Bene Zoltán: Az utolsó levél

Felemelte a papírt. A szépen metszett tollhegyen egy csöpp tinta rezgett. Remegett, reszketett, lassan-lassan megnyúlt, gömbalakja egyre formátlanodott, mind nyurgább lett, míg végül le nem pöttyent az asztal lapjára. Odapillantott, könyökével gondosan felitatta a foltot. A papirost visszahelyezte maga elé, tollát újra a tintás üvegcsébe mártotta. A keze éppen úgy reszketett, akár az imént a tintacsöpp. Az ízületei csomókat formáztak, akárha valaki bogot kötött volna hetvenegy éves ujjaira. Újabb paca született a mélázva tartott a toll alatt, ezúttal a papíron. Megcsóválta a fejét, mosolygott. Fölállt, beszélni kezdett. Előbb a tengerről, majd a hegyekről mesélt hosszú percekig, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy a báró, akihez szomorkás, mégis lelkes szavait intézi, idestova három esztendeje halott. Elnevette magát. Nekitámasztotta homlokát az ablakkeretnek, lehunyta a szemét. Akkor nyilallott az ágyékába a fájdalom. Olyan hirtelen érte, moccanni, jajdulni sem tudott. Percekig állt az ablakkeretnek dőlve, bal tenyerét a csípőjére szorította, szemeit olyan szorosan zárta össze, hogy már szinte fájt. Rüya, hallotta a saját hangját, Rüya! A lány kezét érezte a vállán. Az erős, barna kezek áttámogatták a hálószobájába, lefektették, gondosan betakargatták. Nem is tudom, hova lennék nélküled, Rüya, suttogta az arcára boruló fekete, erős szálú hajzuhatagba, amelybe néhány élettelen, fehér szál vegyült. A lány megigazította a párnáit, mondott valamit, amit ő nem értett, azzal elment. Rüya, akart szólni, de a szó benneszakadt. Álom, gondolta, Rüya neve álmot jelent. Lehunyta a szemét, s csakhamar elszenderedett. Ez lehetett az oka, hogy egyszer csak mellette termett Zsuzsi. Ápolta, mint hajdan, egykor, nagyon régen. Nedves ruhával törölgette a homlokát, a háttérből Zsiga báró meg a főgenerális beszélgetése szűrődött hozzá. Mind halottak már, nyitotta föl a szemét. Barátságos, sötét tekintettel találkozott. Az orvos, hallotta Rüya szipogását valahonnan messziről. A barátságos, sötét tekintet fénylett, akár a csillagok. Lágy érintést érzett a halántékán. Pestis, ez a szó jutott csak el a tudatáig. Keserű ízt érzett, lenyelte a folyadékot, nyomon követte magában az útját. Kisvártatva csillapodott a fájás. Sokszor érezte úgy életében, hogy ő tulajdonképpen nem egyéb, mint a bőrébe varrott hasogató, lüktető, sajgó, égető fájdalom. Most erre a keserűség adott enyhet, s ezen somolyognia kellett. Zsuzsi visszamosolygott rá, szép volt a menyasszonyi fátyollal kedves arca előtt, törékeny, finom alak a robosztus, durván faragott társ mellett. A vőlegénnyé alakult főgenerális kackiásra pödrött bajusza fénylett a kenőcsöktől, pomádészag terjengett, elkeveredett a tömjénnel, leülepedett a férfiak frissen borotvált ábrázatán, hártyavékony maszkot vont a pengenyaggatta bőrre. Zsuzsi komolyan viselkedett, talán némiképpen megilletődve is. Zsiga báró mogorva volt, mint akkortájt rendszerint, az udvarmester izgatott, ami természetes. Ő nem tudni, mit érez. Nem érez magában semmit. Pontosabban szólva, úgy érzi, ő most nem egyéb, mint a héjába varrott határtalan, végeérhetetlen üresség, amely szorítja kifelé bensejéből a szuszt és a szerelmet. Zsuzsit és a reménykedést. Szavak vibrálnak előtte, szavak táncolnak sárgásan derengő árkuson. Édes néném, micsoda kínban van az, aki elszenvedi a betegséget és a fájdalmat! De a test fájdalmaival a lélek gyógyul. A betűk egymásba folynak, a tinta szerteszalad, a papiros mélyedéseibe, egyenetlenségeibe bújik, majd előóvakodik megint, pacákat fest és sehová sem tartó, kesze-kusza vonalakat rajzol, végezetül lágy hantokon csörgedező patakká dagad, lefolyik a padlóra, s ott iszamós vértócsává gyűlik össze. Édes néném, sóhajtja, ám kinyitva a szemét nem a magányos óráiban megannyiszor elképzelt nemes asszonyfej, s nem is az oly sokat ámult, lopva lesett Zsuzsi hajol fölé, hanem Rüya aggódó arca. Milyen régóta is szolgálsz engem, mondja a lánynak, milyen régóta is gondoskodsz egy számkivetett nyomorultról, álmok leánya, suttogja, de hang nem jön ki a torkán. Tátog csupán, mint a halak, mint éhes fiókák a fészekben. Rüya váratlanul újabb adag orvosságot nyom a szájába, s ő akaratlanul, ösztönösen nyeli, nyeli. Már nem is keserű, már azt sem tudja, milyen íze van. Hatása sincs, minden tagja nyilallik, minden porcikája lángokban áll. Nem csak a bőrébe varrt kín, de a bőre fájdalma is emészti, sanyargatja – a test fájdalmaival azonban a lélek gyógyul. Az ötlik eszébe, hogy amikor a lélek kimegy majd az elgyötört testből, csak a halál marad ott. Írni támad kedve. Írna még egyszer, ha tehetné, még egyszer, utoljára, egy utolsó levelet, ám a kezei élettelenül, idegenként hevernek a teste mellett. Kedves ötsém uram, írná, mondasson egy imát értem, kedves ötsém uram, hosszú életem semmi egyéb, mint a hűség vala, a hűség bármi áron, mondasson hát imát értem, kedves ötsém uram, és tartson meg atyafiságos szeretetében engem, aki maradok mindörökké, aki voltam, alázatos szolgája az én nagyságos, jó uramnak és szerető bátyja kegyelmednek, ama bizonyos utolsó az utolsók közül, zágoni Mikes Kelemen.