Nyírő József: Favásár

A nagy urak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a »Tüzifa R. T.«-hez s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak, mint én is, a Róráté-mise után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak félnapig, s akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tűzrevalót. Nagy tudománya van a favételnek.

    Az ember elsétál a szekerek között, de nem néz a fára, csak úgy szemeszőre alul lesi ki, hogy melyik szekér volna nekivaló. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt, ahogy mondani szokás, pofáról nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohsem szabad azt kérdezni, hogy: – »Eladó-e ez a fa, bácsi?« – mert a hosszú úton félig megfagyott, zúzmarás, mérges szegényember erre azt feleli, hogy: »Minek a fészkes fenének hoztam volna másképpen ide!«

    Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan és ismerősen aszondja:

    -No, fát hozott?

    Mire a válasz:

    -Nem. Tetüt!

    Ez a te embered.

    -Hehehe! – kacagsz bután. – Jó kedve van Áron bácsi!

    -Jó, mert jól háltam!

    Ha erre nem tudsz felelni, eredj haza. De téged sem a gólya költött, azért visszaturbékolod:

    -Kied miatt sem nyögnek már a galambok!

    Az ember úgy megnéz, hogy egy krajcárérő becsületet sem hagy rajtad, s így utálkozik:

    -Nem, mert magát várják! Lábtól való már maga is.

    Ezt ismét úgy értsd, hogy a zetelaki galambok a nyoszolyában csak lábtól engednének, mint az ártatlan gyermeket.

    Most jön az oldalvágás a fára.

    -Akkor is kied vakarná a fejit, mire ez a fa megszárad!

    Hogy ez mit jelent, hirtelenében nem tudom megmagyarázni, de nem is kell, mert az ember felcsattan:

    -Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon!

    -Jól üsmeri! – veregeted meg a vállát bizalmasan, – mert együtt nőttek fel.

    Az »együtt nőttek fel« ismét azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tűzönsíró, szuvas, ganyéravaló értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem. Ha kijön akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, akkor állja a tromfot.

    -Mi együtt, s csak eppen magát vártuk, mielőtt meghalnánk.

    -Csak nem haragszik? – teszed fel álnokul a kérdést.

    -Haragszik a román kormány! – néz le az ember.

    -Akkor mi az ára a fának?

    Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kíváncsi volnál, hogy hogyis »jár a fa«, neked pedig annyi volna az udvarodban, hogy mozogni se tudsz tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt, mint a bolha a meleget, s óvatosan felel.

    -Meg se mondom, mert ha meghallja, húsz lejjel mindjárt többet ígér érte.

    Fittyentsz a kezedfejivel, s búcsúzkodol, mint aki itt hiába tölti a drága időt.

    -Nem hússzal, de száz lejjel is többet adnék, ha ez fa volna!… Na tartsa meg az Isten!

    Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával:

    -Őrizze meg az Isten magát is a szemevilágától!

    Magyarul: – Vakulj meg, mert nem látod, hogy milyen jó fát szalasztasz el. Neked azonban eszedágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, melyek a hidegtől borzas, felálló szőrrel, ájtatosan állanak. Részvéttel megsimítod az egyiket.

    -Egészen megfagynak szegények!

    Az ember büszkén utasít el.

    -Ne féltse maga, ami szőrös!

    Úgy értsd, hogy a gyapjas, szőrös állatok a legcsattogóbb hideget is jól bírják.

    Nem jó azonban félre nézni, mert mindjárt elütik a fát a kezedről a többi vevők.

    Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez és kényesen csicsergi:

    -Mennyi a fa, bácsi?

    -Kétszázhúsz!

    -Jaj be drága!

    -Maga drága, lelkem küsasszon!

    A nagysága szokás szerint körüljárja a fát. Azalatt visszaorozkodom én is és odahunyorítok az én emberemnek:

    -Emmá fehérnép, mi?

    -Jó faggya van! – ismeri el a székely.

    A hölgy már vissza is tért.

    -Bogos ez a fa, bácsi!

    -Ami bogos annak van jó tüze.

    Rámhunyorít, vág a szemével, de nem tudom, hogy miért.

    -Száznyolcvanat adok érte! – alkuszik a nő.

    -Annyit ez az úr még a hajnalban ígért, – rázza a fejét a székely.

    Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a nő könnyelmű. Attól félek, hogy többet talál ígérni. Lépre kell csalnom, mindakettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó, s a magam dolgát sem akarom rontani. Azért a hölgy mellé állok.

    -Adhatja, bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet.

    -Úgy-e kérem? – kap a segítségen a nő és kedvesen rámpillant.

    Az ember észbe kap. Ismeri ő már ezt a módszert. Az egész család kijön favenni, s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rosszféle nép az úrinép, de rajta nem fognak ki. Csak azértsem!

    A nagysága szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami, az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny, közben likas, üregek vannak, hogy úsztatott fa, harmadosztályú, a kérge alatt megfőtt, nem hasogatták fel kellő időben, hogy nem ér semmit.

    A székely csak mosolyog, s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben.

    -Eszem a száját, beh szépen szól!

    A hölgy elpirul és véletlenül rámnéz.

    -Ami igaz, az igaz! – gavallérkodom ismeretlenül.

    Hamisan pislant, s hozzám lép.

    -Nem az ön vásárját rontom, uram?

    -Dehogy! – tiltakozom. – Én már letettem róla. Kapok én itt sokkal jobb és olcsóbb fát eleget. Csak tessék ezt megvenni.

    -Nekem se kell! – biggyeszti le az ajkát és elmegy.

    -Súj a dolgikot! – csudálkozik a székely. – Magok osztán értik egymást!

    -Mondj bolond, mondj! – tagadom az ismeretséget a nővel az ő nyelvén, mosolyogva. A székely azonban nem hiszi.

    -Má nem csudálkozok, hogy nem kell a fám!

    -Miért?

    -E mellett a fehérnép mellett fa nélkül es kitelelhet. Elvékonyodik a füle, de meg nem fázik.

    -Nono! – hagyom reá, mert ebben a dologban ismét értetlen vagyok.

    A székely felnéz az égre, s nyugtalankodni kezd.

    -Mi ketten hiába töltjük az üdőt!

    -Száznyolcvanat én is adok! – teszem az első ajánlatot.

    -Egye fene, legyen kétszáz!

    Kötöm magam, ő se enged.

    -Adja meg, tekéntetes úr, ha már mindenkit elijesztett innen!

    Azért lettem »tekintetes úr«, hogy tán ráígérek a fára.

    -Legalább a vámot fizesse meg!

    -Fizesse a segesvári hóhér! Hanem tudja mit? Legyen százkilencven!

    Az ember szeme felcsillan. Gondolkodik, tétováz, morog, végül elszomorodik.

    -Adjon hát előpénzt!… Egye fene, első vevő, nem szalaszthatom el… Bár sohase láttam volna a tekéntetes utat!

    Közben a tehénkéket előkészíti az útra. A száj lej előleget megköpdösi, elteszi.

    -Pü, pü!… Apád, anyád ide jöjjön!

    -Azokat várhatja! Én is mindennap várom.

    -Akkor mag nagy úr lehet álmában!… Hova hajtsak a fával?

    -Csak ide a vasúton túl, a Wesselényi-utcába!

    -Hó! – állítja meg a teheneket. – Mé nem mondta, hogy a másvilágon lakik?… Hijjnye a Krisztus!… Estig sem érünk oda… Hány óra? – kérdezik kedvetlenül.

    Nincs mit csinálnia, mert az előpénzt elfogadta. Vagy visszaadja kétszeresen, vagy jönnie kell.

    Nem is szól hozzám az úton. Haladunk egymás mellett. A Bethlen-utcában, a törvényszék előtt hirtelen megragadja a tehén szarvát.

    -Hó!

    Tanácstalanul rámnéz.

    -Most mi a sújt csináljak?

    -Valami baj van? – érdeklődöm.

    -Bajnak elég baj! – morcoskodik. – Ide tizenegykor bé kéne hogy adjak valami idézetet, mert ha nem csúful megbüntetnek. Lelkem tekéntetes úr, nem állana meg addig a tehenek előtt, míg bélépem vele? Tisztességes embernek látszik, tegye meg, segéljen legalább ennyit a szegény emberen!… Nem mondhatja elég olcsón adtam a fát, éppencsakhogy el nem vesztegettem. Ennyit most maga es megtehet.

    -Hocci az ostort! – népieskedem. – Menjen csak nyugodtan, igazítsa a baját, de siessen!

    -Ahogy eresztnek, abbahelybe jövök.

    Pillanat alatt eltűnik a kapu mögött.

    Még tetszik is nekem a dolog, hogy így segíthetek az én székely testvéremen. Orrom, fülem kék a hidegtől, szemem könnyezik és táncolok a tehenek előtt, hogy meg ne fagyjak. Eltelik félóra, eltelik egy óra, de az én emberem csak nem jön. Már duplán látom a székelyek anyavárosát, kiszámítom az összes adósságomat, megolvasom, hogy hány szőre-szála van a csábeli tehénnek, de ő mégse jön. Haza hajtanám személyesen a szekeret, de azt találja hinni, hogy még a marhákat is elloptam. – Kénytelen vagyok tovább várni. Még cigarettázni se tudok, mert dermedt, vörös ujjaimmal képtelen vagyok cigarettát sodorni. A tehenek is borzasok és másodszor kezdik kérőzni az ételt, de a székelynek nyoma veszett.

    Végre, – éppen a delet harangozták – idvezülten, mosolyogva kilép a kapun.

    -Egy cseppet megvárakoztattam úgy-e?… Már ne haraguggyék, de a tárgyalás elhúzódott…

    -Mit beszél?… A tárgyalás?…

    -Hát mért töltöttem volna másképpen a drága üdőt a törvényszéken?

    -Miféle ember maga? – bosszankodom. – Ha már engem nem tekintett, nézte volna ezt a két szegény állatot! Ezek beledöglenek ebben a nagy hidegben.

    -Nem lesz egyiküknek sem semmi baja – nyugtat meg kétértelműen. – Én a marhához értek.

    Alig bírja a jókedvét visszatartani.

    Most ő van felül. Bele kell nyugodnom.

    -Legalább megnyerte-e a pert?

    -Meg az állam, de én es kibúttam!

    Recseg a szekér a jó udvarhelyi kövezeten. Egyszer csak az embert nem látom. Nyugtalanul keresni kezdem a szememmel, s hát az egyik boltajtóból kiabál.

    -Eregeljenek csak csendesen, mert mindjárt utólérem… Éppen csak veszek valamit, nehogy az orrom előtt bézárják a boltot…

    -Délután is ráér vásárolni!

    A feleletet meg se várja. A méreg öl, de elhatározom, hogy többet nem álldogálok világ csúfjára. Ha jön, jön, ha nem jön még a teheneket is eladom.

    -Csá, hojde! – serkentem a két ganyésfenekű jószágot, hogy jobban haladjunk.

    Közben nézegetek vissza, de a székely nincs sehol.

    Aki megy, az halad. Mi is haza érkezünk.

    -Hol a pokol fenekibe lopja a napot? – rivall rám a feleségem. – Egy szál fa nincs, amivel ebédet főzzek, dél elmúlt, s a gyermekeknek iskolába kell menniök.

    -Mindjárt, mindjárt! – vigasztalom.

    A székely azonban sehol sincs. Magamnak kell megoldanom a szekeret és behordanom a fát. Az ujjambegye fagyott hozzá, de még néhány szálat fel is kellett vágnom.

    Javában fűrászeltem, mikor jött az emberem. Egy kicsit meg volt lódulva, s a szemein is látszott, hogy ivott.

    -Emmá legén a talpán! – dicsért kedvesen. – Úgy forgolódik, mint a pereszlen. Ni, már fel is vágta a fát!… Ojjan fa ez, kéröm, hogy csepeg, csepeg a zsírja! Még a fűrész es örvend neki…

    -Hol volt? – ordítok rá gorombán.

    A székely meghökken.

    -Netene!… Egy órája keresem őköt, tővé teszem az egész várost értük, míg megkapom, s még neki áll feljebb!

    Elkacagom magam és szó nélkül kifizetem a hátrálékot.

    -Miért tette velem? – kérdem szelíden

    Az ember is megbékél.

    -Nézze – mondja bizalmasan. – Maga a drága időt ellopatta a piacon azér a pár lejért. Nekem tárgyalásom volt, s egy csomó dolgom. Legalább a fogadó űrűt bé kell hoznom a tekintetes úron, ha már a vámot se akarta megfizetni. Osztán ügyelgetett a marhákra is, a fát es lerakta. Ritkatisztességes ember! Az a! Az! … Osztán, ha Zetelakán találna járni, csak Mihók Pál Istvánt keresse. A legküsebb gyermek es megmutassa, hol lakom… Osztán azt es megláthassa, hogy nyögnek nálunk a galambok, ha ilyen fenekemén legént látnak, mint a tekéntetes úr…

    …No jó találkozást!