Csernák Árpád: Mellcsont-próba
Novemberben hûvösek az esték. Ilyenkor már tíz óra tájban benépesül a pályaudvar ápolatlan, szennyes öltözékû emberekkel. Igyekezniük kell: éjfélkor már nincs üres hely: foglaltak a piros mûanyagszékek, a pénztárablakok elõtt húzódó párkányok, a huzatmentesebb sarkok...
Ilyenkor már nem indulnak vonatok, mindenki elutazott, aki el akart utazni, és mindenki megérkezett, akinek volt hova megérkezni. Ilyenkor átalakul a pályaudvar éjjeli menedékhellyé, megtelik orrfacsaró, súlyos szagokkal, rossz álmokat sejtetõ vad, szaggatott horkolásokkal, horkantásokkal; hörgéssel, harákolással...
Mokurai Tibor még kezdõ ebben a társaságban. Váratlanul és meghökkentõen rövid idõ alatt vált földönfutóvá, vagy ahogy õk nevezik magukat, ha kéregetnek: hajléktalanná. Évtizedeken át az egyik nagy könyvkiadó korrektora volt, a kiadó megszûnt, õ munka nélkül maradt. A válása után özvegy édesanyjával lakott, de a matuzsálemi kort megélt asszony halála után „leleményes” bátyja megvette és eladta feje fölül a lakást.
Mindig is bizonytalan, tétova járásán, mozgásán, kéztartásán még látszanak a hajdani „normális” élet nyomai, de már több hete pucolatlan cipõben jár, gyûrött, elhasznált, de még eredeti formáját valamelyest õrzõ öltönyben. Tar fej, domború, fényes homlok, csontos, sápadt arc... egyik kezében nagy nejlonzacskó, másik kezében kemény papundeklibõl formázott „összecsukható kisszék”, mellette egy kis sárga kutya. Úgy jön, mint aki dolgozni készül. Körülnéz, kiválaszt magának egy jól megvilágított helyet a vastag üvegfal mellett, távol a szörtyögõ embermasszától, elkészíti a kutya vackát, széthajtogatja kisszékét, leül, néz maga elé. De csak úgy, mint amikor valaki koncentrál, felkészül... Nézi maga elõtt a szürke kõlapokat, a csomagmegõrzõ szürke páncélajtóit... aztán elõvesz egy könyvet a nejlonzacskóból, körülnéz, mint aki ellenõrzi, hogy egy különös szertartáshoz megfelelõek-e a körülmények, aztán — némi csendes elmélkedés után — kicsit mozdít a vállán, a nyakán, a fejtartásán... és belemerül olvasmányába...
Fél óra múlva visszateszi a lapok közé a könyvjelzõül szolgáló használt villamosjegyet, becsukja a könyvet, kicsit tartogatja a kezében, aztán — mint valami finom csemegét — visszacsúsztatja a nejlonzacskóba. Föláll, zsebsakkot vesz elõ, toporogva, szelíd izgalommal jobban megvilágított pontot keres és a sakktábla fölé hajol. A fölülrõl jövõ hideg fényben, a gyûrött, szürke öltöny fölött csak egy tar koponya világít. Folytatja a félbehagyott játszmát... önmagával... Lendületesen, energikusan mozog a keze, emelgeti a figurákat, apró koppanások a táblán. Fejtartásával, gesztusaival jelzi, hogy világos vagy sötét jót vagy rosszat lépett...
Fél négykor elteszi a sakkot. Még nincs matt, de ilyenkor már érkeznek az elsõ mosott arcúak, fésült hajúak, fényes cipõjûek... ruganyos léptekkel, fontosságuk tudatában...
Mokurai Tibor ilyenkor veszi a nejlonzacskóját, összecsukja papundekli-kisszékét és kutyájával együtt távozik, mint amikor egy kellemes vendégeskedés véget ér... mint ahogy annak idején a kávéházból távozott... és elindul szokásos reggeli útjára.
A felkelõ nap lágy fénnyel súrolja a sétáló-utca díszkútjának csavart idomait. A zöld majolika vízköpõ birkafejekbõl erõs, fényes sugarakban verõdik a víz a kõmedrekbe, onnan visszacsapódik, osztódik, szétporlik és a parányi vízcseppek szivárványosan felfénylenek, varázslatos pasztellszínekkel csíkozva a párás, hajnali levegõt...
Mokurai legszívesebben ide jár inni és mosakodni. Most a kút felé tart, megáll, hunyorog, valamit figyel...
A díszkút körüli kõlapok közti vájatokban összegyûlik a víz. Egy hamuszürke galamb áll ott és iszik.
Mokurai és a kutyája vár...
*
Mokurai Tibor váratlanul lakáshoz jutott. Nem hitte, hogy ez még valaha megtörténhet vele. Zöldséges ismerõse, Virág úr intézte el, akinek jó összeköttetései vannak az önkormányzatnál. No nem túl nagy lakás ez, nem is összkomfortos; egy elsõ emeleti, egyszobás, kibelezett szükséglakás, de víz, villany van benne, és csak az övé.... A sok éves csellengés, pályaudvarokon, piacokon, papundeklik és újságpapírok között alvás után ez maga a mennyország.
Újra lett kutyája. A nagy elõdjére emlékeztette a kis csavargó, sárga kutya. Már messzirõl látta: ott feküdt a járda közepén, a bolt elõtt. Sárga gyûrû. Akárcsak Morzsi annak idején. De õ sohasem feküdt a járda közepén. Így csak a végsõkig kimerült, rendezetlen körülmények között élõ kutyák tesznek. A kutyát nézte, de azt nem vette észre, arra nem figyelt, hogy valaki van a kutyával, aki õt nézi. Amikor közelebb ért, odament hozzá az az elcsigázott, félreismerhetetlen arckifejezésû, romos arcú ember és pénzt kért tõle. Mokurai meglepõdött. Hiszen õ ismerte ezt az embert, gyakran találkoztak parkokban, pályaudvarokon, és most pénzt kért tõle. Adott. Ismét úrnak érezte magát. Rendszeresen dolgozott Virág úrnál a piacon, volt nála egy kevés pénz, mind odaadta. Kissé zavartan megjegyezte, hogy csak azért nézte a kutyát, mert nagyon hasonlít az övére... Ez nem az!, vágott közbe a csöves. Tudom, tudom, csak hasonlít... régebben nekem is volt kutyám... arra hasonlít, makogta Mokurai. Gyalog jöttünk Gyékényestõl a síneken... csak két napja van velem..., mondta a másik és végigmérte Mokurait. Magánál jobb helye lenne. A hajdani korrektor ismét meglepõdött. Ez a minimális különbség ennyire látszik?, hogy az egyiknek van, a másiknak meg nincs hajléka... akármilyen, de egy biztos pont, ahová újra és újra visszatérhet, és ahol fedél van a feje fölött. Mert most egy pillanatig sem volt kétséges egyikük számára sem, hogy a kutya nála jobb helyen lenne. Ölbe kapta a fáradt, öreg kis állatot és elindult vele haza. HAZA! Amikor visszafordult, látta, hogy annak az embernek könnyek csorognak végig az arcán.
Buksi lett a kutya neve.
Az elsõ napokban az volt a legnehezebb, hogy a kutyát összebarátkoztassa a macskával. Mert Mokurainak már volt macskája. Félig agyonverve találta az utcán. Akkor még Morzsi kutyájával járta a várost. Váratlanul, nem a megszokott idõben, de indulni kellett, mintha valaki rá parancsolt volna. Morzsi persze mindig szívesen ment vele. Ahogy bekanyarodtak az egyik mellékutcába, látta, hogy a másik oldalon, egy vaskapu rácsozatán átesik egy kismacska, meg is jegyezte magában: játszik a kismacska, mert — bár nem arra nézett — azt mégis érzékelte, hogy a levegõben a test még a jóízû játék formáját õrzi. Tovább mentek, de Mokurai visszafordult, és akkor látta, hogy két gyerek áll ott a kismacska mellett, és a kismacska nem mozdul. Néha megemelte a fejét, de a teste mozdulatlan maradt. Mokurai átment Morzsival a túloldalra. Az egyik gyerek azt tanácsolta: Tegyük a kocsi alá. Véres volt a kismacska feje. Mokurai fölvette, Morzsi nem tiltakozott, sõt, mintha tetszett volna neki a dolog, és egyetértése jeléül csóválta a farkát. Azóta Mokuraival volt ez a macska, és Cila lett a neve. Virág úr azt mondta, biztosan szopornyicája van, mert véres váladék folyik a szemébõl, az orrából. Aztán kiderült, hogy valami sérülés: megrúgták vagy leütötték. De azon az estén már úgy sétált a piac aszfaltján, torz véres kis fejét magasra emelve, mint egy hercegnõ, és már elsõ éjjel Morzsi mellett aludt a kosárban.
Morzsi azóta elpusztult. Néhány hónappal azután kezdõdtek a rosszullétei, hogy Mokurai lakáshoz jutott. Gyakran zihált, fujtatott, hangosan és gyorsan vette a levegõt, hangosan és gyorsan vert öreg szíve. 13 éves múlt. Amikor kölyökként Mokuraiékhoz került, akkor még élt Mokurai anyja. Amikor a bátyja eladta a lakást, a kapott összegbõl nem tudott új lakást vásárolni. Egy ideig albérletekben lakott, de amikor elfogyott a pénze, az utcára került; pincékben, állomásokon húzta meg magát, parkok padjain, szobrok posztamensei mögött aludt, míg végül a piacon kötött ki. Itt ismerkedett meg Virág úrral.
Amikor elõször észrevette, hogy Morzsi állapota romlik, egy fél algoppyrint adott neki összetörve, májas hurka gombócba csomagolva. Aggódott. Nem volt biztos benne, hogy ezzel jót tett, bár remélte. Az nehezítette a helyzetet, hogy nem tudta pontosan mi a baja a kutyának, az öregségen túl. Évek óta volt egy duzzanat a hasán, de soha nem merte megoperáltatni, féltette az altatástól. Most úgy látta, mintha nõtt volna ez a duzzanat. Ettõl lennének ezek a rosszullétei? Vagy valami mástól? Esetleg valami mérgezõt evett? Mert sajnos világéletében megevett, összeszedett mindent, errõl sohasem tudta leszoktatni. A gyomra? A szíve? Az érrendszere? Az immunitása? Mi lehet a baj? Mérgezés? De akármi is, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne szenvedjen, ne érezzen fájdalmat. Hiába minden empátia, ki tudja hogy’ jobb a kutyáknak; hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek? Inkább elviselik a fájdalmakat, csak élhessenek még egy kicsit a gazdájuk közelében, vagy nagyon szenvednek a fájdalmaktól, és akkor jobb végetvetni...? Mokurai az elõbbi változat mellett döntött és a gyógyulás esélyeit latolgatta. Állatorvoshoz vitte. Végigzongorázták a lehetõségeket. Végül két variáció maradt: vagy valami gyulladás vagy a szívével van gond, de fõként az öregség. Tudom, tudom, mondta Mokurai, igyekszem felkészülni mindenre, de addig is... Morzsi kapott egy injekciót, Mokurai ölben vitte haza. Reggel 4-ig a vacka mellett ült és simogatta, sonkát etetett vele, Morzsi jóízûen ette... aztán bement a szobába, a kutya utána, 5-ig még ott beszélt hozzá, nyugtatgatta, simogatta... aztán lefeküdt és a kutya kiment... késõbb ismét visszajött, Mokurai arra ébredt, hogy a kutya nézi... nyugodj meg Morzsika, próbálj meg aludni..., motyogta. Ekkor látta utoljára élve. Reggel, amikor kiment az elõszobába, Morzsit már holtan találta.
Istenem! Erre miért nincs valami megoldás, módszer, technika... elfogadható és megvalósítható bölcselet? Persze lehet, hogy van, csak nem számomra..., gondolta Mokurai és kisebb-nagyobb megszakításokkal egész nap bõgött. Igyekezett, de nem tudott uralkodni magán. Roncsolt idegrendszere, legyengült szervezete nem tudott megbirkózni a helyzettel. Cila, a macska mindenhova követte... nem követelõdzött, nem nyávogott, nem mászott az ölébe, csak követte; ha Mokurai leült, õ is leült és nézte... talán részvéttel, de mindenképpen úgy, mint aki pontosan érti a helyzetet. Mokurai a tetemet visszatette a kosarába, betakargatta rongyaival, fölvitte a hegyre, elásta, követ tett a sírra és a sírra virágot. Visszafelé rohanva jött keresztül a városon. Vett egy üveg bort, amit otthon egy ültõ helyében megivott, és utána rögtön mély álomba zuhant. Azt álmodta, hogy a Morzsi visszajött, hazajött, meglátogatta. Kissé csapzott volt, de nyugodt és derûs. Egy mezõn át poroszkált. Ujjongva fogadta, kérdezgette: éhes?, szomjas?, egy kis tálkában friss vizet tett elé, abból lefetyelt egy keveset, de inkább csak illendõségbõl. Azt mondta: nem, nem éhes, nem szomjas, ott enni, inni kap eleget, csak eddig be volt zárva. Megviselt állapota ellenére nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, a farkát is csóválta, bár kissé lassabban, nem azzal a hevességgel mint régen... Mokurai cserepes szájjal ébredt. Az ablaküvegen át forrón sütött a Nap.
Cilának is hiányzott Morzsi. Egész nap nyugtalan volt, kereste õt és a vackát... Mokurai úgy érezte: megõrült... az idegei felmondták a szolgálatot. Három napig szinte egyfolytában bõgött, zokogott... a legváratlanabb pillanatokban jött rá, séta, kávézás közben... ha éjjel kiment az elõszobába, kerülgette azt a helyet, ahol Morzsi kosara volt, ahol õ tanyázott... nem gyújtotta föl a villanyt, hogy ne zavarja a fény a kutyát, ment az utcán és szólongatta, sétálni indult és hívta... Tehetetlennek érezte magát, félt, hogy ezt nem lehet így sokáig bírni. Cila néha felugrott Mokurai ölébe és a szó szoros értelmében megsimogatta az arcát.
Aztán most itt van Buksi. A nagy elõd utódja. Cilával nehezen barátkoztak össze, de most már jóban vannak. Cila nem tudta úgy megkedvelni Buksit, mint Morzsit — például soha nem megy a kosarába — , de elfogadta. Ha Mokurai sétálni indul a kutyával, õ is megy velük, persze csak az udvarig. Mokurai különösnek találta, hogy ez az öreg kutya milyen hamar pótolni tudta Morzsit. Csaknem ugyanaz a tekintet, ugyanazok a trappoló lépések... Naponta háromszor mennek sétálni.
Egyik délután megálltak egy fenyõfa elõtt. Mokurai hosszan nézte, hogy a sötét fenyõágak végén milyen biztatóak, reményt ébresztõek a világoszöld hajtások, a növekedés jelei, a tavasz karácsonyfadíszei... éjfélkor már üres az utca. Az esõverte úttest hematitszürke szalagján tekergõzõ földigiliszták, fölötte pislogó sárga lámpák. Buksi apró lábainak caplató léptei. Aztán a sarkon az az idétlen forgó reklámoszlop a nyelvét kiöltõ kis polimorf perverz szörnyeteggel, amint issza kakaóját, meg valami arckrémet kínálgató bájcica, forog, forog csábítónak szánt idétlen, rikító színeivel... Mokurai csak arra vár, hogy a kutya elvégezze minden dolgát, megszagoljon minden fontosabb fûcsomót, aztán gyerünk vissza, a lakásba, haza! Üresnek érzi magát, de ez jófajta üresség; a rettegésnélküliség a holnaptól, a görcstelenség üressége, a csönd, a közöny békéje. Az udvaron már jön eléjük Cila, a macska, együtt mennek fel a dohos lépcsõházba, a csorba lépcsõkön, a vakolatát hullató falak mentén, de kit érdekel, hogy milyen út vezet a paradicsom kapujáig.
Lényegében ennyi. Nem több. Nap mint nap.
Elmúlt már éjfél. Mokurai kimegy a konyhába. Nem érti. Valamit keres. Még nincs vége a napnak. Még nem akarja, hogy vége legyen. A délutáni kutyasétáltatás után elment abba a kifõzdébe, ahonnan az utóbbi idõben ételhordóban hazaviszi a maradék ennivalót. Magának is és az állatoknak is. Öreg családi ház ebédlõjében berendezett étkezde, mindig tiszta damaszt teritõvel letakart asztalokkal, az asztalokon, kis üvegvázákban elhelyezett friss virágokkal. Vilma néni, a kifõzde tulajdonosa mindig telerakja az edényeket. Azt mondja, tudja, hogy milyen fontos az állatoknak a jó táplálkozás, neki is van két kutyája meg három macskája. Tulajdonképpen miattuk nyitotta meg ezt a kifõzdét miután meghalt az ura. Már ott tartott, hogy õ is a piacra járt összeszedni a csontokat, az ételmaradékokat. Kis nyugdíjából nem tudta fenntartani a házat meg ezt a sok állatot. Fõzni viszont mindig jól tudott és szeretett, hát kiváltotta az iparengedélyt. Gazdag nem lesz, de filléres gondjai sincsenek. Mokurai elbûvölve hallgatta ennek az asszonynak a történetét. Nézte széprajzolatú sápadt arcában a meglepõen derûs szempárt. Megtiszteltetésnek érezte, hogy neki mondja el mindezt, éppen neki... és milyen jó a fõztje, akárcsak az édesanyjáé... igen, akkor evett ilyen jókat utoljára... és akkor beszélgetett így, ilyen bensõségesen utoljára valakivel amikor még egészséges volt az anyja... Elmerengve állt a konyha közepén. Arra riadt, hogy Cila nézi. Ott ül a tányérja mellett és õt nézi. Elõvette az ételhordónak azt a lábasát, amelyikben a macskának szánt ételdarabok voltak, puhább húsok, tészta. Adott neki. Cila a felét otthagyta. Lábát rázogatva de a szája szélét nyalogatva távozott. Buksi már izgatottan figyelte a küszöb túlsó oldaláról, és amikor a macska otthagyta a tányérját, lecsapott a maradékra. Pedig mindig kapott külön, az õ tányérjába, de mintha ezek a falatok jobban ízlettek volna neki.
Mokurai föltette melegedni azt a lábast, amelyikben a neki szánt finom zöldségleves volt. Nem tudott rá magyarázatot találni, hogy miért éjfél után másfél órával fog hozzá a leves melegítéséhez. És szertartásosan porcelántányérba meri, ami még megmaradt az anyai örökségbõl, és beviszi a szobába, az asztalra kis terítõt tesz, a tányérja mellé szalvétát, így fogyasztja el. Nyugodt gyomorral, mint valaha, régen. Nem is volt éhes, de a szertartás... az evés módja, a stílus!... De miért éjjel? Napközben is többször levette a födõt, nézte a leves tetején úszkáló arany karikákat, a lé alatt lapuló sárgarépa, gyökér és burgonya hasábokat, de valahogyan nem jutott el odáig, hogy egyen is belõle... Nézte, mint mûremeket, és megmagyarázhatatlan, kielemezhetetlen gondolatok, múltból fölmerülõ képek kavarogtak az agyában. Most lassan emelt a szájához minden kanál levest és gyönyörrel nyelte a meleg, simogató lét.
Másnap, a reggeli kutyasétáltatás után vidáman ment dolgozni a piacra, lendületesen söpört, könnyedén emelgette a rekeszeket. Virág úr meg is jegyezte, hogy mintha tíz évet visszafiatalodott volna Tibor úr, mert így szólította. Igen, igen, azt hiszem valamire rájöttem, mondta Mokurai, azt hiszem föl lehet állni és a legmélyebb gödörbõl is ki lehet mászni... De itt félbe szakította a mondatot, mert korrektor korában sem szerette ha fellengzõsen vagy didaktikusan zárul a szöveg. A délutáni kutyasétáltatás után vette a tisztára mosott ételhordót és indult a kifõzdébe. Ezen a napon asztalnál evett, kényelmesen. Ebéd után lassan kortyolgatta az ásványvízét, és csak akkor ment a pulthoz, amikor rajta kívül már nem volt más vendég. Ízlett az ebéd Mokurai úr?, kérdezte Vilma néni, mint mindig. Finom volt, felelte Mokurai mint mindig, de most azt is hozzátette, mintha csak az anyám fõzte volna. Ebbe az edénykébe tettem a cicának valót, ebbe meg a kutyusét, magyarázta Vilma néni. Aztán egy kis kétágú csontocskát emelt ki a lábasból, és váratlanul megkérdezte: Ismeri ezt a játékot Mokurai úr?, meg kell fogni ennek a mellcsontnak a két végét és el kell törni... Hogyne, gyerekkoromban sokat játszottuk, kontrázott Mokurai... és kívánni kell valamit, és akinél a nagyobbik darab marad, annak a kívánsága teljesül... Nevettek, mint a gyerekek. Megfogták a csontocska két ágát és kettéroppantották. Vilma néninél maradt a nagyobbik fele, de - mint utóbb kiderült - ennek nem volt semmi jelentõsége, mert mind a ketten ugyanarra gondoltak.
