Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

»Kék vitorlát kergetett a szél
Ott, ahol az éj a vízhez ér
Hallgattam a tenger mit mesél
Így fürdött a boldog nyárban
Csillogott a napsugárban
Jugoszlávia, Jugoszlávia
Így fürdött a boldog nyárban
Csillogott a napsugárban
Jugoszlávia, Jugoszlávia!«

    /délszláv dal/

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

    A felsőkeresztesi barát – kinek unszolására belevágtam a kalandba – halott. Eszéki orvlövész loccsantotta a piac dinnyehalma mellé az agyvelejét…

    Szóltam Vlasicsnak: ne parádézzon a frissen vasalt gárdista egyenruhában! De feltámadt a krobót hazafiság. Bele sem kóstolt, neki véget ért a háború.

    Percig sem gondolkodtam a hazatérésen. Újonnan érkezett német „brigádhoz” csapódva, határ menti egységhez csatlakoztam. Nyár óta lövöldözte egymást a horvát és a csetnik. Mondták: pár hét és lerohannak mindent a krajinai szerbek. Megfogadtam, hogy bosszút állok Jóskáért, s pokolra küldök néhányat.

    Rászoktam a literes üvegben osztott hamis-konyakra. Kegyetlen íze volt, de ütött rendesen. Remegett a föld, gránátdarabok süvítettek, vagy a szakasz ócska páncéltörő ágyújától csöngött órákig a fülem – az Istenek itala volt.

    Evés helyett ittam; hetekig szorulással küszködtem, a verebek leszédültek a latrina fölé hajló ágakról…

    Korábbi sportsérülés okán szorosra kellett kötni a bakancs fűzőjét, egy rossz lépéstől kifordult volna a bokám. Éreztem, lerohad a lábamról a zokni.

    Beértünk a faluba. A tanácsháza előtt sorakoztunk. Középmagas, nullásgéppel nyírt hajú, határozott tekintetű férfi tartotta a szemlét. Horvátul beszélt: E. F.-ként mutatkozott be. Anyanyelvükön köszöntötte a germánokat. Kezét nyújtva végigmért:” Guten Tag!” Magyarra váltott:

    - Hol katonáskodtál?

    - Pécsett, a felderítőknél – nem hatotta meg a bejelentés, foghegyről vetette oda:

    - Remek! Kapsz egy társat. Ne szakadj el tőle, aláaknáztuk a falut!

    Elfordult, ruganyos léptekkel a fellobogózott épületbe ment. Kényelmetlen várakozás kezdődött. Társaim izgatottan toporogtak a sárguló lombú eperfa alatt. Előkerültek a helyi gárdisták; odaintettek magukhoz egy-egy „újoncot”. Hüvelykujj mélyedt a hátamba, dühösen hátrakaptam.

    - Fick deine Mutter! *

    A mokány alak végigmért. Viszonoztam a „szemlét”: sáros bakancs, terepszínű, feszülő nadrág, zöld pólója fölött ujjatlan zubbony, a vállán átvetett antantszíj furcsa íve. Erősen domborodott valami a mellény alatt… Fenébe! Egy nő. Homlokán ráncok nyoma, szemöldöke ceruzával kihúzva, a pisze orra körül apró napégés-foltok pettyezték kreol bőrét. Elfeküdte a drótszerű, sötét haját, úgy nézett ki, mint a bóbitás galamb. Arcvonásaiban kevés nőies lágyság volt, lebiggyesztett álla tovább rontott az összképen. Charlie is megirigyelte volna rekedt, mély hangját:

    - Soll ich dich hätscheln? Oder bist du ein Neonazi?**

    - Drago mi je… Ja sam Magyarski.***– elátkoztam magamban a „kommandantét”: kit

    akasztott a nyakamba!? Mocskos szájú némbert!

       - Ah! Wenn’s auf Schwäbisch besser geht, können wir auch so sprechen.**** Ich bin

    Bojana Szamardzsics.

    - Niedermayer Tamás. Bist du ein Bosnier?*****

    - Serbe. Du bist dennoch Deutscher! Ich zeige dir, wo du Futter und Waffenzimmer

    bekommen kannst.******

    Érdes tenyere nyirkos tapintású volt. Hamar megtapasztaltam: a modora sem volt simább…

    Bojana két kézzel markolta a Kalasnyikovot, fejét kicsit elfordítva lőtt: mint mikor bűzlő csomagot dobott a szemetesbe, az orrát is elfintorította. A kerítés vaslemezén pattogtak a szétszóródó hüvelyek. Őrült csaj: megsebzi magát!

    - Komm zurück!********

    * Anyáddal szórakozz!

    **Téged kell dajkálnom? Neonáci vagy?

    ***Én is örültem… Magyar vagyok. (horvát)

    ****Ha a sváb jobban megy, beszéljünk úgy. B.Sz. vagyok.

    *****Bosnyák vagy?

    ******Szerb. Mégis német vagy! Megmutatom, hol kapsz kaját, és a fegyverszobát.

    *******Gyere vissza!

    Elkapta a „harci láz”: a géppuska szakaszos ropogása, a bokrok mögül fájdalmas kiáltás: „Ranjenih zsena!” Gőzként áradt szájából a lélegzet, a fegyver ütemére rándult a teste. Ahol az antantszíj nem tartotta, elszabadult padlizsánként ugrált a melle. Vicsorította fogsorát, kuszált frizurájából tollként állt a „bóbitája”. Mikor kitárazott, mellé ugrottam, mögém rántottam a könyökénél fogva. - Deckung!* Húzd vissza a beled! – ordítottam.

       Az utca végén felugatott a csetnikek gépágyúja. Nem tudták tartani a mellékutcát a németek. A kapu betonoszlopába verve a vállamat, gurultam a fedezékbe. Kidülledt a nő szeme, remegett.

    - Meg akarsz dögleni? Böszme szerb picsa! Végeztem veled! Suche statt mir einen anderen Leichenkandidaten!**

    Megnyalta lila ajkát, arc-csontján a sötét foltokat vakargatva ásított. Ezt csinálta, ha látta, hogy dühöngök.

    - Alle werden wir gestorben sein. Ist es nicht egal, wann?** *– a kertbe csapódott akna

    robbanása törölte le kaján vigyorát.

    - Prokletstvo! Artiljerija! Verschwinden, Blonder Prinz!****

    II.

Elárasztotta az ágyútűz a falut. Lombját hullatott barackfa mögé bújtunk. Bojana egy leégett családi ház felé mutatott.

    - Los, dahin!*****

    - Rossebet! Daher werden wir ebendig nicht kinaus kommen! Lagati!******

    Repülőgép húzott el, JNA felirata tisztán kivehető volt az oldalán. Az országút melletti épületeket bombázta. A gárdisták keményen tartották magukat.

    Belehúztak a csetnikek: ágyúk dörögtek, gránáttűz és becsapódó „katyusa” -rakéták. A föld így még nem remegett alattam! Lépések nesze hallatszott a gyümölcsös kerítése felől. A lány idegesen kapott az üres fegyverhez. Csöndre intettem. Ahol hasaltam, jól látszott: horvát katona lopakodik felénk.

    - Stefan! – mordult fel Bojana.

    Kézigránátokat és lőszerrel teli tárat hozott, s rossz híreket. Frontálisan támadtak a csetnikek. Tucatnyi tankjuk volt. De megtorpantak, amikor az első lánctalpas ráhajtott az aknákra!

    - Lerohanták a vasútállomás védőit, aztán megálltak. Arra számítottak, elfutunk előlük.

    Sok csetnik otthagyta a fogát. Sajnos, közülünk is elestek… Flores parancsa: ki kell tartani holnapig! Délután ötkor kitörünk Ivanovác felé. Csatlakozzatok egy nagyobb rajhoz! Isten legyen veletek! – elvigyorodott, megpöckölte Szamardzsics lefittyedt állát. A lány dühösen odacsapott, a férfi eltűnt a tornác romjai közt.

    - Hülye! – megvakarta a feje búbját – Mihez kezdünk, Tamás?

    - Szerinted?

    *Fedezlek!

    **Keress másik hullajelöltet!

    ***Mind meghalunk. Nem mindegy, mikor?

    ****Menjünk arra!

    *****Fenébe! A tüzérség! (horvát) Tünés, szőke herceg!

    ******Onnan nem jutunk ki élve! (német) Feküdj! (horvát)

    -… esteledik. Ismerem a környéket. Átlopakodunk a sötétben a mieinkhez!

    Ritkábban robbantak az alkony közeledtével a páncéltörő lövedékek, gránátok. Csitult a golyózápor. „Mars na Drinu…” – bömbölték a hangszórók. Visszavonulót fújt az induló. Árnyakként másztunk a kerítés törmelékén a vízelvezető árokig a fűre hasalva, Vribik irányába. Megálltam Horst merev teste mellett. Nem tudtam: a neonáci hitt-e a keresztények Istenében, vagy inkább a Walhalla ködös csarnokában vedelte Odin mellett a sört… Rövid imát mormoltam a lelkéért, s ezt az idézetet „róttam” képzeletbeli fejfájára: „a világ így ér véget, nem bummal, csak scheiße, scheiße”

    Bojana dühösen sziszegte a sötétből:

    - Gyere már! Hagyd azt a hólyagot! Gyorsan!

       Tucatnyi horvát húzta meg magát a takaros, emeletes villa pincéjében. Boban, a parancsnok a hátam paskolta:

    - Jók voltatok! Holnap a harcra foghatók törnek ki először. Utat nyitunk a sebesülteket szállítók csoportjának. Egyszerű terv, remélem, beválik. Szólj a társadnak: pihenjen! Szükség lesz az erőre!

    Nem szerettem, ha „társamnak” szólították Bojanát. Olykor kaján villanást véltem felfedezni a gárdisták nyúzott ábrázatán. Elkotyogták, hogy az ostrom kezdetén, a nyárutó napjaiban néhányan a hátára döntötték a készséges lányt. Egy alkalommal – a szénaboglya mélyén – olyan nyögdécselést, visongást csapott, hogy a csetnik járőrök világgá szaladtak…

    A barna szemekben nem láttam mást, csak az öldöklés közben fellobbanó tüzet, s a fegyverszünet idején a melankóliával kevert türelmetlenséget.

    III.

Tüzérségi támadással kezdődött a nap. A helyőrség szórványos válasza, mint szúnyogzümmögés a lódarázs dongása mellett. Elvette a szerbek kedvét a nyílt gyalogsági rohamtól a súlyos emberveszteség.

    Délutánig egy beomlott tetejű gazdasági épületben húztuk meg magunkat. Megjelent Stefan. Intett: kövessük!

    Fölmelegedett a levegő. A sárgálló kukoricásba szaladtunk. A száraz tövek ropogása sortűzként hallatszott… A tábla közepén jártunk, derékig átizzadtunk a fojtó levegőben. Óráknak tűnt a menetelés. Megtorpantak az élen haladók. Csikorogva dübörgött mellettünk egy JNA-harckocsi.

    Csatorna szelte ketté a tengeriföldet. Fejünk fölé emelt fegyverrel keltünk át. A nadrágom combközépig vizes lett, bakancsom cuppogott a latyaktól. A túlparton „bóbita” a földre került, szétterpesztett lábakkal, térden csúszott vissza a zavaros vízbe. A Kalasnyikovja a tusáig elmerült. Villogtatva szemét, elfogadta a segítő kezet: kirángattam a partra. Lihegve ült le.

    Éjfél után értünk az elsötétített faluba. Mentőautók vitték a sebesülteket. A tornateremben, az ablakokon átszüremlő kísérteties holdfényben leheveredtünk a padlón sorba rakott matracokra. Feküdtem a rám száradt ruha bűzében, böfögve a kiosztott szilvapálinkát, hetek óta először hajtottam nyugodtan álomra a fejem. Mellettem Szamardzsics nyitott szájjal horkolt.

    IV.

Korán ébresztettek. Ponyvázott teherautóra másztunk. A hideg ülésen a fenekem alá csúsztattam a kezemet. Bojana megvetően húzta el a száját:

    - Puhány!

    - Könnyű neked! Ki vagy párnázva. – Ahogy kimondtam, rögtön megbántam; még

    hozzám vágja a puskát. Homlokát ráncolva, mereven nézett előre. Mit forgatott a fejében? Korábban nem hagyta válasz nélkül a beszólásomat.

    A város főterén állt meg a kocsisor. A felhők közül kikukkantó nap szedett-vedett csapatunkra vetette fényét. A horvát véderő helyi parancsnoka – szürke arcú férfi – dicsérő szavakkal méltatta a nemzetközi egység helytállását. Aki tovább akart harcolni, csatlakozhatott a gárda alakulatához. Krobót társaim, többen a külhoniak közül is jelentkeztek. Kicsit árulásnak éreztem, amikor leadtam a fegyvert.

    Vlasics Jóska rokonainál kvártélyoztam be magam. Fürdővíz, tiszta fehérnemű – a krajinai hegyekben harcoló fiú ruháit, mintha rám öntötték volna… Magyaros pörkölttel kínált a sírásra görbülő szájú, ősz asszony. A csillogó szemű lánnyal a konyhaajtóból nézték, ahogy faltam az ételt.

    Szemben nyitva volt a kávézó. Az orvlövészek miatt nem tették ki a nádfonatú székeket az utcára. Zsúfolásig megtelt a helyiség. A sötétített ablakon óarnyszínt öltött az erősödő napfény. A bárpult üvegein megcsillantak a színes címkék. A szomszéd asztalnál ülő, kosaras termetű tiszt felemelte poharát:

    - Laslovo hős védőire! – Éljenzés harsant. Kimosakodva, „civil” ruhában szégyenkezve

    húztam össze magam. Nem engem illetett a dicséret. Felhajtottam a Karlovac maradékát, homlokomat törölve távozni készültem. Megnyikordult az ajtó, a belépő megállt mögöttem. Kíváncsian fordultam hátra. Vászonnadrág feszült rajta, bő nyakas pulóvert, ujjatlan széldzsekit viselt. Nem rejtette a laza öltözet a megereszkedett melleket. Megismertem markáns vonásait, hátratolt svájcisapkaként álló frizuráját.

    - Szia, Bojana! Azt hittem, gárdistának álltál.

    - Még nem döntöttem. Hallottam: hazamész…

    - Jól tudod!

    - Mihez kezdesz?

    - Csatlakozom a Zágrábba induló transzporthoz, onnan megyek Isztriába.

    Életveszélyes a zöldhatár. Csak átjutok valamelyik kikötőből Szlovéniába. A sad adio!

    - Ez nem a te háborúd…

    - Bogár vagy a hangyabolyban. Szerb létedre a horvátok közt harcolsz.

    Szigorodtak a lány vonásai. Erekkel szőtt keze a szemét dörzsölte. Alig értettem suttogását:

    - Az uram a Jugotrans kamionsöfőrje volt a háború előtt. Az első napokban lőtte le egy

    csetnik. Kirabolta, az út mellett hagyta elvérezni. Halil bosnyák származású volt.

    - Nem tudtam. Bocsáss meg, hogy felzaklattalak! Csordultig telt tragédiával a Balkán.

    - Hallottam a barátodról… Pula külvárosában, Verudában laktunk. Segíthetek hajót

    találni.

    Felkapta a fejét, szemembe nézett, pillantása könyörgővé vált.

    - Veled tarthatok… Puláig? – nyögő hangja, kérlelő tekintete rosszabb volt a korábbi éles

    szavaknál, haragos nézésnél. Miért akaszkodik rám? Csak ő hiányzott a boldogságomból!

    - Bojana!

    - Szólíts úgy, mint a hátam mögött szoktál: „bóbitának”! Magyarul van? Mit jelent?

    - Egy verses dalban így hívják a tündérlányt.

    - Milyen romantikus! Kedves vagy. – Nem tudtam a szemébe nézni…

    V.

Szomorú látvány fogadott Eszéktől délre, az A5-ös főút mentén: kilőtt JNA-tank, árokba fordult teherautók, kiégett személygépkocsik, buszok. A boszniai határ előtt kanyarodtunk a nyugat felé futó A3-ra.

    Megegyeztünk Petarral: a fővárosig vezetek. Az őszi homályban tompított fényszórókkal hajtottam. Nem kockáztattam, csetnik barom ne a kocsinkon tesztelje az RPG-je irányzékát. Hátradöntöttük a középső és az anyósülést. Petar felriadt Bojana „legényes” horkantására. Dühösen felém sziszegett.

    - A kutyafáját! Nem tudtál csöndesebb nővel összeállni! – Arcomba szaladt a vér, nem magyarázkodtam, könyökkel taszítottam a lányon. Feje alá dugta karját, elfordult, Zágrábig aludt.

    Este értünk a városba. Schell-kútnál tankoltunk. A köpcös, harcsabajszú benzinkutas fejével keletnek intett:

    - Mi a helyzet a fronton? A híradóban mondták: a szerbek bevették Vukovárt. Áttörtek Eszék felé? – Savanyú ábrázatunkról leolvasta a választ, legyintett.

    Bojana a nedves aszfalton tornáztatta végtagjait. Helyet cseréltem Petarral. A lány a kút bisztrójából hozott kávét az új sofőrnek.

    Zágráb a háború ellenére élte az európai metropolisz életét. A belváros ki volt világítva, emberekkel teli utcák. A külvárosi lakótelepek komor lepelbe burkolóztak.

    A sztrádán megtett út a legbiztonságosabb, azon hagytuk el a fővárost délnyugati irányba.

    Medvenica hegyeire ponyvaként terült az éjszaka. Lassan leragadtak a szemeim…

    …Fegyverek ropogtak, köd ülte a romokat, nedves kőhalom mögött guggoltam. Szláv mormolást hallottam a homályból, ujjam a Kalasnyikov ravaszán tartottam, lövésre készen…

    Az ajtó üvegének csapódott a fejem. Mielőtt visszazuhantam volna kegyetlen álmomba, szófoszlányok szűrődtek át a motor dohogásán. Petar és Bojana halkan beszélgettek.

    - A pasid besokallt a háborútól? Kikészült a német.

    - Nem a pasim! Magyar.

    - Akkor, miért tapadsz rá?

    - Együtt harcoltunk…

    - Mi a terved? Az első hajóval lelép a srác Pulában.

    - …

    - Szereted? Mit szól hozzá?

    - Nem beszéltünk erről.

    - Járj a földön! Otthon minden ujjára akad nő az ilyen sármos fickónak. A magyar lányok

    gyönyörűek.

    - Fogd a pofád! Az útra figyelj!

    VI.

Az óváros évszázados házaira nézett a „krcsma” ablaka. A mézszínű Karlovac selymesen simuló íze, a szomszéd asztalok felől a duruzsolás otthoni érzést keltett, Frédi barátom pubjának meghitt hangulatát. Szemben Petar szürcsölte a sörét. A sűrű hab mögül somolyogva kérdezte:

    - Hol szállsz meg? Mihez kezdesz Pulában?

    - Keresek egy hajót, ami átvisz az olaszokhoz. Vagy Koperig szeretnék

    Eljutni. Ott nincsenek szerbek.

    - Egészség!

    - Békében gyönyörű az országod… Egészségedre!

    - Láttad Bojanát?

    - Ment a dolgára.

    - Keresd meg! Amíg nem jutsz fel egy hajóra, tető lesz a fejed fölött. Nyáron a szabadban

    lehet éjszakázni, de most… Itt lakik Verudában.

    - Honnan tudod?

    - Az éjjel dumáltunk, vezetés közben.

    - Köszönöm, hogy elhoztál minket!

    - Ne köszönd! Darabig te vezettél, többet pihenhettem. Isten veled, magyar!

    - Viszlát!

    Kiürítette a várost a háború és a borongós őszi időjárás. A part néptelen mólóján tébláboltam. Feltámadt a szél a tenger felől. Az esőtől dagadó fellegek Pula fölött könnyítettek a terhükön. Bőrig áztam. A Flaciasova utcáról nyíló mellékutcába szaladtam. Pillantásra méltattam a vízfüggöny mögé bújt, kő és tégla keverékéből épített bizáncias templomot. A Becska közben Jeretova útra változott, hatalmas fenyők sora kísért, mögöttük a temető növelte gyászos hangulatomat. A járdára nyúló csatornákból kis folyamok hömpölyögtek. Lebernyeges köpeny alá bújt rendőrtől kérdeztem: Merre van a lakótelep?  

    Balra mutatott, a „Veruda ulica” táblára.

    Presszó felirata tűnt föl, bemenekültem. Helyiek iszogattak a pisla lámpák alatt. Körbenéztem, üres asztalt keresve. Közelben állt egy, rajta fél tucat likőrös pohár, a székek hátra húzva… Belöktem a szék alá az ázott hátizsákot. A nyakam tekergetve kerestem a csapost, mikor mögöttem ismerős rekedtséggel csattant a kérdés:

    - Jöttél búcsúzkodni? Petar mondta, hogy hol találsz?

    - Bojana…- Alig állt a lábán. Látva elképedt arcomat, fölnevetett. Letottyant a székre. Zavaros tekintete bizonyította: ő „pusztította” a poharak tartalmát.

    - Hogy nézel ki? Mit ittál?

    - Rumot.

    - Akkor a kövön hasalnál.

    - Puncsrumot… Pe… Pepitót. Kérsz?

    - Isten ments!

    - Ha nem miattam jöttél… akkor meg?

    - Kiadó szobát keresek. Holnap hajó után nézek. Mi van?

    A lány nyögve áthajolt az asztal fölött, fél kézzel támaszkodva próbálta letörölni arcomról az esővizet.

    - Ülj vissza!

    - E… Eláztál. Az orrodról is csöpög.

    - Te is!

    - Meghúzhatod magad nálunk… nálam… Emeleten van ugyan… Elég tágas két embernek… amíg… - elharapta a mondat végét, visszahuppant a székre. Felszolgáló perdült mellém. Fél szemmel Szamardzsicsot vizslatva felvette a rendelést. A fülembe súgta:

    - A hölgynek ne kérjen többet!

    - Eszembe’ sincs!

    A lány ölébe ejtette a kezét, magába roskadtan ült.

    - Köszönöm a lehetőséget! Pár napra hozzád költözöm. De csak akkor, ha…

    - Bóbita mosolya vicsorgósra sikerült. Előhalásztam a hátizsákot, a kijárat felé irányítottam a könyökénél fogva. Összeszedte magát a hűvös levegőn. Nyakig felhúzva dzsekijét, merev léptekkel jött mellettem.

    A lakótelep nem különbözött a hazai betondzsungeltől. Modern bútorokkal rendezték be a tenger felé néző lakást. Csuklottam a nagyképernyős Philips tévé, s a Pioneer hifi torony láttán. Bojana ledobta ázott felöltőjét, s eltűnt a WC-ajtó mögött. Becsukva is hallottam, ahogy nyúzta a rókát. Udvariasságból behajtottam a nappali ajtaját. Egy fotel támlájára raktam a nedves ruháimat. Fölvettem Vlasics unokaöccsének kopottas melegítőjét. Vártam a lányt, de házigazdám sokáig vagdosta maga után a toalett és a fürdő ajtaját. Átmentem a szomszéd helyiségbe. Görnyedten ült a franciaágy szélén – foltos nadrágban. Karján feszültek az izmok, a hasát masszírozta. Véreres szeme segítségkérőn nézett:

    - Megdöglök, Tamás! Epét hányok!

    - Láttam a mosdó mellett egy felmosóvödröt, ide hozom… Próbálj feküdni! Itt van, a fejed mellé tettem. Ha jön a baj, csak fordulj rá!

    Az ágyra dőlt. Magzati pózba kuporodva hevert. Lerángattam a sáros lábbelijét. Terjengő lábszag keveredett az alkohol és a hányás szagával. A melegítőmbe markolt, esdeklő hangon kérte:

    - Tamás! Ne hagyj magamra!

    A fejéhez ültem, a vödör mellé. Tenyeremmel töröltem izzadó homlokát. Simogattam a kócos haját, nyugtattam:

    - Próbálj aludni!

    Kétszer hányt, mire horkolva elaludt.

    VII.

Reggel kiszellőztettem a szobát. Betakartam a lerúgott ágyneművel az alvó nőt. Kimostam a vödröt.

    A part közel volt, kérdezősködés után rátaláltam az Arsenalska utcára. Hatalmas hajógyár takarta a tengert. Segítség nélkül értem a Flaciusovára, a kikötő főutcájára. A Putnicka öböl betonozott mólóihoz mentem.

    Ólomszínű köd szitált. A párás időben hiába járkáltam a halászhálók, raklapok szegélyezte parton. A bóra évszaka ez, békeidőben is óvatosságra intette a kihajózást fontolgatókat. A háború miatt leállt a turistaforgalom. Csalódottan ballagtam vissza Verudába.

    Ébren találtam Bojanát. Túl volt az első „kétségbeesésen”. Szabadidőruhában, nedves hajjal állt a konyhaajtóban.

    - Köszönöm, hogy mellettem voltál… Sikerült hajót találni?

    Arcomon volt a válasz.

    - Ne keseregj! Ismerek néhány halászt. Ha van pénzed, segítenek… Időbe telik. Ennél

    valamit? A vásárcsarnokba készültem a főznivalóért.

    - Mondtam, a kaját állom! Hordárnak jó vagyok! – a barna arcon a szeplők is

    felragyogtak.

    - Kerítek melegebb ruhát. – Az ajtóban megtorpant. – Az este rémes voltam, ugye?

    Ócska Zetrán buszoztunk a belvárosba. Fejkendős asszonyok, svájcisapkás férfiak szorongtak az üléseken. Terjengett a nagykabátok molyirtószaga. Leszálltunk a római kori diadalívnél. A Flanaticka utcán néhány perces séta után, fölénk magasodott a századelő impozáns fém-üveg együttese.

    A rengeteg halféle, zöldség, gyümölcs uralta a csarnokot. Találtunk hentesüzletet is. A kerek arcú, kövér eladónő kiemelt a hűtőből egy nagy adag marhahúst. A kést szorongatva, kérdőn a társamra nézett, aki lapos pillantást vetett felém. Öblösen felnevetett az asszonyság: „Emberes adag lesz!” Átnyújtotta a zacskózott árut, megveregette Bojána karját. A zöldségesnél telepakolt egy nejlon táskát paradicsommal, salátával, hagymával, paprikával. A fűszeresnél bors és házi készítésű olívaolaj került a „szatyorba”. Elemében volt, egyik árustól a másikig röpködött. Mögötte bandukoltam a „púpig” rakott táskákat cipelve. Idős házaspár köszönt ránk, kedvesen mosolyogtak a lányra. Bojana megfogta a karom.

    Italbolt kirakata tűnt föl a buszmegálló előtti szűk utcácskában. Kérdőn rám nézett:

    - Szeretnél valami innivalót? Megvehetjük.

    - Ha szomjas vagy… - összerezzent, belém markolt. Arcáról lelohadt a jókedv…

    Tinilányok csiviteltek mellettünk. Egyikük vigyorogva ránk nézett, pajkosan csillogott a szeme. Bóbita felnevetett:

    - Menjünk haza!

    A konyhában sürgölődött, felkockázta a húst, majd a hűtőbe tette. A nappaliban ücsörögtem, mikor bekiabált:

    - Öltözz, Tamás! Ismerőshöz megyünk, tud neked segíteni!

    VIII.

A magas alak ősz haja kilógott a sapka alól. Borostás képe elfintorodott, amint hallgatta Bojana búgó hangját. Gyors nyelvű beszédükből alig értettem valamit. A fickó fölemelte hangját, mire a hóna aljáig érő lány kevés híján bokán rúgta. Csípőre tett kézzel, dühösen rázta meg a fejét. Kibomlott haja fölvette a „bóbitáját”. A nyakigláb hevesen gesztikulált. Pofon csattanását vártam, a veszekedés hirtelen abbamaradt. Egyezségre jutottak. Bojana a férfi gyomra felé bokszolt, közben rám kacsintott. Később megtudtam: elvitte az Eszéken kapott márka kétharmadát…

    Kezet ráztam a férfival, búcsúzóul még németül odavetette:

    - Látom, böcsületesen „lerendezted” a csajt. Szegény Halil puhapöcsű volt.

    Vállonveregetéssel szerelte le a tiltakozásomat. – Nem egy Cindy Crawford, de remek

    asszony lesz. Holnap indulunk. Auf wiedersehen!

    Bojana a pocsolyáktól csillogó mólón várt. Legyintett a távolodó férfi után.

    - Vén zsivány! De eréllyel megpuhítható. Különben aranyszívű. A külföldieket rühelli.

    Napok sodortatása után, felfénylő jövő reményével, megnyugodva gyalogoltam vissza a lakótelepre.

    A lány gyönge filteres teát főzött. Ravaszkás mosollyal, az öblös pohár mellé tette a darálóra hajazó szerkezet alkatrészeit.

    - Kérlek, rakd össze. Férfimunka.

    A hűtőből elővette a húst, végeztem az összeszereléssel, ledarálta, lábosba tette, megsózta, borsozta, öntött hozzá kevés vizet. Préselt fokhagymával összepasszírozta. Mikor elkészült a fasírtszerű massza, kicsi kolbászkákat gyúrt belőle. Fémtálcára sorakoztatva tette vissza a hűtőbe.

    - Egy óra… Összevágjuk a zöldséget. Finom lesz! Magyarul hogy nevezik?

    - Salátának…

    Ügyesen aprította a helyiek leveses paradicsomát, harsogva hullt a lilahagyma és a fodros saláta. Porcelántálban összeforgatta, és ráöntötte az olivaolajat. Ujjait nyalogatva elismerően szólt:

    - Házias pasi vagy, magyarkám. Amíg sütöm, terítsd meg az asztalt! A vitrinben találod

    az étkészletet.

    Felsercent az olaj. A tányérok, evőeszközök rendezése közben rápillantottam a tűzhely mellett sürgölődő nőre. Ügyesen forgatta a rudacskákat, minden oldalát pirosra sütötte.

    A szivárványszínű saláta-költemény, s a friss „lyukas” kenyér fenséges köretként szolgált. A fronton szokott mohósággal faltam az ételt. Nem hallottam az asztal túlfelén a kés-villa

    kopogását. Bojana a tányér fölött, állát tenyerében tartva nézett. Szemében könny-gyémántok csillogtak. Nem szokásom, de segítettem elmosogatni.

    Mennyei érzés a zuhanyzás teli hassal! Az tudja becsülni, aki hónapokig szagolta a háború mindent átitató áporodott izzadtságból, lőporbűzből, a félelem fanyar kanszagából kevert „illatát”.

    Roppantak a heverő rugói, amint végignyúltam rajta. A mennyezetet bámulva minden szörnyűség – Vlasics vérmocskos aszfalton heverő teste, a fegyverek reggeltől-estig dörgése, a szerbek bömbölő megafonjai, a sebesültek jajgatása – másnapos rossz álomnak tűnt.

    A hátizsákból előkotortam a féltve őrzött iratokat: világútlevél, személyi igazolvány, adókártyák… Ismerőseim a békés, másik életemből.

    Virágillat áramlott a helyiségben. Bojana állt a nyitott ajtóban – mezítláb, kétrészes hálóruhájában. Elraktam a papírokat. Megdermesztettek a barna, tágra nyílt szemek. Keble a mellemhez ért. Akaratlan karoltam át. Vastag ajka gyöngykagylóként nyílt, csókjának tengervíz íze volt. Kigombolt felsőjéből elősejlett a melle, nyelvemmel érintettem a hevült húst. Felnyögött, elhúzta keblét a számtól, ledobta a hálóruhát. Tornádóként ragadott el a vágy asszonyosan telt teste, sűrű szőrzete láttán.

    Gyengéden kéne a kéj útján vezetnem… Türelmes sóhajjal viselte.

    Külön csókoltam arcán a napfoltokat, simogattam mellének lazacszínű puha bimbóit. A vágy újfent keménnyé tett. A lány hálásan felnyögött. Összeforrt ajkunk, izmos lába erővel szorított, csípője vad táncba kezdett, a „csúcson” ívbe feszülve kiáltott, a vállamba harapott. Néhány heves lökés után másodszor is forró ágyékába élveztem.

    Izzadtan, lihegve feküdtünk tétován kereste érdes keze az arcomat. Megcsókoltam a nyakát és a fülébe súgtam:

    - Csodálatos volt, Bojana! – Vállamra hajtotta fejét, remegő hangon szólt.

    - Ígérd meg, veled mehetek, és nem hagysz el!

    IX.

Szakadt az eső, a tenger háborogva tört meg a kikötő betonján. A legénység fürgén ugrált a szilaj táncot lejtő vitorlásra. Mogorva ábrázatuk elővillant a vízhatlan csuklya alól. Az árboc és a hajókabin közé feszített vászon alá kapott a szél, de nem tudta megbontani. Szűk kajütbe zsúfolódtunk. A vitorla megfeszült, a hajó hasította a hullámokat.

    Nem szagoltam sokáig a legénység dohány, tömény szesz és izzadtság kevert szagát. Kimenekültem, a vászon alá beverő esőben néztem a távolodó partot. Pula a fakó esőfüggöny mögé bújt. A kikötő daruja „integetett” búcsúzóul. „Isten veled, Horvátország! Isten veletek, harcostársak!”

    A ponyván megszűnt a zivatar-dobolás. A hínárzöld tengerről felszállt a sűrű pára. Tisztán kivehetővé váltak az öböl rákollóként záródó partjai.

    Bojana utánam jött. Vállamra téve állát mondta:

    - Vízbe ne ess! Tudsz úszni?

    - Mint a veszett fejsze nyele…

    Korábban zavaró, horkantó kacarászása kellemesen bizsergette a tarkómat. A hánykolódó hajón biztos lábakkal állt. Tengerillatú hajába fúrtam arcomat. Érintésre kellemes volt a durván drótszerűnek tűnő hajsátor, simogatta borostás képemet…

    - Most, hogy rád találtam, nem bírnám ki, ha elveszítenélek! – homloka kisimult,

    megcsókoltam.

    - Nem szabadulsz tőlem.

    - Szeretlek.

    A horizont sűrűsödő smaragdjára mutatott csontos ujjával az ősz halász. A lánynak mondta:

    - Tele van szigettel az öböl kijárata. Ott az egyik! Északnak fordulunk, elhajózunk

    Brijuni mellett. Szigorúan őrzik a „marsall” szigetét. Az a legveszélyesebb szakasz. Ha beleszaladunk egy szerb járőrhajóba…

    Bojana kiáltása szakította félbe, a palackzöld vízben ezüstös villanás: nagy hal cikázott a vitorlás előtt. Az öreg meglepetten vakarta a fejét:

    - Delfin! Ilyen közel a parthoz, a bora idején még nem láttam! Csapatostul előfordulnak

    nyáron a meleg nyílt vízben. Mi lelte ezt?

    Konzervet ettünk ebédre. Bojana bevackolta magát az ölembe. Puhán simult hozzám a mokány, „izomgolyó” test. Elvigyorodtak mogorva társaink.

    A lány megállás nélkül csacsogott: szlovén ismerőseit sorolta. „Útlevélképet kell készíttetnem. Nem jártam fodrásznál ezer éve.”

    - Sétáljunk a fedélzeten, amíg nincs vihar.

    A deres hajú bosszúsan kémlelte az eget:

    - Esni fog. Elhagytuk a Zsunac öblöt, a nyílt vízen hajózunk. Északkeletnek van a

    Prosztina fok a világítótoronnyal.

    Bojana a fülemhez hajolt:

    - Ideges. Nincs messze a Brijun-sziget, meg a katonák. Menjünk vissza!

    A kabin sarkába húzódtunk. Megrándult a hajó, összekoccant a fejünk. Ismétlődő rossz álomként bömbölt egy szerb hangszóró. Kiszaladtunk a fedélzetre. A kapitány kiáltása feloldódott az élénkülő szélben. Páncélozott hajó közeledett a szárazföld vonala mellől.

    - Legalább húsz tengeri csomóval jön. Nincs esély elmenekülni. A kurva életbe! Ezek

    lőni fognak: fedezékbe!

    A járőrhajó megafonja túlharsogta az Adria morajlását. Közelebbről kivehetők voltak a fakó fémtest részei, a tornyon forgó antennák. Amint oldalt fordult, feltűnt a „JRM” embléma. Társaim rémülten mutattak a gépágyúk csövére. Ezeknek az acél sem akadály! Mire végiggondoltam: elsütötték, a kabin oldalába és az árbocrúdba csapódtak a lövedékek. Gépfegyverek kelepeltek. Lelassult az idő, bambán álltam, későn kerestem fedezéket. Pillanatok alatt történt: Bojana rám vette magát a mentőcsónak mögül, a vízbe estünk a lendülettől. A zuhanás előtt éreztem: összerándult a teste. A tenger összecsapott fölöttünk. A felszínre tempóztam, bal kezemmel tartottam az ernyedt lányt a víz fölött. Hunyt szemét látva, az arcába kiáltottam:

    - Mi van veled? Mért nem szólsz?

    Piros folt terjedt a test körül. Felüvöltöttem:

    - Bojána! Térj magadhoz! Tempózz!

    Leállította motorját a szerb járőrhajó. Mögöttem a halászok kiabáltak. A két hajótest felfogta a nagy hullámokat, nem tudtam a levegőn tartani a fejét. Elgémberedtek a végtagjaim. Mentőöv csobbant, valaki horvátul ordított:

    - Hagyja! Meghalt!... Kapaszkodjon, kihúzzuk!

    Karomban tartottam a lány véres testét. A hátamra feküdtem. A kétségbeesett könyörgés, mintha nem az én hangom lett volna:

    - Bojana! Ne hagyj itt!... Szeretlek! Veled megyek, drága Bóbitám.

    Kisodródtunk a vitorlás fedéséből, beborított a hideg tajték. Nem vettem levegőt, Bojanát ölelve süllyedtem a mélybe. Mellettem ezüst villant, a sötétülő égbolt a „fenn” dimenziójában maradt…

    és a delfinlány

    X.

Apróhalak raja kísérte, megannyi rőten sejlő, és nagyobb, fakó ezüst, kísérteties nyershús-színűek. Farokcsapásaik száma megegyezett a születő lüktetéssel, ami a medúzaszerű fényesség felé sikló testben vibrált. Könnyűvé vált, semmihez sem hasonlatos súlytalansága a lentről áramló homályhoz tartozott, erőteljes súlytalansággá vált. Nem volt uszonya, amivel csaphatott volna, lábával rúgta föl magát a lassan hűlő magzatvízből.

    Csattanva szakadt a folyós hártya-határ, a levegő lángként tódult a tüdejébe. Tűzkorong köpte rá ragyogását. A tüdejében izzott a pokol, ordítás tört föl a torkán. Hal-társai visszairamlottak a mélységbe. Keze, lába ütemre mozdult, fáradhatatlan tempóban; az új dimenzió párás világosán tartva fejét, úszni kezdett. Álomtalan szeme feloldódott a tenger zöldjében…

    Nyirkos homokon eszmélt. Zihálva botorkált a bozótos felé. Fokozatosan tért vissza az érzékelés: a tompa, egyenletes hullámbúgás éktelen zajjá változott, bogarak zúgtak, madarak rikoltoztak, ágak recsegtek, levelek surrogtak. Orra a tenger illata után nehéz földszaggal, virágok, gyümölcsök aromájával telt meg. Szürke, hámló kérgű fa törzséhez ért, lehajló ágakon a levelek bőrszerűek voltak. Megborzongott. Végigtapogatta testét, rátört a felismerés: csupaszon áll a lombok fölé hágó nap alatt. Behúzódott a meleg elől az árnyak közé. Fejét tenyerében tartva ült. Nem érzett fáradtságot, vágyódva nézett a homokot simogató habokra. Mit tegyen? Menjen vissza a vízbe? Hívta a testetlen lebegés harmóniája, az őselem magánya.

    Fehér begyű, pirossal tarkított fekete tollú madár szállt az ágra. Gyors mozdulattal felcsípett egy hernyót. Életerő áradt a kicsi lényből. Váratlanul bukkant elméje a névre: fakopáncs.

    A név adásával egy időben korgott a gyomra. Kinyúlt a lógó érett-sárga gyümölcsért. Íze nem a moszat íze volt, sem a sós víz íze. Édes. Nem tudta kordában tartani kezét. Ágaskodva szüretelt, hosszú ideig falt. Émelygés fogta el: kihányta a megevett gyümölcsöt. A forróság alább hagyott, a tengerparton állt. A lába nyomát nézte a homokban. Ki vagyok? Mit keresekitt?

    Szívébe markolt a félelem a ráboruló sötétségben. Korábban nem ismerte ezt az emóciót. Összerezzent a gally roppanásától. Visszahátrált a bokrok közé. Fények gyúltak: megkettőződött szemében az éjkupola. Lehullt az álmatlanság hályoga, csukott szemmel álmodott...

       …csillámló telér, hideg magányosság. Mozgásra képtelen holt anyag, mégis élő: kristálytest.

    Oszló hússal karjában alámerülő; meghasonlott hitetlen; szerelmet veszített sármőr; géppuskát markoló gyilkos… Tamás… Tamás… Tamás… Niedermayer… Niedermayer Tamás… Halott, mégis élő. Az élet kútja fölé hajoló, a sötétségbe néző, tárt- kapu-szemű, az éj csillagait visszaverőn tükörszemű…

    Sírva ébredt.

    Sziklák szabdalták a sziget belsejét. Ritkás macchiába ért. Szuhar, levendula, mirtusz… Nevek fénylettek elméjében. Tudta: megérkezett.

    Meredek terep váltotta a lankát. Derékmagas kőkerítés állta útját. Terebélyes, görbe törzsű fa hajolt fölé – egy olajfa. Fürgén mászott át a falon.

    Fából és kőből épült a domboldalhoz simuló épület. Megbarnult ajtó nyílt, ínycsiklandó illat áramlott. Egy nő lépett ki a homályból. A nemi szerve elé kapta kezét. A pillantásától, úgy érezte, szétfoszlik a levegőben, vagy inkább a föld alá süllyed szégyenében. Elöntötte a régmúlt élet fóbiája. A ránctalan kar hozzáért fehér bőréhez. Intett, hogy kövesse.

    Bő, csalánból szőtt öltözet rejtette a nő testét. Mezítláb, fürgén lépkedett a sárguló gyepen. A tűzhelyen piros bogyóból készített étel főtt. Illata szétáradt a helyiségben. Rózsapír színű sűrű lében úszkáltak a gyümölcsdarabok. Savanykás íze volt, akár a barna kenyérnek. Vágyó pillantására villant a nő szeme, ragyogtak a szokatlan sűrűn álló gyöngyház fogak. Farkaséhséggel falta a darab juhsajtot, s a szelet kenyeret. Még kért volna, de a nő tagadón megrázta a fejét. Arcába hullt a kékesfekete haj.

    Kijőve a tenger magzatvizéből élénksége lassan vált tompuló fáradtsággá: az első átaludt éjszaka után, a gyümölcsök elfogyasztása után, az első tál meleg étel után… A reccsenő kerevetre heveredett. Álmodott:

    … hínárzöld árnyékban, öntudatlan lebegő. Nyitott szemekkel – vakon; nyitott ajakkal – légzés nélkül; szétvetett végtagokkal – mozdulatlan. A színek változnak körötte: opálos fényköd, a márvány hús mellett ezüst csillám-érintés; a nagy hal uszonyával perdíti; összerándul, a palackorr csupasz melléhez ér; kitátott pofából örvénylik a víz, fénylő fogsor, mint felfűzött gyöngyök lánca; mosoly? Éles hangok, a barátságos tekintetben értelem; halszemek, mégsem azok… A sötétség a mélyben marad, a delfin finom lökéseitől sóhajként emelkedik a tükröző tündöklés, az életsárga fény felé…

    E naptól a nő házában lakott. Segített a konyhakertet művelni, vigyázott a kecskékre, s a sziget északi lejtőjén vetett rozsból lisztet őrölt, kenyeret sütött. Újra rakta a tető öreg nádját, s ügyesen toldozta a kőfalat.

    A lány kényelmes ruhát készített neki, s mikor munkás nap után hazatért, az ajtóban várta. Kézen fogva vezette, meleg ételt rakott elé.

    Együtt sétáltak a forróságban a hajlott fák alatt, éjszaka együtt nézték a part szikláiról a fénypöttyös mennyboltot. Idővel ellágyultak a férfi arcán a fájdalom vonásai. Boldogan kacagott a lány, s ha látta visszatérni a borzalmak ráncait, hevesen tiltakozott.

    (Nem ismerte a szavak formálásának képességét, a nyúlánk test beszélt helyette: egy nyári alkonyon – mikor az ég a földhöz ért, s a csillagok kristályos lámpásokként fénylettek – felragyogott az ametiszt szemekben a fekete fény. A férfi nem emlékezett az elveszített kedves utáni búslakodásra; nyitott szívvel ült az aranyfüggős éjpalást alatt. A lány csókot lehelt ajkára. A férfi a karjába zárta karcsú testét. A szférák együttállásának idején asszonyává tette, és a mozdulatlan tenger beleegyezően morajlott.)

    Nem születtek gyermekeik. Nem korhadtak együtt vénné. Csontjaik, húsuk humuszából nem nőtt ikerfa. Nem bizony, barátaim…

    Azóta is ott élnek – Atlantisz és Lemúria között – az örökzöld szigeten, szerény boldogságban; életük aranyló nappalok és ónix éjjelek végtelen sora.

    Szombathely, 2009

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf