Csernák Árpád: SVÉD ACÉL

Hogy is nevezte anyám az ilyet? Az ilyen hangulatot? Az ilyen estét? Az ilyen fényeket? Visszanéz a Nap? Igen, azt hiszem. Ez akkor nekem nagyon tetszett: „Visszanéz a Nap"! Most miért fut végig a gerincem mentén a hideg? És miért lesz nyirkos a homlokom? Talán mert ez így tart hetek, hónapok óta: visszanéz a Nap. És nincs különbség nappal és éjszaka, hajnal és alkonyat között. Ugyanazok a visszfények, ezüstös-vörösben játszó reflexek; nincs koromsötét, de nincs vakító világosság sem, csak ez a monoton, érces félhomály. Most nem visszanéz; elakadt a Nap, elakadt, mint a papír az írógépben, mint a lift két emelet között; vagy visszanéz, de csak úgy, mint a hulla szeme: mozdulatlanul, megváltoztathatatlanul, vádlón.
Az órák 8-at mutattak - bár nem voltam benne biztos, hogy ez reggeli 8 órát jelent -: jó időben érkeztem az irodába. Indulás előtt még borotválkozásra is volt időm: néha hűvös, sima arcomhoz értem, és ez valamelyest nyugtatóan hatott rám. Arra mindenesetre jó volt, hogy ne töprengjek a „MIÉRT"-eken, hanem csak végezzem a dolgom, mint máskor: lenyűgözött öntudatlanságban. Kalapomat, felöltőmet már elhelyeztem a fogason, vállammal észrevétlen kis hátrakörzést végezve, tenyereimet enyhén összedörzsölve épp elhelyezkedtem az íróasztalom mögött, amikor belépett a főnök, és azt kérdezte:
- Ölbey kartárs, maga tudja, hol lakik a Dobránszki?
- Dobránszki? A Keleti... mellett... úgy tudom... - feleltem elbizonytalanodva, pedig pontosan tudtam, hogy Dobránszki hol lakik; melyik utcában, hányas szám alatt, és azt is, hogy hanyadik emeleten, de most valami különös belső hang álljt parancsolt a számnak. „A főnök - gyanúsan mellékesen - az iránt érdeklődik, hogy hol lakik Dobránszki, holott nyilván ő is tudja, vagy ha nem, könnyen utánanézhetne. Mi ez? Miért nem tudja? Miért nem néz utána? És miért tőlem kérdezi?" Mindez pillanatok alatt futott végig az agyamon. Néha bámulatosan fel tud gyorsulni, vészhelyzetben - egyébként túlélésre beidomított, kellemesen lelassult - agyműködésem.
- Pontosabban?
- Nem tudom... - mondtam közömbösen.
- Úgy tudtam, maguk összejárnak... jó barátok...
- Nem, nem, Schaál elvtárs - hárítottam el a „támadást", kifejezéstelen mosolyt erőltetve az arcomra - ...csak amennyire hivatalból kötelességem. - Holott: jól tudta. „Schaál, a főnök mindent jól tudott." Dobránszkival valóban jó barátok voltunk, és néhány nappal ezelőtt még nála sakkoztam, de most valami azt súgta: nem szabad semmit sem „pontosan" tudnom, és teljesen közömbösnek kell mutatkoznom.
Még ma is csak halkan merem kimondani: kifejezetten szerettem Dobránszkit, annak ellenére, hogy nem válogatta meg a szavait, ha velem beszélt: durva volt, sőt; sokszor kíméletlen. Egyszer azt mondta: „Van egy csomó hülye, aki bedől ennek a sok maszlagnak, de ti vagytok a legrohadtabbak, akik tisztán láttok mindent; mégis részt vesztek benne." - Szerettem, de irigyeltem is. Tudott elhanyagolt lenni; napokig borostás képpel járni-kelni, de - ha olyan kedve támadt - merészelt elegáns lenni, „polgári", sőt nagyvilági. Önteltségnek tűnő biztonsággal állította: „tudod, pajtás, én a lényegre figyelek", s ha válaszút elé került - valóban -, tudott dönteni, és cseppet sem érdekelte, hogy - esetleg - elveszti az állását; hogy két hónapot kap vagy egy évet.
Schaál, a főnök nem volt erőszakos: kis ideig - éreztem hidegen, csendben figyelt, aztán ugyanilyen csendben visszahúzódott szobájába, a párnázott ajtó mögé. A nap is érdektelenül telt el, akárcsak a többi: rutinmunkával, semmitmondó közhelyek gyártásával, paragrafusok sztereotip alkalmazásával, hogy teljen az idő; pont, pecsét és aláírás kerüljön az akták végére, és az akták a megfelelő rendben, a megfelelő helyre kerüljenek. Már elhagytam az irodát, amikor eszembe jutott, hogy a szekrényemben napok óta hever egy dosszié, amiről nem tudom, hogy mit tartalmaz, és amin négy nagy betű áll: D. L. K. N. Ez semmit sem mondott eddig számomra; különös volt, hogy most hirtelen megjelent előttem ez a négy betű. Abban biztos voltam, hogy az első kettő a barátom monogramja. De a másik kettő? Minduntalan ez jutott eszembe: „kalauz nélküli", és ezen röhögnöm kellett, de sajnos ettől nem tudtam elszakadni, ennél nem tudtam előbbre jutni.
Nem szálltam fel a 6-os villamosra, mint máskor, hazafelé menet, hanem - megmagyarázhatatlan okokból - a Keleti felé indultam, és nemsokára megérkeztem Dobránszki háza elé. A nagy vaskapu nyitva volt, és a szürke lépcsőfokokat kettesével vettem, mert ahogy agyműködésem, mozgásom is váratlanul fel tud gyorsulni, szinte akaratom ellenére. Pillanatok alatt felértem a második emeletre, az ismerős ajtó elé, és már csöngetni akartam, amikor a „visszanéző Nap" fényében megvillant valami az ajtón: egy rajzszög feje. Kitépett, vonalas irkalap volt odatűzve, rajta bizonytalanul formált betűkkel ez állt: Z a h o r e c z. Hirtelen megfordultam, mintha valaki állna mögöttem vagy figyelne, sőt: olyan érzésem támadt, mintha fegyver szegeződne rám. Sehol senki, semmi; csak a részvétlen égbolt. Egyetlen puha lépéssel a folyosó korlátja mellé álltam, és két egymást követő gyors mozdulattal először a tetőre, aztán az udvarra néztem: semmi. Felül a pengefényű ég, alul az okkersárga kövek.
Macskává változva hagytam el a házat; csak az utcán éreztem, hogy nyirkos hideg lepi el a nyakamat és a halántékom tájékát. A gerincemben két kis éles nyilallás, mintha elektromos tűkkel szurkálnának. A friss borotválkozásnak már csak az emléke tudott vidítani: borostás képemet vakarásztam, hátamhoz tapadt a ragacsos ing, de ami ennél is rosszabb volt; idegtépően viszketni kezdett a sarkam. Ez gyakran előfordult velem, ha rég voltam fürdőben vagy valami sokkhatás ért.
Mintha egy rosszul sikerült jelmezbálból érkeznék, úgy hajítottam el nyűtt lódenkabátomat, aztán sokáig ültem a kádban, a forró vízben, még egyszer megborotválkoztam, megfésülködtem - többször erősen végighúztam a szarufogakat a fejbőrömön -, köpenybe bújtam, és fütyörészve előkészültem a „lábápoláshoz". Ezek a cselekvések többnyire eredménnyel jártak: vissza tudták állítani „viszonylagos lelki egyensúlyomat", valamiféle „védettséget" biztosítottak számomra. Most is így indult, „frissnek és tisztának" éreztem magam, szobámban behúztam a sötétítő függönyt, hogy ne lássam örökké azt a számonkérő eget, felgyújtottam a villanyt, még egy lemezt is feltettem, egy törülközőt terítettem az ágyamra, mellé készítettem egy vékony pengéjű kis kést, aztán az ágyra ültem oly módon, hogy egyik lábfejemet felfelé fordítva a törülközőre helyeztem, és a késsel megpróbáltam eltávolítani a kissé megnőtt bőrkeményedést a sarkamról, de nem sikerült: a kés ehhez tompa volt. Kimentem a konyhába, hoztam egy másik, nagyobb, élesebbnek látszó kést, és elfoglaltam előbbi helyemet. Még az éjjeliszekrényemen álló lámpát is felkapcsoltam, hogy minél erősebb legyen a fény, a kés pengéjét a sarkamra helyeztem, és akkor - a nagy fényben tisztán láttam az acélba vésve két nagyobbacska betűt: „KN". Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen megcsúszott sarkamon a kés, és olyan helyre hasított, ahol nem volt kemény a bőr: azonnal vörös csík jelent meg a talpamon, és véres lett a kés. Kitekert lábamat varázslatos ügyességgel és gyorsasággal a földre helyeztem, és a kést - miután a vért a törülközőbe töröltem - közelebb tartva a villanykörtéhez, vizsgálgatni kezdtem. A „KN" tisztán látszott, de alatta még két kis szócska volt, egészen apró betűkkel, amit - bárhogy tartottam a pengét - sehogyan sem tudtam elolvasni. Feltettem a szemüvegemet, és akkor sikerült kibetűznöm. Ez állt rajta: stainless sweden.
Hát persze! Most már emlékszem. Együtt utaztunk Dobránszkival. A reptéri - utálatos, hosszú és megalázó várakozás, útlevél-ellenőrzés, „vámolás" után a levegőbe emelkedtünk. Először a város barna-fehér „makettje", aztán a felhők ősz habjai, és a felhők fölött az a ragyogó kékség! Aztán merülünk...
Az első pillanattól kezdve minden ugyanarról beszél: a szürke égbolt, a kopár falak, az emberek fásult-sápadt arca, a víztől terhes, földig hajló fekete faágak s a nedves avarban matató varjak... Beomlott arcok, izzadó kövek... Aztán az egyik kirakatban megláttuk ezeket a jó formájú késeket. Semmi mást nem vettünk... Aztán álltunk a tengerparton, a hullámveréstől megtömörült ruganyos homokon, próbáltuk megérteni a nagy víz komor morajlását, intő üzenetét; a távolban egy jelzőlámpa pislákolt, és valahol a homályban, a ködbe vesző horizonton túl ott a másik part...
Izgatottan vártam a reggelt. Annyira izgatottan, hogy nem tudtam elaludni: keresgéltem az összefüggést Dobránszki, a dosszié és a kés között, de sehogy sem találtam. Végül úgy döntöttem: nem szabad megvárnom a reggelt; még most vissza kell mennem az irodába, bizonyosságot kell szereznem. Szerencsére volt saját kulcsom, így ez nem okozott semmi különösebb nehézséget, csupán arra kellett ügyelnem, hogy lehetőleg senki ne lásson meg. Úgy éreztem: ez sikerült. A portásfülke előtt négykézláb másztam át, macskaügyességgel osontam a jól ismert lépcsőkön, halkan fordult a kulcs a zárban, és már kezemben is tartottam a dossziét. Nem akartam villanyt gyújtani, de a félhomályban is tisztán láttam, hogy a négy betű alatt két, apró betűkkel írott szó van. Ismét az a - lassan már szokásommá váló - gyors „széttekintés", aztán a dossziét a zakóm alá rejtve elhagytam az épületet...
Útközben - a falak mellett osonva, a sarkokon alaposan körülnézve - megfordult a fejemben, hogy bedobom a dossziét egy kukába, de ezt az ötletemet sürgősen felülbíráltam - „megtalálhatják!" - és lopakodtam tovább. De hát mit tartalmazhat ez a dosszié? Dobránszki ellen vádaskodik vagy éppen mellette érvel? Eddigi ügyeiben nemcsak hivatalból védtem; valóban hittem igazában. És ha olyasmit követett el, amit már nem lehet kivédeni? Mit tehetek? Mit kell tennem érte? Vagy ellene? Lehet, hogy már nem lehet a barátom? Hivatalból még akkor is védhetem! De védenem kell-e, védhetem-e, akármit is tett?
Alig vártam, hogy otthon, nyugodtan, fényben átböngésszem a dosszié tartalmát. Ahogy közeledtem a házhoz, ismét macskává változtam. Mielőtt beléptem volna, bekandikáltam a kapu üvegén át: a lépcsőház ugyanolyan sivár és csendes volt, mint más hétköznapi éjszakákon. A lift már napok óta nem működött, de most úgysem használtam volna. Koromat meghazudtoló ruganyos, halk léptekkel rohantam fel az ötödik emeletre, hangtalanul nyitottam - és zártam kulcsra - az ajtót, és már a lakásban is voltam. Épp a villanykapcsoló felé nyúltam, amikor egy kocsi ajtajának puha csapódására lettem figyelmes. Aztán - a belépő minden igyekezete ellenére - csikorogva nyílt a kapu, és sietős lépések közeledtek emeletről emeletre...
A lakásban sötétben is jól tájékozódtam: próbáltam a dossziénak biztos rejteket találni, de ez - villámgyors mozdulataim ellenére - nem sikerült: egyiket sem találtam megfelelőnek. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a lépések az ajtóm elé értek és ott megszűntek, hirtelen elhatározással az ágyamhoz léptem, és a dossziét a matracok alá rejtettem. Kezembe akadt az ott felejtett kés. Megmarkoltam a nyelét, halkan kiegyenesedtem, és szembefordultam az ajtóval.
A lépcsőházban, az ajtóm előtt cipők nyikorogtak, bőrkabátok surrogtak; tisztán hallottam a gyufák sercenését, a závárok kattanását, és akkor gyámoltalanul megszólalt a csengő.