T. Ágoston László: Bónusz kilátó

Ketten ballagtak az erdei úton a kilátó felé. Elöl az asszony – afféle a hatvanas évei elején járó friss nyugdíjas telve energiával és ifjúkori emlékekkel −, aki türelmetlenül nézett szét az eső áztatta fák barnára cserzett törzsén. Valami kézzel fogható emlék után kutatott. Ha mást nem, legalább egy jellegzetes alakú sziklát, vagy fatörzsbe vésett szívet szeretett volna látni két kezdőbetűvel. Igen, a saját V.M. monogramját, meg azét a fiúét, akivel együtt jártak itt az osztálykiránduláson ötven évvel ezelőtt. Nem is ötven, csak negyvennyolc. Legalább önmagát ne öregítse az ember! De hát semmi! A sziklához még jócskán gyalogolni kell ezen a felázott erdei úton, a fák meg vagy megnőttek, vagy régen kivágták őket. Szerencsére az ösvény még a régi. Legalább is úgy emlékszik rá… Akkor is itt volt ez a hatalmas tölgyfa, ami már akkor is öregebb volt kétszáz évesnél. Akkor az most már kétszázötven. Fák esetében nem számít az az egy-két év. Ők ketten előre futottak, és ott, a hatalmas tölgyfa alatt végre megcsókolta a fiú. Még most is beleborzong, ha arra az első csókra gondol. Szőke volt a srác, és kék szemű. Pistának hívták. Melokkó Pistának. Igen, és bicskával belevéste a szívet a fa törzsébe, és bele írta a V.M.-et, meg az M.P.-t. Sokáig cukkolták vele a lányok, de hát ki törődött vele? Irigy, hülye kis fruskák voltak. A legtöbb még el se vesztette a szüzességét, csak ácsingóztak a pasik után. No igen, akkor még a középiskolában is lehetett szűz lányokat találni. Manapság meg…

    − Nem vehetnénk egy kicsit lazábbra a tempót? – szólalt meg mögötte a pocsolyákat kerülgető, fújtatva kapaszkodó, kopasz férfi. – Legalább ezen a meredek lejtőn pihenjünk egy kicsit! Tudom, hogy te imádod az ilyen hegyi ösvényeket, Margitkám, de így hetvenfelé már nehezebben lépked az ember…

    − Ó, bocsáss meg kedvesem, de elragadott a hév, meg az ifjúkori emlékek – állt meg az asszony. – Persze, hogy pihenhetünk, sőt le is ülhetünk egy kicsit.

    − Hová? − nézett szét kutatón a férfi. – Csupa sár, meg felázott avar itt minden. Még egy száraz fatönköt se látok, amire letehetnénk a sejhajunkat.

    Kissé élesre sikerült ez a felhorkanás. Maga is érezte ezt és igyekezett valamiféle vadalma mosollyal kárpótolni az asszonyt, de ő nem igazán méltányolta az igyekezetét. Hogyan is méltányolhatta volna, hiszen az ifjúkori emlékek annyira betöltötték szívét-lelkét, hogy abban már semmi másnak nem maradt helye. Ebben a pillanatban még neki sem. No de hát abban a régi történetben nem is volt helye. Így aztán ő is kissé érdesen válaszolt.

    − Igazán kibírhatnád ezt a két napot a kedvenc fotelod nélkül, Sanyikám! No, az én kedvemért… Ne duzzogj már! Tudom, és akceptálom, hogy te szívesebben áztatod a habtestedet a gyógyfürdő negyven fokos vizében, de azért engedtessék meg nekem, hogy mondjuk úgy ötévenként nekem is lehessen egy-egy kívánságom. Arról meg nem tehetek, hogy éppen ma éjjel jött ez a felhőszakadás. Hetek óta egy csöpp eső se hullott errefelé, most meg…

    − A mi tiszteletünkre… − tette hozzá némi éllel a férfi. – Várj egy kicsit, vágok valami husángot, amibe belekapaszkodhat az ember két pocsolya közt. Azzal könnyebb.

    Elővette a zsebkését és elkezdett faragni egy letört ágat. Kemény volt az ág, csak úgy röpködtek róla a forgácsok. Hasonlóképp, mint egykor a Bakonyban. Van annak már legalább negyven éve, vagy még több is. Akkor éppen ő ment elöl, és ő biztatgatta gyorsabb haladásra azt a barna lányt, hogy minél távolabb kerüljenek a turistaúttól. Mi is volt a neve? Petra. Igen, akkor ez még elég ritka névnek számított. Afféle nyugatmajmoló, polgári csökevénynek. Manapság meg már minden második lány erre a névre hallgat. Egész úton azon siránkozott, hogy fáj a lába, nem tud sietni, „üljünk le egy kicsit!” Ő meg vágott neki egy botot, hogy arra támaszkodjon. Szépen ki is faragta, aztán a végén neki adta emlékül. Szó ami szó, volt is mire emlékezni. Amikor elértek ahhoz a vén fához, ott, a tisztás közepén, elmúlt a lábfájás, felejtődtek az út fáradalmai…

    Eltartott vagy két-három hónapig az a szerelem. Nyár volt. Aztán ősz lett. Hűvös ősz. Ő albérletben lakott, a lány meg kollégiumban. Győzött az örök nagy ellentmondás törvénye. Ha van mivel, nincs kivel. Ha van kivel, nincs hol. Mire lenne kivel, és lenne hol, akkorra megvénül az ember.

    − No, készen van a segédem – mondta. – Akár indulhatunk is, Margitkám.

    − Érdekes – mélázott el az asszony – annak idején sokkal közelebbinek tűnt ez a kilátó. – Meg az erdő is, mintha sűrűbb lett volna. Emlékszem, még bújócskáztunk is benne. Voltak olyan bozótos részek, amelyikben szinte elveszett az ember. Bocsáss meg a türelmetlenségemért, Sándor, de mióta rátaláltam az interneten erre az olcsó bónusz útra, szinte el is feledkeztem arról, hogy…

    − Hogy az a vén aszfaltbetyár, aki egykor leszólított a körúton a mozi előtt, mára már csak egy kehes csataló, amelyik már álmában se nyer derbiket, csupán azt szeretné elkerülni, hogy holnapután feltálalják virslinek.

    Alig mondta ki a derbi szót, felvillant előtte az a szőke démon, az Eszti. Gyönyörű, kerek mellei voltak, hosszú combja, mint a görög istennőknek, és akkora derbiket lehetett rendezni vele az ágyban, hogy azt még az angol királynő is megirigyelhette volna. Arról ugyan semmiféle tapasztalata nem volt, hogyan derbiznek a windsori kastélyban, de hát a csúcs az csúcs, és királyi. Három évig élt vele egy szoba-konyhás lakásban, és szégyenszemre egyetlen bőrönddel kellett távoznia. A barátai kiröhögték, hogy mekkora balek, és milyen csúfosan átverte az az szajha, de végtére is szép emlék maradt. Már ha leszámítjuk az összes kellemetlenséget, amit okozott. Van mit leszámítani...

    − De azért a szív gyógyszeremet elhoztad, egye? – fordult az asszonyhoz. Tulajdonképpen maga se értette, miért éppen a szív gyógyszere jutott eszébe erről a felemás emlékről, de ha már kimondta ott lebegett köztük, mint egy fölfújt lufi, ami arra vár, hogy valamerre elfújja a szél.

    − Ejnye, Sanyikám, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy elhoztam. Miért pont most hagytam volna ki a csomagból? – Az aszfaltbetyár szó viszont fönnakadt a lufin. Évek, vagy évtizedek óta nem használták már. Miért pont itt, és most jutott eszébe a férjének? Különös ez az asszociáció. És pont most?

    No igen… Van úgy, hogy találkoznak az emlékek? Neki is az a bizonyos aszfaltbetyár jutott az eszébe, ott, a mozi előtt. Már nem emlékszik rá, mivel, hogyan szólította meg, de nem is fontos. A barátnőjével ácsorgott ott, a reklámfal előtt, a pénztárnál. Éppen arról beszélgettek, hogy mitévő legyen? Az élettársa, az Elek, az az utolsó szélhámos kirakta az ajtó elé a bőröndjeit, és ráírta, hogy „ENNYI VOLT. KERESS MAGADNAK MÁS MARHÁT, AKI ELTART!” Mi az, hogy eltart? Neki bizalmi állása van a főmérnök mellett. Tulajdonképpen a titkárnője. Félévenként kapott fizetésemelést, meg prémiumot. Az Elek meg minden másodikán elvette a pénzét, mondván, hogy lakásra gyűjtenek. Némi zsebpénzt adott neki hetenként, mondván, hogy tanulja meg beosztani. És egyszer meg is verte, mert nem főzött neki vacsorát. És ezek után még ő dobta ki, mint egy rühes kutyát… a barátnőjénél

    Rohadtul el volt keseredve. Akkor éjjel Marinál, a barátnőjénél aludt a sezlonyon, és azon tipródtak, mitévő legyen.

    Másnap visszament az Elekhez. Piszkosul kiöltözött szexi miniszoknyába, olyan feszes blúzba, hogy még a mellbimbói is átütöttek rajra. Smink, fodrász, meg minden. Nagyon dögösen nézett ki. Azt tervezte, hogy csak akkor bocsát meg neki, ha térden állva könyörög. Tulajdonképpen nem is akart visszamenni hozzá, csak megbosszulni az aljasságát. Látni, hogy szenved az a hálátlan barom. Igen, azt akarta, hogy szenvedjen. Ehhez képest egy vörös hajú szajha nyitott ajtót egy szál fürdőlepedőben… Mielőtt megütötte volna a guta, elhatározta, hogy az első pasast elcsábítja, aki az útjába kerül. És akkor jött ez a Sándor, a mérnök úr a mozi előtt. Ő nevezte magát aszfaltbetyárnak. Valami nagyon szépet mondhatott neki, mert beült vele a páholyba és hagyta, hogy megcsókolja. Nem volt igazán szép fiú, és a dumája se volt igazán megnyerő, de mellé ült, és megfogta a kezét…

    Mennyi is? Lassan harminchat éve már. Te jóságos Isten, ez már nem is idő, hanem történelem!

    − Te, Sanyikám, apusom! – mondta aggódva. – Ha nem érzed jól magad, nem muszáj feljönnöd a kilátóig. Ülj le itt valahová, és várj meg! Nem maradok sokáig, csak fölugrok a mellvédig.

    − Tudom, de ha nem vagyok melletted, képes vagy leszédülni a lépcsőről. Tegnap este is magas volt a vérnyomásod.

    Hát persze, ez a vérnyomás, meg a fejfájás… mindig ez volt a kifogás, akárhányszor nem akart ágyba bújni vele. különösen azután, hogy megszülettek a gyerekek. Az Attila, meg a Hédi. Velük takarózott, mert, hogy meglátnak a gyerekek, és akkor mit mondunk nekik? Mit mondott volna? Legföljebb azt, hogy a papa meg a mama szeretik egymást. De ha annyira akarja, akár a kertbe is kimehettek volna, vagy legalább a konyhába. Nem, mert neki fáj a feje. Jó, hát akkor a mérnök úrnak meg sürgősen el kell olvasnia egy cikket a Műszaki Szemléből, mert éppen egy technológiai újításon dolgoznak a gyárban. Ez meg még igaz is volt. A súrlódási együtthatót kellett megváltoztatnia, meg a forgató nyomatékot erősíteni az áttételnél. A főmérnökkel együtt dolgoztak a témán, amiből aztán később találmány is lett a főnök nevén. Jó néhány túlórát is megkívánt ez a találmány, de végül is ennek a jutalmából vették meg azt a kis házat a város szélén. Az asszony ugyan egy kukkot se értett a műszaki szövegből, de ő gépelte le az egészet, mivel ő közgazdasági technikumot végzett, ahol gépírásból is vizsgáznia kellett. A mérnök úr viszont csak két ujjal bűvölte a szerkentyűt. Kezdetben még rákérdezett néhány furcsának tűnő szakszóra, de aztán belenyugodott, hogy az értelmezés nem az ő dolga. Azt is tudomásul vette, hogy a műszaki konferencián helyt kellett állnia az osztályvezető úrnak, mert a találmány sikere után kinevezték erre a posztra. Ő meg színházba járt a barátnőjével. A Nemzetibe, meg a Madáchba. Bérletük is volt mindkét színházba.

    „Apusom” – ízlelgette a szót. − A Mari, a barátnője kezdte el apusomnak nevezni a férjét, aztán valahogy ő is rákapott. A Bence valami élelmiszer kereskedelmi cégnél volt osztályvezető. Nagy focirajongó, fradista. A Sanyi meg az autó versenyeket szerette. Minden futamot megnézett a Hungaroringen. Meg horgászni is jártak a Bóta Tibivel. Néha ő is elment velük, és keresztrejtvényt fejtett, vagy a Kiskegyedet olvasta, míg ezek áztatták a zsinórt. Szívesen meg is főzte nekik a halászlevet, bár ő nem szerette a halat. A fürdőbe, meg a strandra is elkísérte a Sanyit, de soha nem tanult meg úszni. Igaz, Sándor se szavalt neki szerelmes verseket. A Rómeó és Júliából is mindössze annyit tudott, hogy „Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó!” Érdekes, hogy egy időben sülve-főve együtt voltak a Mariékkal, a férfiak mégsem lettek barátok. Mindig megmaradt köztük az a bizonyos három lépés távolság. Ma sem érti miért, hogyan? Akkor ez egyiküknek se tűnt föl. No, de hát jól megvoltak, csendben, rendben, feltűnés nélkül éltek, fölnevelték a gyerekeiket. Mi kell még?

    − A lépcső – mondta az asszony fejcsóválva. – Tudom, jobban meg kellett volna néznem azt a reklámot. Gondolod, hogy lefoglaltam volna azt a szobát a második emeleten, ha tudom, hogy nincs lift a turistaházban?

    − Miért, ötven éve volt?

    − Legalább te ne cikizz, apusom! Nem ötven, csak negyvennyolc, és ennyi idő alatt akár építhettek volna bele. Különben is ki a fenét érdekelt ez akkor, tizenhat-tizenhét évesen? Akkor még fölfelé is párosával vettük a lépcsőfokokat.

    − No, de kedvesem, gondold át logikusan a dolgot! Ez nem a Grand Hotel, hanem egy turistaszálló az Isten háta mögött, és egyben a hóna alatt, a hegytetőn. A síszezonnak vége, ha elolvad a hó. A turistaszezon meg majd valamikor az iskolai osztálykirándulásokkal kezdődik. Közben vagy üresen állnak a szobák, vagy megpróbálják bagóért kiadni.

    − Ha ilyen okos és racionális agyad van, miért nem mondtad el ezt akkor, amikor lefoglaltam a szobát? – morcoskodott az asszony.

    − Azért, kedvesem, mert te akkor is eljöttél volna, ha én a fejemre állva bizonyítom az igazamat, mert valamiért fontos volt neked, hogy pont most, és pont itt lenézhess a kilátóról. És az is, hogy ebben a második emeleti szobában alhass. Így van?

    − Nahát! – fújt nagyot az asszony, és elindult fölfelé a kilátó lépcsőin. – Tiszta dinnye vagy, apus! Honnét veszed ezt a hülyeséget?

    −Tudod, ez az én örökmozgó, racionális agyam… No, meg az a harminchat év, amit veled töltöttem. De azért barátok maradunk, ugye?

    Barátok. Egyszer láttak valami amerikai filmet a tévében, amelyikben a középkori lovag halálosan szerelmes volt a királynéba. Az meg a lovagba. No, de hát ott volt a király, aki meg észrevette a dolgot, és kis híján a fejüket vette. Így aztán elhatározták, hogy szerelem ide, szerelem oda, barátok maradnak mindhalálig. Attól kezdve bármilyen nézeteltérés, vita támadt köztük, azzal függesztették föl a csatát, hogy „azért barátok maradunk, ugye?”

    Egy alkalommal, amikor az ünnepi asztalnál ült az egész család – menyek, vejek, unokák −, megkérdezte tőlük a Hédi:

    − Mondd, anya, hogy csináljátok ti ezt apával, hogy soha nincs egy hangos szó köztetek? Mi az Ádámmal egész nap vitatkozunk, tépjük, marjuk egymást, aztán este, az ágyban kibékülünk.

    − Tudod, kislányom − mondta Margó a levest merve −, mi apáddal barátok vagyunk. Nálunk ez nem ágyközi téma. Különösen nem a gyerekek előtt…

    − No, meg így harminchat év után – toldotta meg az öreg. − Az a helyzet, Hédikém, hogy előbb-utóbb rájön az ember, hogy lehet haragudni, meg kell is, ha valami nagyon sérti az igazságérzetedet, de a háború csak átmeneti megoldás. Ha jobb vele, mint nélküle, a barátság feloldja az ellentéteket. Hidd el, hogy férfi és nő között is lehet barátság még egy házasságban is.

    A kilátó aljához érve megszólalt a férfi:

    − Én nem mászok föl, ha nem muszáj – mondta és leült a legalsó lépcsőfokra. − Gyűjtök egy kis energiát a visszaútra.

    − Pedig ha tudnád, milyen gyönyörű innét a kilátás…

    − Inkább elhiszem neked. Azt viszont innét, lentről is látom, hogy az a fekete felhő hamarosan ránk szakad.

    − Látod, ez a te nagy hibád, hogy mindennek csak a negatív oldalát nézed – kiáltott le hozzá az asszony. – Ezt a harsogó, zöld üdeséget képtelen befogadni a te határtalan racionalitásod. És mi van akkor, ha bőrig ázunk?

    − Semmi – mondta halkan a férfi, és kinyitotta az esernyőt.

    Nem volt könnyű a zuhogó esőben egyetlen ernyő alatt kerülgetni a felázott erdei ösvény tócsáit, de ezt is megoldották. A kocsi meg ott várta őket az erdő szélén, a szerpentin parkolójában.

    Különös komputer az emberi agy – gondolta a kocsi ajtaját nyitva. – A legkomplikáltabb feladatokat is játszi könnyedséggel képes megoldani, de ha mások emlékeit próbálod beletáplálni, azonnal csődöt mond, és hamis eredményt dob ki. Olyan ez, mint a taposóakna. Elindulsz egy sima, kikövezett úton, és lépten-nyomon felrobban alattad valami, amire nem számítottál. A jobbik eset, ha csak a fél lábad marad ott… Igen, ezek az ő emlékei. Bárhová lépsz, az ő felségterületét sérted, és sebeket téphetsz fel akaratlanul. Olyan ajtón akarsz bejutni, amelyikhez nincs kulcsod. Ha netán beletörik, akkor már azon az ajtón se jutsz be, amelyiket még nyitotta volna a kulcs. És ezt az a harminchat év se oldhatja föl, amit együtt töltöttetek. A bónusz csak a kilátóra jár, a többiért fizetni kell.

    − Ez kemény túra volt – mondta Margó, és kényelembe helyezte magát az anyósülésen. – Most hová megyünk?

    − Kösd be magad, Margókám! – fordította el az indítókulcsot Sándor. − Indulunk vissza a mi megszokott, jól bevált életünkbe.