Csernák Árpád: NOHA
Reggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát találtam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő modorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag találkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol láttam. Gondoltam, megkeresem a gazdáját és megkérem: vigye haza.
Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a földből. Az udvaron konzervdobozok, nejlonzacskók, törött üvegek.
Először egy véznácska farkaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.
Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fiatalember bújik elő.
— Jó napot... elnézést, csak szeretném megkérdezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múltkor mintha itt láttam volna...
— Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szarházi kitette a kanyarban a kocsijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?
— Fekete-fehér foltos...
— Az, az! Itt hancúrozott az is.
— Szóval a lógófülű nem a maguké?
— Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbotorkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutásos fáradt szemekkel. Állandóan bárgyú, szomorkás mosoly ül az arcán.
— Hozzál már egy kis bort Hurka! — mondja a vörösképű, akinek cinkcsizma van a lábán.
— Mi történt? — kérdezem a lábára bökve.
— Eltörött a sarkam.
— A sarka? Hát az, hogy tud eltörni?
— Kiestem a kocsiból. — Hurka megérkezik a borral.
— Még fiatal bor..., olyan murcis... — mondja és a kezembe nyom egy pohárral. Nem valami bizalomgerjesztő: zavaros, fakó lőre. Hurka leül a lépcsőre a puklis mellé, én álldogálok a falnak támaszkodva. A kutyák felé nézek. Az idősebbik odamegy egy felborult alumíniumedényhez, az orrával bökdösi.
— Nem kéne ezeknek adni egy kis vízet? — kérdem.
— Á mindig felborrtják...
— De most szomjasnak látszanak.
— Nem szomjasak azok... Szóval maga szokta sétáltatni azt a cifra kutyát arra a kaszáló felé... Ott épül a házam.
— Csak épültlmi — szól közbe Hurka.
— Most leálltunk... Elfogyott a zseton... Meg minek? Magamnak? Elváltam.
— Én ezért meg se nősülök — mondja vigyorogva Hurka.
— Na, na, ne sumákolj! szól rá Imi — mutasd csak meg azt a papírt!..., na, mutasd csak meg nyugodtan... — Hurka vigyorog, aztán előhúz a farzsebéből egy gyűrött papírlapot, odaadja, beleolvasok: ".. Bíróság..., H. János..., tartásdíj..., hat hónap..., tíz hónap más ügy miatt... Jelentkezzen augusztus 29—én..."
— Ma már szeptember tizedike van.
— Hát! — mondja Hurka büszkén.
— Miért nem jelentkezett?
— Minek. Majd megkeresnek, ha fontos nekik...
— De nem találják, mert nincs otthon — somolyog a bajsza alatt Imi.
Vak ember botorkál le köztük a lépcsőn, nem csak a vakságtól, hanem a részegségtől is bizonytalan léptekkel. Remegő kezében fehér bot.
— Elmész? — kérdezi a puklis.
— EI. Megnézem a gyerekeket — mondja a vak.
— A nagybátyám — mondja magyarázótag Imi — tőle kaptam a házhelyet eltartásért...
— És mi ez a tíz hónap más ügy miatt? — fordulok ismét Hurkához, aki rendületlenül vigyorog.
— Na, mondd meg neki! — biztatja a puklis. Közben töltögetnek, iszogatunk.
— Hát az böcsületes egy dolog volt...
— Na mondd meg!
— Kivettem a takarékból a saját bátyám pénzét.
— A többit meg azért kapja, mert nem fizetett tartásdíjat?
— Persze! Neki is három gyereke van... hát azért mondom... — felel helyette lmí.
— Nem kéne bemenni? Ott mégiscsak hűvösebb van. — Mi árnyékban voltunk, de rá tűzött a Nap.
— Na, amíg ezt megiszom — mondom féligtelt poharamat mutatva, és elindulunk befelé.
— Körülnézni nem kell... — Szegény anyám meghalt a nyáron.... a feleségem elment a gyerekekkel, most csak négyen vagyunk itt férfiak: a fater, a nagybátyám, az öcsém meg én.
— És János? — aki Hurka.
— Ő nem lakik itt, csak haver, itt piálgatunk...
Csupasz falak, bevetetlen ágyak, általános rendetlenség: gyűrött, piszkos ruhák szétdobálva, üvegek halmaza, mosatlan edények; az asztalon Ki nevet a végén társasjáték horpadt lemeze, egy pakli piszkos kártya...
— Tudod... — kezdené Imi — ...na már megint, a fenébe na!
— Nyugodtan tegeződjünk.
— Szóval... Egyébként téged hogy hívnak?
— Árpádnak. Tudjátok, mint a fejedelmet..., a honfoglalót... — Felcsillan a zavaros tekintet.
— Na! — és diadalmasan Hurka felé fordul — Tudod-e a hét vezért?
— Álmos... — kezdi Hurka.
— Na, és...? Előd, Tas, Huba.... Kend... — folytatja Imi, magáll, töri a fejét. Látszik rajta: ha nem lenne részeg: tudná.
Kisegítem:
— Ond, Töhötöm vagy Tétény.
— Akár hiszed, akár nem: a történelmet nagyon szerettem. Kölyökkoromban, zseblámpával még a paplan alatt is olvastam. Aztán mi lett belőlem? Semmi. Egy szar alkoholista...
— Alkoholista! Alkoholista! — méltatlankodik Hurka. – Aki iszik, az még nem alkoholista! Amikor jönnek az egerek a falból, meg férges a kenyér, az már igen...!
— Te már csak tudod... Ő már volt elvonókúrán...
— Volt elvonókúrán, aztán mégis iszik? — kérdezem.
— Hajajj! Van itt egy koma az utcában, az már háromszor volt elvonón..., már Nagyfát is megjárta! Tudja, mí az, hogy Nagyfa?! Na, aztán úgy megissza a napi egy liter pálinkáját mint a huzat...
— De ettől nem oldódik meg semmi.
— Nem hát, a rosszseb egye meg! — kesereg a puklis Imi — De amíg issza az ember: jó... nem kell gondolni semmire...
— Utána meg annál rosszabb.
— Rohadt ez így is, úgy is. Mi, a fenét csináljon az ember? Na most figyelj ide! Kapok hetven-nyolcvanezer forintot, abból harmincezer az OTP-részlet..., a házépítésre; a tartásdíj szintén úgy haromincezer, marad egy tízes. Ebből próbálj megélni! Amikor még együtt voltunk..., az asszony, is keresett..., más volt az... A, fene! — legyint keserűen.
Eboruló tekintetében, gesztusában beletörődés: most már mindegy. Maga elé néz, hallgat. Hurka a poharat babrálja, nézi, arcán az elmaradhatatlan szelíd-bárgyú mosoly.
— Te! Vigyél már azoknak a dögöknek vizet! — förmed rá a puklis Imi Hurkára.