Csernák Árpád: Az ötödik

Azt gondoltam, erről sem írni, sem beszélni nem tudok. Nem fogok. Nem akarok. Régebben nem így volt. Nem volt ennyire így. Mi az, hogy régebben? Ilyen még sosem volt. Nincs két egyforma eset. Én is más voltam, a kutyák is más kutyák voltak.

   Az utolsó napon még kimentünk az utcára. Az ágyéka alá kötött frottír törülközővel kellett megemelni a farát. Megyünk sétálni, mondtam. Rákapcsoltam a pórázt. Semmi értelme nem volt, de hozzátartozott a szertartáshoz. Elindult. Elindultunk. Kiértünk a kapun túlra. Az út, ahol lakunk, kissé emelkedik. Arra szoktunk elindulni. Az út végén egy füves, gazos domboldal volt régebben. Ott szerettek hancúrozni a kutyák. Ma már ott is kerítés van. Megvették azt a telket is, a telekre ház épült. Az út végéig így is jó volt elmenni; két oldalt füves partok, a kerítések mögött kutyák. Lehetett ugatni, rohangászni. Most is arra indultunk. De Mackó néhány lépés után lerogyott. Az út közepén. Láttam, hogy nem szabad eröltetni. De az út közepén sem fekhet. Gyere Mackó! – mondtam – hazamegyünk. Megemeltem. Jött néhány lépést. Sikerült az út széle felé irányítanom, de ott ismét lerogyott, aztán megfordult, és abba az irányba nézett, amerre az út emelkedik. Nyugodtan feküdt, és az utat nézte. És az út végén a dombot. És a domb fölött a holdat. És ki tudja, még mit..

   Csaknem egy óráig. És én álltam mellette, és én is néztem az utat, a holdat…

   Aztán bementünk. Éreztem, hogy vihar jön. Feleségemmel az üres garázsba vonszoltuk a házát, noha tudtuk, hogy már nem tud bemenni. A háza elé tettünk egy deszkát, a deszkára egy rongyszőnyeget, oda fektettük. Mire esni kezdett, ő már bent volt, és mi is bementünk a házba. Éjfél tájban még kimentem hozzá. Királynői pózban feküdt a háza előtt, az arca nyugodt volt, a tekintete tiszta. Adtam neki két szelet sonkát. Most már aludj, Mackó! Jó éjszakát, mondtam és becsuktam a garázsajtót.

   Reggel indultam a hűtőhöz, hogy kivegyem a sonkát, előkészítsem a gyógyszereit…

   Mit csinálsz?, kérdezte a feleségem. Mondtam volna, de megelőzött: Nem kell…, már nem kell…

   Több hét telt el. Egyik éjjel ültem a gép előtt, dolgoztam. Már régóta ültem ott. Éreztem, hogy föl kellene állni, de azt mondtam magamnak: ezt még befejezem. Aztán nyúltam egy papírlap felé, és nem tudtam megfogni. Nem éreztem semmi fájdalmat, csak azt, hogy nagyon melegem van, és nem tudom megfogni azt a papírlapot; mindig kicsúszik a kezemből. Nem értettem. Aztán a lap leesett az asztalom mellé. Próbáltam utána nyúlni, de akkor már éreztem, hogy szédülök, és nagyon lassan száll a papírlap, és vakítóan fehér, míg az asztalomon álló tárgyak elhomályosulnak…

     Próbáltam fölállni, de akkor már tudtam, hogy a papírlap felvételéről le kell mondanom…, fontosabbnak látszott, hogy lépni tudjak, hogy levegőhöz jussak… Kapkodtam a levegőt, néhány lépés után elestem… a szoba közepén… nem, nem is elestem, inkább csak eldőltem, mint aki úgy dönt, hogy jobb lesz így. Akartam szólni a feleségemnek, de nem jött ki egyetlen értelmes szó sem a számon… hang is alig… És akkor megrémültem… Ez az az állapot, amikor úgy érzem, minden további erőfeszítés hiábavaló, föladom…, és arra gondolok: Mégiscsak sikerül nekik… De ennyire erősen még soha nem éreztem… Már kiáltani próbáltam, azóta sem tudom mekkora sikerrel. Mindenesetre nyílt az ajtó, és bejött a feleségem. Meghallotta azt a hangot, ami akkor kijött a torkomon, vagy egyszerűen megérezte, hogy valami baj van…

     Nem tudom mennyi ideig feküdtem a földön, azt sem tudom pontosan, mi történt, hány perc múlva telefonált a feleségem a mentőknek, de amikor ezt meghallottam, föltápászkodtam, elindultam átöltözni, megkerestem az orvosi papírjaimat meg a gyógyszereimet, de beszélni még akkor sem tudtam, amikor megérkeztek.

   A mentőautóban hordágyra fektettek, megmérték a vérnyomásomat, beszéltettek. Nagyon nehezen, akadozva jöttek elő a szavak. És nem mindig az, amit szerettem volna. Amikor megálltunk a kórház előtt, sehogyan sem tudták lecsúsztatni a görgős hordágyat, a kocsi szélében mindig elakadt, mondtam, h…hagyják, l…leszállok, nem, nem, nem lehet, mondták és addig rángatták, rázták a hordágyat míg valahogyan sikerült.

   A sürgősségi osztályra vittek. Egy kedves doktornő rutinvizsgálatokat végzett rajtam, vakító, nagy lámpák alatt: emeljem föl a bal karom, emeljem föl a jobb karom, húzzam föl a lábaimat, a bal lábszáramat fektessem a jobb térdemre, a jobb lábszáramat helyezzem a bal térdemre, szorítsam meg a kezét…, ne annyira…, mosolygott…

   Félre toltak egy kevésbé kivilágított helyiségbe. Egy másik gördülő hordágyon egy ember feküdt, vörös arccal, bamba képpel, utcai ruhában, zokniban, cipője a hordágy mellett… infúziót kapott…

   Behúnytam a szemem. Magamban próbáltam szavakat összerakni…, nehezen ment.

   Nyüzsgő nagyváros kellős közepén találtam magam, pizsamában… Sok rendőr a nyomomban, tűzfal, a tűzfal mellett keskeny utca…, arra menekülök. Szem elől tévesztenek. Bazárszerű helyiségben próbálom meghúzni magam. Középkorú, testes, de szép asszony él itt a gorilláival. A hatalmas fekete állatok nyugodtan, csendben üldögélnek, heverésznek a régiségekkel berendezett bohém hangulatot árasztó tágas üzlethelyiségben. Rajtuk kívül csak néhány különös figura ül karosszékekben és tonettszékeken; első pillantásra nehéz lenne eldönteni, hogy csövesek vagy művészek. Filozofálgatnak, szemlátomást, minden ami körülveszi őket, csupán megfejtésre váró jelenség, talány, fejtörő. Egyik-másik néha föláll és költeményekből citál, vagy előadást tart. Most éppen a versformákról beszélgettek. Nem mondhatom, hogy vitatkoztak, mert indulatos szó nem hangzott el, senki nem akart meggyőzni senkit semmiről, csak volt aki az időmértékes verselés nagyszerűségére hozott föl példákat, más a hangsúlyost magasztalta, de olyan is akadt – egy sovány, őszsörényes – aki a szabad vers mellett kardoskodott, mire az időmértékest előnyben részesítő – borotvált, szinte kék arcú, szemüveges - azt mondta, ez fából vaskarika, mert a versnek éppen az a lényege, hogy kötött formájú, hogy dalol. A szabadságnak a költő szellemiségében kell lakoznia. Erre a műfajra nem illik a vers szó, persze ettől még lehet remek írás, de akkor azt prózai költeménynek vagy egyszerűen prózakölteménynek kell nevezni. Utána arról csevegtek, lehet-e jó király, aki megvakíttatja öccsét és annak ötéves gyermekét, és méltó-e Kálmán a Könyves előnévre. Kórusban dícsérték azt a névtelen hóhért, aki nem volt hajlandó kiherélni a kis Bélát, ezzel megtagadva királya parancsát. Itt viszont olyan szélsőséges vélemény is elhangzott – egy vörössálas, kopasz, borostás férfi szájából - , hogy jobb lett volna, ha megteszi, mert akkor előbb kihal az Árpád-ház, előbb civilizálódunk, és válunk Európa szerves részéve… A többiek nem értettek vele egyet, sőt nyomós érvekkel bizonyították ennek épp az ellenkezőjét, de még ez sem volt ok arra, hogy utána ne kávézgassanak békésen együtt, miután a renoiri háziasszony nagy ezüst tálcán behozta a frissen kifőtt fekete levest.

   Megjelenésem senkit nem lepett meg, senki nem kérdezte miért vagyok pizsamában, miért jöttem, mit akarok, sőt arcukon valami kaján, gyermeki derű jelent meg, hogy végre visszatérhetnek a jelenbe, és nagy elhivatottsággal engem kezdtek elemezni, megfejteni.

   Egy gyűrött arcú öreg, aki eddig hallgatott, tudákos hangon azt fejtegette, látszik rajtam, hogy mindig nyomomban volt a rendőrség, hogy mindig megfigyeltek, és hogy szerintük, sok van a rovásomon. Azért vagyok ilyen ideges, bizonytalan, bizonyos helyzetekben döntésképtelen. Hevesen tiltakozom: Nem, nem, nekem soha semmi dolgom nem volt a rendőrséggel! Nem mindig lehetett azt tudni, mondja mosolyogva a kékarcú. Magának, lehet, hogy nem volt velük dolga, de nekik magával annál több. Ez a mondat nagy sikert aratott, általános derültséget váltott ki. Még a galéria tetején elhelyezett nagy kalitkában gubbasztó vörös arapapagájok is rikácsolni kezdtek.

   Látom, ezek az emberek a legkülönbözőbb helyekről érkeztek, de valamiképpen mindnyájuknak rejtőzködniük kell, és ez itt remek búvóhely. Egy pillanatra fölmerült bennem a gondolat, hogy nekem is itt kéne maradnom, de a gyűrött arcú, ismerősnek tűnő sötét tekintete annyira taszított, hogy úgy éreztem, innen is menekülnöm kell. Fölkaptam az egyik karosszék támlájára dobott ó-arany dzsekit, és sietve elhagytam a helyiséget. Kiléptem az utcára. A dzseki kissé derék alá ért, így fölül már takart, és melegített is a nyirkos, őszi estében, bár kissé zavart, hogy nem igazán illik hozzá a csíkos pizsamanadrág. Nem sokáig tétovázhattam, nyakig felhúztam a zippzárt, leszegtem a fejemet, és sietős léptekkel elindultam az esőáztatta fekete járdán, szinte menekültem, nehogy utánam jöjjenek és visszakérjék a dzsekit, de nem jött senki. Aztán megértettem: a régiségkereskedő asszony eleve nekem szánta. Azért készítette oda, emlékszem a gesztusára, a tekintetére, csak nem akart megszégyeníteni azzal, hogy felajánlja. Most vettem észre, hogy a dzsekinek ugyanolyan színe van, mint az asszony hajának.

   Árkádok alatt sietek, oldalt deszkák, fölöttem deszkák, mintha egy építkezés területére tévedtem volna. Kintről hallatszanak a város riasztó zajai, de én egyre beljebb kerülök egy hatalmas épületbe. A méreteiből, az arányaiból, belső tereiből arra lehet következtetni, hogy egy monumentális kulturális intézmény falai között vagyok, múzeumban vagy színházban, de mindenütt csak beton és por, a falakon nincsenek képek, még vakolat vagy festék sem, a folyosókon és lépcsőkön nincsenek szőnyegek, a mennyezeten csillárok… semmi, csak beton és por… Megnyúzott színház, így neveztem magamban, miközben egyre gyorsabban lépkedtem az egyre magasabbra vivő lépcsőkön, betonfolyosókon kanyarogtam. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy innen nincs visszaút, bár erre nem volt semmi bizonyítékom, nem voltak racionális érveim…

   Az egyik emeleti kitéresedés közepén ott állt Gí és Kamil. Egyszerűen, elegánsan, bár az éghajlati viszonyokhoz képest kissé könnyedén öltözve: Gín hosszú, apró mintás, derékig gombolós gyöngyházszínű selyemruha, Kamilon drapp öltöny, kihajtott gallérú hófehér ing. Kissé tétován nézelődtek, de cseppet sem tűntek izgatottnak.

   - Itt egy galéria volt – mondta Kamil, amikor meglátott, és közelebb lépett. Még nem tudtam megszólalni az eszeveszett loholás után. – Jó, hogy látlak – folytatta Kamil – legalább el tudom mondani az elképzelésemet a könyvedről. Négy ciklusra bontanám írásaidat. Az első a vér és szellem szerinti örökségé, a kontinuitásé, a kiszögellési pontjaidé; a második az avantgárdod; a harmadik az író konfliktusa színész-életével; a negyedik pedig számotvetés a három előző ciklus összefogása által…

   - Nagy megtiszteltetés…, hogy ebben a helyzetben… - mondtam zihálva.

   - Persze ez a négy fejezet…, szóval a könyv legfőbb rendeltetése, célja egy ötödik ciklus megvalósulása lenne. Ez az ötödik tömöríthetné az újakat, melyekkel szerintem hetvenes évtizededben így is-úgy is szembe kell nézned. Úgy képzeltem, hogy az ötödik ciklus majd a kötet végéről visszaválaszol a Hosszú nyári napoknak a maga 8-12 novellából álló termésére, vagyis klasszicizálja. Nem csak a Hosszú nyár…-t, hanem a több mint fél évszázados írói munka egészét. Erről szíveskedj nem megfeledkezni, bármilyen fojtogatóak ezek a mi mostani napjaink.

   - De Kamil…, épp ezen mesterkedem… – feleltem végre nyugodtabban, némi öniróniával, egy pillanatra kilépve térből és időből…, és most meghallottam, milyen fülsiketitően konganak, verődnek, vergődnek szavaink az üres falak között, és visszhangozzák az egymásbanyíló üres termek…

   - Az írót nem küldheted hetvenévesen nyugdíjba! Hogy képzelheted, hogy következő évtizedeidet dologtalan írótlanságban töltöd? – Rezignáltan, halkan mondta, mégis úgy zengtek a szavai, olyan agybaégetően, mint egy prófétának.

   Nem tudtam tisztességesen elbúcsúzni Kamiléktól, mert hirtelen feltűnt a lépcsőházban egy maszkos, sárga overallos alakokból álló csapat, kezükben különös műszerekkel, gumicsövekkel, és rám rontottak. Sikerült kibújnom a karmaik közül, de ők nem adták föl, döngő léptekkel, csörömpölve rohantak felém, én meg ellenkező irányba. Futás közben visszapillantottam, és megnyugodva láttam, hogy Gít és Kamilt békén hagyják; elcsörtetnek mellettük, ők meg rájuk sem hederítve tovább kémlelik a falakat. El tudom képzelni, hogy Gí és Kamil ott festményeket láttak, talán Rátkayét vagy Gaálét…, esetleg balatoni vagy velencei tájakat…

   Az overallos, maszkos sereg egy neoncsövekkel kivilágított hodályba terel, hiába próbálok kitérni az útjukból, mindig újabbak tűnnek föl, és úgy irányítják a menekülésem útvonalát, hogy nincs más választásom; ebben a kacatokkal, villogó képernyőkkel, akkumulátorokkal, és számomra ismeretlen gépekkel, műszerekkel telezsúfolt szerelőcsarnokban kötök ki. Szerelőcsarnokot mondok, de éppúgy lehetett egy biológiai kísérletekre fenntartott klinikai laboratórium, mert itt már fehérköpenyeseket is láttam, vagy akár egy színpadtechnikai bázis, egy süllyedő rendszer vezérlőpultja vagy a forgót irányító gépház…

   A maszkos alakok cikáznak a mozgó, villogó tárgyak között, nem tudom pontosan mi a szándékuk, hiszen, ha meg akartak volna ölni, már rég megtehették volna. Egy óvatlan pillanatban négyen rám vetették magukat és betuszkoltak egy hatalmas, duruzsoló, kivilágított csőbe… Lehet, hogy csak meg akartak állítani, még az is lehet, hogy ők úgy gondolták: segíteni kell rajtam, s most éppen ezt teszik. Hallani véltem néhány szót a maszkok mögül, mégis olyan volt mintha egy recsegő mikrofonba beszélnének: álljon meg…, nyugalom…, nem kell örökké pörögni…, nem kell pörögni… Ezt tisztán hallottam. De én nem akartam a kezükre adni magam. Mindegy, hogy mit akarnak, gondoltam, nekem van elegem az ő pörgésükből, okoskodásukból, erőszakoskodásukból…, csendre és magányra vágyom. Csendre és magányra. Ők összetorlódtak egy képernyő előtt, és különös, rikítóan színes fotókat nézegettek rendkívül elmélyülten. Úgy éreztem, eljött az én időm: egy műszerfal közepén elfordítottam egy apró kulcsot, a kulcsot zsebre vágtam, és átmentem a terem üres oldalára. Régi emlékeimből felrémlett, hogy ezt kell tennem. Megdöndült a mennyezet, és föntről dörögve, zakatolva leereszkedett egy fekete fal. Mire a sárga overallosok észbe kaptak, a padlóra ért, és nagyot csattanva, a termen végigfutó acélsín negatív csíkjába zökkent. A vasfüggöny.

   Kint maradtak, gondoltam föllélegezve. Vagy bent? És én vagyok kint? De nem bent-e ez a kint is? Ez nem volt világos. Egyáltalán nem volt világos. Sőt: koromsötét volt, de csend, és minden kétséget kizáróan egyedül voltam. Megpróbáltam kitapintani a terem körvonalait. Mindenütt csak falakat éreztem. Se ajtó, se ablak. Rá kellett jönnöm, hogy innen nem tudok kijutni, ha csak nem bontom meg a falat. És akkor is, hova? Két tenyeremmel simogatni kezdtem a falat, és egyszer csak - legnagyobb meglepetésemre – egy kis kiálló lemezkét éreztem, mint amikor az öreg tapéta foszlani kezd, elvásik. Megfogtam a kiálló részt és húzni kezdtem. Szakadt. Tovább tapogattam, és újabb réteget éreztem, de itt mintha kődarabok morzsólodtak volna szét a tenyeremben, aztán még mélyebbre ástam, és itt átnedvesedett, szinte puha közeget találtam… Ott lapultam, térdeltem, kuporogtam, csúsztam-másztam a fal tövében, és tíz körmömmel kapartam, téptem… Körülöttem már hatalmas kupacban törmelék, különböző szagú és anyagú foszlányok, töredékek, tapéta és vakolat darabok, a falon már barlangnyi mélyedés… Arra gondoltam: persze, le kell hántani a rétegeket, mindenről: tárgyakról, érzésekről, történésekről…, és a falakról is…, mindenről, ahhoz, hogy kiérjek, hogy fényre jussak, hogy fény derüljön rám…, le kell hántani… Hántoltam hát, hántoltam, de csak a hulladékhegy nőtt, elérhetetlennek tűnt a szabadulás…

   Elfáradtam. Feladtam minden reményt. Kuporogtam a sötétben, a magam vájta barlangban, és azt mondtam magamnak: na, most csend van, itt van a hőn áhított csend, és most igazán békén hagynak… Aztán, ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, halványan derengeni kezdett. Fölnéztem. Valahol, a terem legmagasabb felületén, legtávolabbi pontjain, apró réseken, vagy lyukakon fény szűrődött be. Micsoda remek építészeti megoldás!, ujjongtam magamban. Ilyet csak egyszer láttam életemben, Rómában, a Tre Fontane apátság templomában. Áhítattal néztem a fény szertepördülő apró szilánkjait, még mintha Bach D-moll Toccata és fugáját is hallani véltem volna, és egyszerre megteltem hálaérzettel. Izmaim ellazultak, és mély álomba merültem…

   Valaki felkattintotta a villanyt. Hideg neonfény. Kórházi ágyon fekszem, egy testes, kékruhás nővér hajol fölém, és azt mondja tréfásan:

   - Nyújtsa ki a karját, vérét vesszük.