Csernák Árpád: NOHA

kutyaReggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát talál­tam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő mo­dorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag ta­lálkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol lát­tam. Gondoltam, megkere­sem a gazdáját és megké­rem: vigye haza.

    Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a föld­ből. Az udvaron konzervdo­bozok, nejlonzacskók, törött üvegek.

    Először egy véznácska far­kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.

    Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fia­talember bújik elő.

    — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkér­dezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múlt­kor mintha itt láttam volna...

    — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szar­házi kitette a kanyarban a ko­csijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?

    — Fekete-fehér foltos...

    — Az, az! Itt hancúrozott az is.

    — Szóval a lógófülű nem a maguké?

    — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbo­torkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutá­sos fáradt szemekkel. Állan­dóan bárgyú, szomorkás mo­soly ül az arcán.

    — Hozzál már egy kis bort Hurka! — mondja a vörös­képű, akinek cinkcsizma van a lábán.

    — Mi történt? — kérdezem a lábára bökve.

    — Eltörött a sarkam.

    — A sarka? Hát az, hogy tud eltörni?

       — Kiestem a kocsiból. — ­Hurka megérkezik a borral.

    — Még fiatal bor..., olyan murcis... — mondja és a ke­zembe nyom egy pohárral. Nem valami bizalomger­jesztő: zavaros, fakó lőre. Hurka leül a lépcsőre a puklis mellé, én álldogálok a falnak támaszkodva. A kutyák felé nézek. Az idősebbik oda­megy egy felborult alumíni­umedényhez, az orrával bök­dösi.

    — Nem kéne ezeknek adni egy kis vízet? — kérdem.

    — Á mindig felborrtják...

    — De most szomjasnak látszanak.

    — Nem szomjasak azok... Szóval maga szokta sétál­tatni azt a cifra kutyát arra a kaszáló felé... Ott épül a há­zam.

    — Csak épültlmi — szól közbe Hurka.

    — Most leálltunk... Elfo­gyott a zseton... Meg minek? Magamnak? Elváltam.

    — Én ezért meg se nősülök — mondja vigyorogva Hurka.

    — Na, na, ne sumákolj! ­szól rá Imi — mutasd csak meg azt a papírt!..., na, mu­tasd csak meg nyugodtan... — Hurka vigyorog, aztán elő­húz a farzsebéből egy gyűrött papírlapot, odaadja, beleol­vasok: ".. Bíróság..., H. Já­nos..., tartásdíj..., hat hó­nap..., tíz hónap más ügy mi­att... Jelentkezzen augusztus 29—én..."

    — Ma már szeptember ti­zedike van.

       — Hát! — mondja Hurka büszkén.

       — Miért nem jelentkezett?

    — Minek. Majd megkeres­nek, ha fontos nekik...

    — De nem találják, mert nincs otthon — somolyog a bajsza alatt Imi.

    Vak ember botorkál le köz­tük a lépcsőn, nem csak a vakságtól, hanem a részeg­ségtől is bizonytalan léptek­kel. Remegő kezében fehér bot.

    — Elmész? — kérdezi a puklis.

    — EI. Megnézem a gyere­keket — mondja a vak.

    — A nagybátyám ­— mondja magyarázótag Imi — ­tőle kaptam a házhelyet eltartásért...

    — És mi ez a tíz hónap más ügy miatt? — fordulok ismét Hurkához, aki rendület­lenül vigyorog.

    — Na, mondd meg neki! — ­biztatja a puklis. Közben töl­tögetnek, iszogatunk.

    — Hát az böcsületes egy dolog volt...

    — Na mondd meg!

    — Kivettem a takarékból a saját bátyám pénzét.

    — A többit meg azért kapja, mert nem fizetett tar­tásdíjat?

    — Persze! Neki is három gyereke van... hát azért mondom... — felel helyette lmí.

    — Nem kéne bemenni? Ott mégiscsak hűvösebb van. — ­Mi árnyékban voltunk, de rá tűzött a Nap.

    — Na, amíg ezt megiszom — mondom féligtelt pohara­mat mutatva, és elindulunk befelé.

    — Körülnézni nem kell... — Szegény anyám meg­halt a nyáron.... a feleségem elment a gyerekekkel, most csak négyen vagyunk itt fér­fiak: a fater, a nagybátyám, az öcsém meg én.

    — És János? — aki Hurka.

    — Ő nem lakik itt, csak ha­ver, itt piálgatunk...

    Csupasz falak, bevetetlen ágyak, általános rendetlen­ség: gyűrött, piszkos ruhák szétdobálva, üvegek hal­maza, mosatlan edények; az asztalon Ki nevet a végén társasjáték horpadt lemeze, egy pakli piszkos kártya...

    — Tudod... — kezdené Imi — ...na már megint, a fenébe na!

    — Nyugodtan tegeződjünk.

    — Szóval... Egyébként téged hogy hívnak?

    — Árpádnak. Tudjátok, mint a fejedelmet..., a honfoglalót... — Felcsillan a zavaros tekintet.

    — Na! — és diadalmasan Hurka felé fordul — Tudod-e a hét vezért?

    — Álmos... — kezdi Hurka.

    — Na, és...? Előd, Tas, Huba.... Kend... — folytatja Imi, magáll, töri a fejét. Látszik rajta: ha nem lenne részeg: tudná.

    Kisegítem:

    — Ond, Töhötöm vagy Tétény.

    — Akár hiszed, akár nem: a történelmet nagyon szeret­tem. Kölyökkoromban, zseb­lámpával még a paplan alatt is olvastam. Aztán mi lett be­lőlem? Semmi. Egy szar alko­holista...

    — Alkoholista! Alkoholista! — méltatlankodik Hurka. – ­Aki iszik, az még nem alkoho­lista! Amikor jönnek az ege­rek a falból, meg férges a ke­nyér, az már igen...!

    — Te már csak tudod... Ő már volt elvonókúrán...

    — Volt elvonókúrán, aztán mégis iszik? — kérdezem.

    — Hajajj! Van itt egy koma az utcában, az már három­szor volt elvonón..., már Nagyfát is megjárta! Tudja, mí az, hogy Nagyfa?! Na, az­tán úgy megissza a napi egy liter pálinkáját mint a huzat...

    — De ettől nem oldódik meg semmi.

    — Nem hát, a rosszseb egye meg! — kesereg a puk­lis Imi — De amíg issza az ember: jó... nem kell gondolni semmire...

    — Utána meg annál rosszabb.

    — Rohadt ez így is, úgy is. Mi, a fenét csináljon az em­ber? Na most figyelj ide! Ka­pok hetven-nyolcvanezer forintot, abból harmincezer az OTP-részlet..., a házépítésre; a tartásdíj szintén úgy haromincezer, marad egy tízes. Eb­ből próbálj megélni! Amikor még együtt voltunk..., az asszony, is keresett..., más volt az... A, fene! — legyint kese­rűen.

    Eboruló tekinteté­ben, gesztusában beletörődés: most már mindegy. Maga elé néz, hallgat. Hurka a poharat babrálja, nézi, ar­cán az elmaradhatatlan sze­líd-bárgyú mosoly.

    — Te! Vigyél már azoknak a dögöknek vizet! — förmed rá a puklis Imi Hurkára.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf