amikor itt voltam nálad, éreztem, hogy jobban szeretnél már túllenni az egészen. Azt hiszed, nem érzi meg egy nő, mikor válik kötelező gyakorlattá? A szagodról érzem a másikat.

  – Butaságokat beszélsz, Zsuzsikám. Tény, hogy egy kissé zavar, ha közben a főnök csajáról tartasz előadást... Meg az is, hogy mindig csak akarni tudsz...

  – Tudod, hogy most mit akarok? – csillant föl hirtelen az asszony szeme, mintha nem is hallotta volna az előző mondatokat.

  – Fogalmam sincs.

  – Megmondom. Izgat ez a te tojássütésed. Csináltad már főzés közben?

  – Nem. Látod, úgy még soha.

  – Hát ez az, én sem. Igaz, hogy csak teát, vagy kávét tudok főzni, de úgy is izgalmas lehet. Na, ne vágj már pofákat! Vetkőzz te is!

*

  Több, mint két hétig nem találkoztak. Éppen az első december eleji hó kezdett szállingózni, amikor bejelentkezett nála Zsuzsa.

  – Nem megyek föl hozzád – mondta titokzatos hűvösséggel –, az Oktogonnál találkozzunk, a bank előtt. Pontos légy, az fontos. És úgy öltözz, hogy kiállításra megyünk. – Csak ennyit mondott a telefonba, aztán letette.

  – Halljam, mi az a nagyon fontos kiállítás, ahová még engem is elcipelsz? – kérdezte kissé bosszúsan, amikor illatfelhőtől kísérve megérkezett a randevúra a nagyasszony.

  – Nem a kiállítás a fontos – magyarázta szokatlanul fontoskodó arccal –, hanem a fogadás.

  – Se lottó, se lóverseny – vonta meg a vállát hanyagul a férfi.

  – Ne hülyéskedj már, itt komoly dolgokról van szó! A férjem fogja megnyitni az egyik kis pártfogoltja, a kis textilművész csaj első kiállítását. Ezt követően lesz egy kis szokásos fogadás kajával, piával, gratulációkkal. Ez az apropója, hogy oda tévedj te is, és bemutassalak neki.

  – A textiles csajnak?

  – Nem. A férjemnek, te fafejű!

  – De én nem akarok semmit a te férjedtől, mit kezdjek vele? És nem is lenne pofám a szemébe nézni. Még akkor se, ha büszkén viseli az agancsait...

  – Hülye vagy! – sziszegte idegesen a nő. – Nagyon jól tudod, hogy a mi köreinkben egészen más szabályok uralkodnak. Az én férjem úriember. Európai szemléletű gentleman. Azt szeretném, ha te is az lennél.

  – Nocsak, már nem is akarod, hanem csak szeretnéd?

  – Embert akarok faragni belőled. Ez az utolsó kísérletem, jól figyelj! A férjem, és néhány barátja egy új pártot fognak alapítani. Tőke, támogatás, minden megvan hozzá. Hamarosan bejegyzi őket a bíróság, és indulni fognak a következő választásokon. Egy piáros hiányzik a csapatból, aki csinálna nekik egy kis propagandát. No meg a választásokhoz is kell egy kampányfőnök. Te csak tégy úgy, mintha semmiről se tudnál, bólogass, meg vágj értelmes képet mindenhez, a többit meg bízd rám. Bemutatlak, és ő téged fog választani.

  – Tudod, hogy hülye vagyok a politikához...

  – Ugyan már!... Azt hiszed, ők nem? De meg tudod csinálni, és hatalmas dohány van benne.

  – Nem, ne haragudj, ez nem az én asztalom...

  – Higgyél nekem, arkangyal, jó lesz ez így! Kezdetben én is segíteni foglak. A barátod leszek. Tartozom ennyivel.

  – Miért tartoznál te nekem bármivel is?

  – A szeszélyeimért, amit kénytelen voltál elviselni. Az akarásaimért...

  – Kedves tőled, de nem. És a férjedet se akarom megismerni. Nem, és kész!... Vedd úgy, hogy ezt most lén akarom.

  Az órájára pillantott az asszony, és sürgetően megragadta a férfi karját.

  – Ne vitatkozz, induljunk! Már így is lekéstük a duma elejét.

  – Megmondtam, hogy nem. Ezt nem akarom – rántotta ki a karját a férfi, s elindult a járdán az ellenkező irányba.

  Az asszony egy pillanatra megmerevedett, mint aki nem akar hinni a szemének, aztán toppantott egyet és megszaporázta a lépteit.

  – Hát jó, ha ilyen csökönyös hülye vagy, rohadj meg ott, a félemeleti piáron!

*

  Újra eljött a nyár, s a cég újra megszervezte a hétvégi továbbképzést Balatonmicsodán. S ha már ott voltak, buliztak is, hogy jobban összekovácsolódjon a banda. Szentesi asztaltársa az új fiú volt, aki néhány hete került az osztályra. Amikor meglátta az asztalok között tovasuhanó Zsuzsát, szinte tátva maradt a szája, s oldalba lökte a kollégáját.

  – Oda nézz, micsoda nő! Te, ennek diót lehetne törni a fenekén. Ismered?

  – Látásból – válaszolt Szentesi. – Valahol a titkárságon dolgozik...