Dr. Sziklay Ferenc: Janika

Janika tömzsi kis legény volt. Egy vájár tizennégy hónapos kis fia. Az apja aranyat bányászott. Mikor naphosszat görnyedt érte, egy fillérnyi darab nem maradt a testén piszok, sár nélkül, csak azért, hogy valahol messze, egy nagy városban, hófehér bűnös nyakára új csillogó kerüljön.

   János talán életében nem látott aranyat, de nem is vágyott rá, a kis fia volt az ő „aranya”.

   Délután van. Janika torkig jóllakott a vízbe főtt kukoricakásával, jóízűen szopogatta utána, csemegének a balkeze hüvelykujját. Élvezte a jóllakottságot, mert motyogott is hozzá:

   -Mm, Mnyam, mnyam! – Eszébe se volt az alvás, pedig a mamája türelmetlenül hajugatta a bölcsőben.

   -Aludj, kicsi Janikám, drága szentem, anyunak dolga van, elgazosodik a krumplim.

   Mit értette Janika ezt a kínai beszédet. Szótlanul kéjelgett, csak nézte a mestergerendát, mint lóg fölötte erre-arra. De hogy a mamája beszélt, illendőnek tartotta, hogy ő is bezséljen, sora szedte minden tudományát:

   -Mamma! Pá, pá! – Tyatya, – etyetye, dá, dá – papa, appa! – Abuba, buva!

   Egész hangos lett a kis szoba a párbeszédtől. Mikor meg a mamája elkezdte dalolni, hogy: „Debrecenbe kéne menni”, akkor ő is rágyújtott a maga módja szerint:

   -Aaaaaaa! – Ki tudná ezt a legtökéletesebb muzsikáját az életnek lekottázni!

   Addig-addig vigyáztatta a kocsist a mama a lyukas kasra, míg egyre halkabb lett a kíséret, Janika szájából kicuppant az édes hüvelykujj, félre fordította a fejecskéjét, s egy boldog mosollyal elaludt. Azt már talán csak álmodta, hogy a mamája egy csókot lehelt a kis piros pofikájára, vette a szoba sarkából a kapát, fejére kötötte a kendőjét, s óvatosan kisurrant a szobából.

   És Janika álmodott. Jót is, rosszat is, mert hol mosolygott a pici szája, s nagyokat csámcsogott hozzá, – biztosan édes tejet, kását evett álmában, ami csak vasárnaponként futotta, – hol meg sírásra görbült a kicsi ajka, úgy szipogott hangtalanul.

   És a nagy világ nem törődött Janikával. A mamája szinte futva igyekezett föl a meredek hegyoldalon, hogy megtöltögesse azt a pár bokor krumplit. Mire a Janika fölébredt, már otthon akart lenni, az urát szalonnával meg cibere levessel kell várnia, ha letelik a szakmánya.

   János száz méternyire a föld alatt lyukat fúrt az izzadó kőbe. Aztán egy hüvelyknyi dinamit patront gyömöszölt belé két méter hosszú gyújtózsinóron, meggyújtotta a végit a füstös bányamécsnél, s elszaladt a legközelebbi tárna fordulóig. Aztán leült nyugodtan és pipára gyújtott, tudta-várta a robbanást és mégis összerezzent, mikor a földrengető iszonyat meglepte. Mintha az egész föld megrendült volna belé, pedig ott fent, a ragyogó ég alatt senki sem tudta, hogy a föld fia párbajt vív az anyafölddel.

   Vagy igen? Mintha itt is tompa moraj hallatszanék. A délfelé nyíló völgy torkában valami feketeség üti föl a fejét. Haragos arcú felhő gomolyog, arany koronát vet rá a nap. Az haragszik. Aztán nő, dagad belé a völgy szájába. Mára napot is elfogta. Mária csak töltögeti a parányi sírokat, melyek alatt élet fakad. Siet. Izzad belé, de nem hagyja abba. Aggódva lesi a förgeteget, hátha újra lebukik a hegy mögé. De nem. Már jön. Ott súrolja a hajlongó fenyőket, villámot haragszik, s dühe leporzik az irtásra. A szél már az ő kendőjét is lerántja a fejéről. Vakító villám, utána rögtön éles csattanás, s egy százados lucfenyő recsegve roppan a földre.

   Kétségbeesetten hányja a keresztet.

   -Janika! – sikolt föl, s fejére kapva a szoknyáját, rohan le a hegyoldalon. Egy perc alatt csurom víz az egész asszony, mintha esett volna. Lába alatt követ tolva görget a leszakadó ár, bokáig vízben jár, csak az anyai szeretet ad annyi erőt, hogy őt is el ne mossa, mint az emberfejnyi szikladarabokat.

   Janika bizony felébredt a nagy csattanásra. Nincs hozzászokva ilyen goromba költögetéshez, haragosan sír föl:

   -Dá! Dá! – Egy újabb villám elvakítja. Aztán majd szakadatlan világos maradt a szoba, s úgy dübörög fölötte a padlás, mintha köveket görgetnének rajta. Nem tudja, mi az. Azt látja, hogy otthon van, a puha kis bölcső szeretettel öleli, még az éhség sem kínozza, megnyugszik. Néha összerezzen egy erősebb dördülésre, de aztán csak előszedi a kis szókincsét, hátha jön rá felelet.

   -Tye, etyetye! Appa! – Mamma! – Semmi hang a közelben. Vagy igen. Kint már ritkul a villám, csak zúg valami szakadatlanul. És ott oldalt, a hátsóablakon olyan hangok, mintha fürdőt készítenének neki. Csurr, csurr. Először gyöngén. Aztán egyre erősebben. Nő a víz a szobában. Soha ilyen nagy fürdőt! Már emeli a bölcsőt, visz, mint egy csónakot. Az asztalhoz. Janika felül a bölcsőben, úgy nézi. Már eléri a színes terítőt. Megfogja. Hogy kikapna ezért a mamájától! Aztán tovább nézi a vizet. Nem engedi a terítőt. Üvegfeszület áll az asztal tetején. Csörömpölve hanyatt esik, száz darabba törik. Megijed. Pityergésre fogja a dolgot, sejti, hogy rosszat tett. De aztán megvigasztalódik. a bölcső rácsán beömlik a víz, abban olyan jó pacskolni. Még kacag is hozzá nagyokat. És úszik tovább a csónak az ajtó felé. Ott megbotlik a küszöbben, a Janika a fejtetővel előre esik, elmerül a zavaros vízben. Nagy sötétség, a lélegzete elfúl, aztán semmi…

   Pedig már feszegetik kívülről az ajtót. Reszkető sírással, kétségbeesetten döngeti az ajtót Mária. Mi az ő két erőtlen ökle ahhoz a tengerhez, amely belülről neki feküdt a vastag tölgyfadeszkának.

   Janika! Janika! – Sikolt föl az anyai szív, de nem jön semmi válasz. Nincs, aki segítsen neki. János a föld mélyén újabb lyukba kezdett, a szomszédok biztos födél alól dehogy mozdulnának ki az ítéletidőben…

   A víz is erősebb. Ketté roppantja hosszában az ajtót, ömlik ki, mint egy zuhatag, térdét mossa a reszkető asszonynak, s nem engedi be sehogysem. Tán félti attól, amit odabent látnia kell? Ott küzd az árral, két karjával lapátolja a vizet. Egyszerre, amint előre nyúl, az omló tenger egyenesen az ölére, arra az áldott két mellre, teszi neki a kis fiát hidegen, kékre meredten.

   Mire János napszálltakor fölkerül a világra, újra ragyog a napfény. Ha tört szálfákkal, kőgörgeteggel nem lenne telehordva a hegyi út, senki sem tudná, hogy vihar volt. Máriát ott találja az elpusztult ház küszövén. A lenyugvó nap beragyogja, s az arcán az őrület torzmosolyával melengeti az ő egyetlen aranyát, beszél hozzá, gügyög neki, – de nem felel rá senki…

   És odalent az a két gramm arany, amiért János egész nap izzadt, elszórva még a sáros kőhalmazban nyugodtan pihen, várja a percet, mikor fényes haszontalanság lesz belőle és bűnt vesznek rajta!…