Csernák Árpád: Szonatina
„Szeretni az igazságot annyi, mint elviselni az ürességet, s ennek következtében elfogadni a halált. Az igazság a halál oldalán van.”
(Simone Weil)
Apám és Laci bácsi egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon születtek. Az iskolában tizenkét éven át egy padban ültek, és az árvaházban egy szobában laktak.
Apám csak félárva volt, mert — általam sohasem ismert — nagyapám harminchat éves korában megázott a lóversenyen, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám nem tudta a varrásból eltartani három gyermekét, és a legkisebbet árvaházba adta. Apám ritkán mesélt a gyerekkoráról, meg másról is; ritkán beszélt, de ezeket tőle tudom.
Akkoriban — apám és Laci bácsi — jó barátok voltak. Megkockáztatom: apámnak egész életében Laci bácsi és Laci bácsinak apám volt az egyetlen barátja. Az árvaházban örültek, ha a kenyérre egy darab sajtot vagy gyümölcsízt kaptak. Laci bácsi zeneszerzőnek, apám festőnek készült, de a tanárai lebeszélték erről, mondván: „Nem nyomorogtál eleget kisfiam? Azt akarod, hogy egész életedben kilógjon a segged a nadrágból?” Ez meggyőző érvnek bizonyult, és apám beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Hivatalnok lett belőle, ahogy Laci bácsiból is, de továbbra is zenéltek, festettek, álmodoztak és írtak mindketten. Néha találkoztak, megmutatták egymásnak legújabb műveiket, apámnak meg is jelent néhány novellája, cikke, verse, amik közül Laci bácsi néhányat megzenésített. Aztán megnősültek, aztán megszülettünk mi hárman: apám fiai, aztán kitört a második világháború, aztán jöttek az ötvenes évek, és — annak ellenére, hogy az apám nem lett festő — vele együtt nekünk is kilógott a seggünk a nadrágból, de hát ami ezekben az években történt, azt épeszű ember nem láthatta előre.