T. Ágoston László: Vadhajtás Göncölszekérrel
Major Kinga nem volt szép lány. Csinosnak, meg okosnak se mondták a körülötte legyeskedő fiúk. Ezért is féltette az anyja, hogy ha egyszer mégis megtörténik vele, amitől már óvodás kora óta óvta, hát ő biz’ Isten belefojtja a kútba, és maga is utána ugrik. El is mondta neki naponta százszor, hogy az ilyen szegény lánynak, mint ő, a becsülete a mindene. Ha csak egyszer is megengedi, hogy a szoknyája alá nyúljon valaki, mehet a vakvilágba fényes csillagot keresni, soha többé nem becsüli senki. Tulajdonképpen az apjának, a Viktornak illett volna, tűzzel-vassal, bika hanggal óvni a lányát, már ahogy az apák szokták, de őt csak a hasa, meg a torka érdekelte. Az egyiket megtöltötte a konyhaasztal mellett, a másikkal meg elballagott a kocsmába. A rossznyelvek azt rebesgették, hogy az asszonyt se nagyon háborgatja, mert a kocsma környékén azokból is akad néhány, akik egy-két féldeciért elszórakoztatják. Így aztán az anyja, meg a nagyanyja többnyire csak úgy emlegették: „az a rohadt apád.” Már ameddig volt. Mert úgy nyolcéves lehetett, amikor az egyik éjjel elütötte az apját a vonat. Záróra után hazafelé ballagott a kocsmából. Talán egy kissé többet ivott a kelleténél, mert úgy gondolta, hogy ő még átér a síneken, mielőtt odaér a vonat. Nem sikerült a kísérlet.
Ezt követően még jobban óvta, pátyolgatta a gyereket a két asszony, hiszen most már azt se mondhatták rá, hogy „hát ez ilyen lett, de majd nézd meg a testvérét!”, mert semmi esélye sem volt az anyjának arra, hogy új férjet szerezzen magának. Olyat meg végképp nem, aki egy gyereket is felvállalt volna vele. Maradt a napszám, meg a spájzban lopva fölhajtott felesek. Mert élni kellett valamiből, aztán meg jobb volt elfelejteni, hogyan. Negyvenéves korára csámpás lábú, fogatlan, zsémbes vénasszony lett belőle, aki az egyetlen lányán töltötte ki a világ ellen táplált bosszúvágyát. Ő válogatta ki a turkálóban a ruháit, ő határozta meg kivel találkozhat és mikor. Még a barátnőit is ő jelölte ki a saját ismerősei lányai közül. Ha valami nagyot vétett, például fél órát késett hazafelé jövet a diszkóból, elé ment, és a barátnői szeme láttára jól elverte valami útközben vágott vesszővel. Otthon meg bezárta az egykor kamrának használt leányszobába. A vétség súlyosságától függött, hogy órákig, vagy napokon át kellett bent kuksolnia.
Nem véletlen, hogy két kézzel kapott az első fiú után, aki azt mondta neki, hogy „szép szemed van Kingácska, gyere, nézzük meg a Göncölszekeret!” Váli Jóska volt ez a fiú, a lovardás Vadászék lovászlegénye. Lovász legény… De szépen is hangzik… Az a helyzet, hogy kissé ütődöttnek mondták a tulajdonosék, de különben jóindulatú, szófogadó gyerek. A szomszéd faluból való. Először csak nézegette a karámban legelésző, sétálgató lovakat. Az egyiket meg is simogatta. A gazda megkérdezte, szereti-e a csikókat, és miután a fiú igennel válaszolt, megengedték neki, hogy kihordja az istállóból a trágyát. A szezon végére úgy megkedvelték, hogy már a lovak szőrét is kefélhette, sőt a nyerget is fölrakhatta a hátukra. Először csak enni adtak neki, de miután a polgármester rákérdezett, hogy milyen munkaszerződéssel dolgozik itt ez a gyerek, némi fizetést is kiutaltak neki.
Pali, a csikós gyerek, meg a túravezető Sebő tanítgatták az élet dolgaira. Többek között arra is, hogyan kell bánni a szebbik nemmel.
‒ Csókolóztál-e már valamelyik csajjal? ‒ kérdezte egyik délután a Pali.
‒ Ugyan már, miket nem mond… ‒ pirult fülig a fiú.‒ Még hogy én?
‒ Gondolhattam volna… ‒ bólogatott rosszallóan a másik, aztán a zabos raktárból előhozott egy pornóújságot. ‒ Nézegesd, csak nézegesd, aztán kérdezzél, ha nem értesz valamit!
Este, amikor visszatértek a túraútról a lovak, odasomfordált a csikóshoz.
‒ Azt mondd meg nekem, hogyan kell szólni a csajoknak, ha úgy akarok csinálni velük!
‒ Egyszerű ez, Józsikám, akár a lóvakarás ‒ hangzott a válasz. ‒ Elmész a diszkóba, elkezdesz táncolni egy bigével. Tudod, ahogy tanítottalak. Mélyen a szemébe nézel, és azt mondod: „de szép szemed van, Marcsikám, gyere, nézzük meg a Göncölszekeret!” Ha kimegy veled, szabad a pálya. Ha nem, válts át másik nőre!
Váli Jóska megfogadta a tanácsot és bevált neki. A végén már olyan népszerű lett a környékbeli diszkós lányok körében, hogy nem is neki kellett utánuk járnia, hanem azok jöttek ki hozzá a tanyára. Tulajdonképpen maga se értette mi tetszik nekik ennyire, de nem is nagyon törte a fejét, mert neki is kedvére való volt a dolog. Egyik este odament hozzá a Fabók Pista, a rosszlábú éjjeliőr, mondván, hogy ha át nem passzolja neki valamelyik nőt, elmondja a gazdának, micsoda vircsaftok vannak itt éjszakánként.
Jóska csak mosolygott, bamba vigyorral, és nem értette, mit akar a másik. Elmondta hát a dolgot a csikós Palinak. Ő meg éppen haragban volt a Fabókkal valami abraklopási história miatt, és azt mondta:
‒ Ha még egyszer megfenyeget ez a gané, úgy vágd szájon, hogy körbetekeredjen a trutyi a nyakán!
Jó tanítvány volt, megtette. Az éjjeliőr kórházba került, Vadászék meg úgy gondolták, nem hiányzik nekik a hatósági vizsgálat, jobb ha a fiú két héten belül eltűnik a tanyáról.
Közben találkozott a diszkóban Kingával, és neki is elmondta a varázsszöveget.
‒ Szép szemed van Kingácska, gyere, nézzük meg a Göncölszekeret!
A lány elment vele csillagot nézni, és annyira megtetszett neki a dolog, hogy el se akarta engedni maga mellől. Vitte volna haza, de legalább a kapuig. Igen ám, csakhogy az anyja várta őket félúton a vesszővel, és mindenáron meg akarta verni a lányát. Ez a Jóska meg elkapta a karját, kicsavarta a kezéből a botot, és addig verte vele, míg ripityára nem tört.
‒ Ki ez a vadállat? Hol szedted össze? ‒ kérdezte az asszony, miután magához tért a meglepetésből? ‒ Pont olyan, mint az a rohadt apád volt.
Kingának se kellett több, mint árszakadt gátból az iszap, úgy ömlött belőle a panasz. A végén még azt is az anyja fejéhez vágta, hogy azért tiltotta őt annyira a fiúktól, mert tudván tudta milyen jó az. No meg azért is, mert ő már a kutyának se kell. Az asszony sírógörcsöt kapott, miután egyértelművé vált, hogy ezekkel már megtörtént a dolog, és a kezeit tördelve kérdezgette, hogy akkor hogyan legyen ezután?
‒ Úgy, hogy a Józsi odaköltözik hozzánk, mert most éppen nincs lakása ‒ felelte Kinga önérzetesen. ‒ De ha ez magának nem tetszik, akár el is mehetünk. Soha többé nem lát bennünket, és az unokáját se dajkálhatja soha.
Ki láthatta, ki hallhatta mindezt éjszaka a kihalt falusi utcán, nem tudhatni. Az azonban biztos, hogy néhány óra múlva az összes kofaasszony ezen csámcsogott a piacon. Mit tehetett volna ez ellen? Fölvert néhány tojást, alá vágott két sonkaszeletet és bekopogott az ajtón, hogy kész a reggeli.
Ez a csoda is csak három napig tartott, mint a többi, aztán napirendre tértek fölötte az emberek. Váli Jóska mindenes segítő lett a szomszéd falu kőművese mellett. A kocsmai haverok csak úgy becézgették, hogy maltermenedzser. Kingácska naphosszat simogatta a gömbölyödő pocakját. No, meg az anyjával veszekedett, aki úton-útfélen azt hajtogatta, hogy „pont olyan, mint az az a rohadt apád.”
Tavasszal megszületett a gyerek. Pont úgy nézett ki, mint az apja. Bár nem voltak házasok, a községházán az ő nevét írták be az anyakönyvbe apjaként, és a József nevet kapta. Sírós, hascsikarásos baba volt, nem lehetett mellette aludni. Így aztán az apja sokszor haza se ment. Ott aludt, ahol napközben dolgoztak.
Egy nap megkereste a Pali a lovardából. Vadászék eladták a tanyát valami német üzletembernek, aki Bajorországból hozta a turistákat. Bővítik a céget, kellene még egy megbízható lovász legény. Rá gondoltak. Elvállalta. Százszor inkább a ló, mint a malteros láda… Különösen így, hogy az istálló mellett kapott egy külön szobát. Néha Kinga is ott alhatott a gyerekkel.
Azt mondták a hozzáértő asszonyok, hogy a szülésnél keletkezett oxigénhiány miatt sírdogál olyan keservesen a Jóska gyerek, meg azért is lett olyan bambácska a szentem. A piacon meg azt sugdosták a ferde mosolyú kofák, hogy az apja bugyutaságát örökölte az anyja szerény szépsége mellé. Tény, hogy még kétéves korában sem indult el a saját lábán, és a beszédét még ötévesen se nagyon lehetett érteni. Végül is a kisegítő iskolába irányították a nevelési tanácsadóból.
Az apja bezzeg egyre jobban beletanult a lovászmesterségbe, és egy idő után már kisebb csoportok vezetését is rá bízta a német gazda. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy megtanult németül, de kézzel-lábbal megértette velük magát. Olykor még a frailenekkel is… A kocsmában azzal cukkolták, hogy talán még fizetnek is a szolgálataiért azok a vastag lábú, randa, öreg csajok. Természetesen Kinga anyjának is a fülébe jutott a pletyka, és természetesen nem hagyhatta ki, hogy a fülébe ordítsa:”pont olyan, mint az a rohadt apád.”
Az se zavarta, hogy mindezt végignézte és hallgatta az unokája, hiszen az a hülye gyerek úgy se érti, miről van szó. Valóban nem értette miről beszélnek, megkérdezte hát az apjától. Ő meg előhívta a két asszonyt és ott helyben fölpofozta mindkettőt. Amikor elment… Hová ment volna? A kocsmába. Szóval, amikor elment, jól megverték a gyereket, és büntetésből bezárták a kamrába. Reggelig sírt, toporzékolt, az ajtót rugdalta félelmében, mert még a zsákos emberrel is megfenyegették, de nem engedték ki. Tanulja meg az a félhülye gyerek, hogy itt csak az anyjának, meg a nagyanyjának lehet igaza. Meg is tanulta. Tízéves korára olyan sunyi, hazug, kétszínű gyerek lett belőle, hogy párját ritkította a környéken.
Közben az apja megunta a sok torzsalkodást, asszonyverést, és az egyik német csoporttal elment, hogy segítsen nekik a csomagok cipelésében. Színét se látták többé.
Fölcseperedett a Jóska gyerek is. Már tizenhat éves volt, amikor a hatodik osztálynál abbahagyta az iskolát. Nagydarab ragyásképű fickó lett belőle. Már rég nem lehetett a kamrába zárni, mert nemcsak az ajtót, hanem a ház falát is szétverte volna. Azt is csak egymás közt, suttogva merte kimondani a két asszony, hogy „ez is pont olyan, mint az a rohadt apád”, mert bizony az ő keze is eljárt néha. Különösen akkor, ha ezt a becsmérlő mondatot hallotta tőlük azzal a lenéző, undok mosollyal, amit senki se tudott volna utánozni. No meg akkor, ha nem akarták kifizetni a kocsmai adósságát.
Kocsmai adósság tizenhat évesen? No igen… Nem elég, hogy a kocsmáros, hanem még a körzeti rendőr is figyelmeztette, hogy tizennyolc éven aluliakat nem lehet kiszolgálni a kocsmában.
‒ Miért ne lehetne? Kifizetem ‒ mondta ő méla vigyorral.
‒ Azért nem lehet, mert így szól a törvény ‒ fogta rövidre a rendőr.
‒ Én meg szomjas vagyok ‒ mondta ő, és kivette a csapos kezéből a sörös korsót. ‒ Vedd el, ha tudod, és cseszd meg a törvényedet! ‒ Ezzel, no meg a félig ürített korsóval leült a legközelebbi asztal mellé.
Megpróbálták elvenni tőle. Nyolc napon túl gyógyuló sérülés okozása és hivatalos személy elleni erőszak volt a vád, amivel bíróság elé állították a fiatalkorút. Azóta előre köszön neki a csapos.
Az anyja, a Kinga nagyon szégyellte a dolgot. Annál is inkább, mert a rendőr szegről-végről a rokonuk volt. Úton-útfélen mondta is mindenkinek, hogy ő ugyan többé egy fillért se ad neki. Menjen el dolgozni, mint más normális férfiember. Elég nagydarab állat, akár egy bikával is elbírna. Ha így viselkedik, többé be se engedi a házba. És természetesen hozzá tette az ő utánozhatatlan, fanyar mosolyával:„pont olyan, mint az a rohadt apja.”
Sokáig élt Jóska abban a hitben, hogy mindenki fél tőle a faluban és senki nem mer ellene tenni semmit. Még a rendőr, meg az anyja sem. Aztán az egyik hajnalban félholtra verve talált rá az egyik munkába igyekvő szomszéd az árokban. A mentő bevitte a kórházba és évekig nem hallottak róla. Eltűnt, akár a kondenzcsík a repülőgép után.
Egy meleg nyári napon zöldséget szállított a kertész a közeli kisvárosban lévő standjára. Kinga éppen nála dolgozott napszámos- ként. Elhúzódott a munka, és úgy döntöttek, valakinek ott kellene maradnia a reggeli nyitásig, nehogy az éjszaka leple alatt megdézsmálják az árut a hajléktalanok. A kertész maradt volna, de a felesége rikácsolni kezdett, hogy biztosan azért rendezte így ezt az egész szállítási cirkuszt, hogy találkozhasson a szeretőjével. Már majdnem tettlegességgé fajult a dolog, amikor Kinga felajánlotta, hogy neki úgy sincs más dolga, szívesen ott marad éjjeliőrnek, ha megfizetik. A kertészné kapva kapott az ajánlaton, és még abban is szívesen segédkezett, hogy az üres zöldséges ládákból összetákoljanak valamiféle alvó alkalmatosságot.
Fáradt volt az egész napi munka után, meg a friss levegő is elnyomta. Rögtön elaludt, ahogy a kertészék egymásra acsarkodva elindultak. Arra ébredt, hogy valaki feszegeti a stand ajtaját. Először arra gondolt, hogy segítségért kiált, aztán a kezébe akadt a lapát. Oda állt az ajtó mellé, és amikor belépett a betörő, ijedtében úgy fejbe kólintotta, hogy az szó nélkül elnyúlt a kövezeten. Aztán elővette a zseblámpát, és az arcába világított. Majd hogy rosszul nem lett a meglepetéstől.
‒ Te vagy az, Józsikám? Drága egyetlen magzatom… sikította, és addig mosdatta, pofozgatta, míg észhez nem tért.
Így történt, hogy senki nem tudta meg, ki verte le a zöldséges stand lakatját, és hogyan került haza a Váli Jóska gyerek az anyja házába.
Amint meggyógyult, rögtön meg is szomjazott, és indult volna a kocsmába… Igen ám, de az anyja nem adott neki pénzt, sőt azt se volt hajlandó elárulni, hová dugta azt, amit az ő zsebéből vett ki.
‒ Adja vissza azonnal! ‒ mondta vérben forgó szemmel.
‒ Nem adom. Nem adom, mert eliszod, és olyan hülye leszel, mint az a rohadt apád ‒ hadarta el egy szuszra az asszony.
‒ No, ide figyeljen, maga vén boszorkány! ‒ villant föl vészjóslóan a Jóska gyerek szeme. ‒ Ha még egyszer szóba meri hozni az apámat, én biz’ Isten, megölöm magát! Az a pénz meg tíz percen belül itt legyen letéve az asztalon! Az is, amit a kertészéktől kapott, meg az is, amit a zsebemből lopott ki. Meg vagyok értve? ‒ A végén már üvöltött, mint aki megtébolyult. Ezzel sarkon fordult, kiment az udvarra, és elkezdett fát hasogatni. Olyan erővel csapott le a hasábokra, hogy a legkeményebb kugli is egyetlen csapástól hasadt ketté. Aztán bement a konyhába és elkapta az asszony karját.
‒ Ne szórakozzon velem, adja ide azt a dohányt! ‒ üvöltötte a baltával hadonászva.
‒ Miért, mit csinálsz, ha nem adom? Talán megölsz, te félkegyelmű? Épp olyan hülye vagy, mint az a rohadt apád! ‒ és az arcán megjelent az a ronda, lenéző, becsmérlő mosoly.
Ez volt az utolsó szava. Jóska kezében magasra lendült a balta, és addig verte a fejét, míg el nem tűnt a szeme elől az a gyűlölt, torz mosoly.
Aztán leült a hokedlira, és mindössze annyit mondott: nahát.
