Csernák Árpád: Az ötödik

Azt gondoltam, erről sem írni, sem beszélni nem tudok. Nem fogok. Nem akarok. Régebben nem így volt. Nem volt ennyire így. Mi az, hogy régebben? Ilyen még sosem volt. Nincs két egyforma eset. Én is más voltam, a kutyák is más kutyák voltak.

   Az utolsó napon még kimentünk az utcára. Az ágyéka alá kötött frottír törülközővel kellett megemelni a farát. Megyünk sétálni, mondtam. Rákapcsoltam a pórázt. Semmi értelme nem volt, de hozzátartozott a szertartáshoz. Elindult. Elindultunk. Kiértünk a kapun túlra. Az út, ahol lakunk, kissé emelkedik. Arra szoktunk elindulni. Az út végén egy füves, gazos domboldal volt régebben. Ott szerettek hancúrozni a kutyák. Ma már ott is kerítés van. Megvették azt a telket is, a telekre ház épült. Az út végéig így is jó volt elmenni; két oldalt füves partok, a kerítések mögött kutyák. Lehetett ugatni, rohangászni. Most is arra indultunk. De Mackó néhány lépés után lerogyott. Az út közepén. Láttam, hogy nem szabad eröltetni. De az út közepén sem fekhet. Gyere Mackó! – mondtam – hazamegyünk. Megemeltem. Jött néhány lépést. Sikerült az út széle felé irányítanom, de ott ismét lerogyott, aztán megfordult, és abba az irányba nézett, amerre az út emelkedik. Nyugodtan feküdt, és az utat nézte. És az út végén a dombot. És a domb fölött a holdat. És ki tudja, még mit..

   Csaknem egy óráig. És én álltam mellette, és én is néztem az utat, a holdat…

   Aztán bementünk. Éreztem, hogy vihar jön. Feleségemmel az üres garázsba vonszoltuk a házát, noha tudtuk, hogy már nem tud bemenni. A háza elé tettünk egy deszkát, a deszkára egy rongyszőnyeget, oda fektettük. Mire esni kezdett, ő már bent volt, és mi is bementünk a házba. Éjfél tájban még kimentem hozzá. Királynői pózban feküdt a háza előtt, az arca nyugodt volt, a tekintete tiszta. Adtam neki két szelet sonkát. Most már aludj, Mackó! Jó éjszakát, mondtam és becsuktam a garázsajtót.

Czipott György: KÖTÉL ÁLTAL

Csepel felől déli harangszó foszlányait hozta a szél, amikor rendszerint a kocsmaházhoz érkezett. Szerette ezeket a szántók, kaszálók közé hasadt dűlőúton tett hosszú sétákat, kitisztult a feje, módja nyílt átgondolni újra meg újra a helyzetét, kilátásait. Valahogy csak kell élni tovább, alamizsnából, még ha baráti szívesség adja is, nem tengődhetnek. Nem férfinak való dolog...
    A kármentő előtt szálas férfi üldögélt, kopottas, néhol megszaggatott öltözékben és fülescsuporból bort kortyolgatott. A kocsmáros únottan tett-vett, letörölgette a könyöklőt az atyafi előtt.
    – Adjon Isten jó napot maguknak! – köszönt a férfiak felé, – meginnék fél liternyit a fehérből, leülök amoda, az asztalhoz...
Biccentett a kocsmárosnak, amikor az letette a cserépkorsót és a füles csuprot a billegő asztalra. Lassan töltött magának és belekortyolt a viszonylag hűvös borba. Elnézte a férfikora javát már megélt, üldögélő parasztembert, föltűnt neki, olyan kincstári lábbelit visel, amilyennel néhány századot elláttak negyvenkilenc tavaszán, valami rekvirálás után. A férfi fölvette ivóalkalmasságát és hozzá közeli asztal mellé telepedett. Szó nélkül néztek maguk elé, fáradt csönd lebegett a kocsmahelyiségben.
    – Válthatnánk-e némely igaz szókat uraságoddal, bizonyosan többet hallott, mint mi itt, hogy mi van, vagy inkább, mi lesz az országban? Ha nem sérteném meg kíváncsiságommal...
    – No hisz! Sokkal többet magam sem tudok, de jól esne a beszélgetés. Hanem..., telepednénk-e odaki, a diófa árnyékába tolt asztal mellé? Csak jobban esik ott..., aztán meg... a kocsmárosnak is van füle – tette hozzá alig hallhatóan. Fölvették edényeiket, kifelé indultak. A kocsmaépület előtt álló öreg fa levelei között játszott a napfény. 

Petrozsényi Nagy Pál: Emberek és patkányok

A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro[1], de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

    – Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

    – Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

    – Mi másért?

    – Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

    – De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

    – Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

    – Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz?

    – De hát hányszor mondjam már, én itt senkit, hallottátok, senkit sem utálok.

    – Jól van, Dió. Látom, nem értünk szót egymással. Ha nem, nem. Felőlünk lakhatsz bármerre, nem számít. Csak aztán ne csodálkozz, ha nem hozunk többé se kaját, se piát. Mert hoztunk, sokszor csak úgy, barátságból. Igaz-e?

Cságoly Péterfia Béla: Az utolsó sikoly

Bence körülbelül 180 cm magas, 50 év feletti barnahajú szakállas férfi volt, türelmesen állt, arcát a koradélutáni, nyár eleji napfényben fürdetve az egyik angyalföldi villamosmegállóban. Jóminőségű, de láthatólag mindennap hordott farmernadrágja, galléros pólója, kopott válltáskája, izmos, eres alkarja valamint történetünk időpontja azt engedte sejteni a kívülállóknak, valamelyik mutatóban megmaradt gyárban, fizikai munkával, több műszakban keresi kenyerét. Hirtelen magához tért az álmodozásból, kapkodva húzta elő egyre hangosabban csörgő telefonját –miközben félhangosan dünnyögte – jól van, jól van, máris felveszlek! Szia Kriszti, akarta mondani, hisz a kijelzőn Gabinak, meghalt feleségének egyetlen öröksége, az egyetemet épp befejező neveltlánya képe mutatta, hogy ki hívja. Kimondani azonban nem tudta, mert egy vízhangzó, örömteli sikoly majd érthetetlen hadarás jelezte, sikerült az utolsó vizsga is. E rég hallott hang hallatán zsibongás kezdődött benne, borzongott a meleg dacára, megrohanták az emlékek, s így ha visszakérdezte volna valaki, egy szót sem tudna visszaidézni Kriszti szavaiból. Miközben felszállt a hangos csattogás kísérte, nehézkesen begördülő öreg Tátra villamosra, lelki szemeinek képernyője felelevenítette volt kapcsolatait, és az elsőnek hallott szerelmi Sikolyt. Valival és Kiságival egy kötelező építőtáborban ismerkedett meg, Valival együtt estek át a testi és lelki szerelem kezdő rögös útjain, Kisági pedig mindent megengedett, amit normális nő megengedhet egy férfinak. Egyre tolultak az emlékek, mint Kisági fiatalos, elvált mamája, aki kielégíthetetlen szexuális étvággyal vadászott lánya kamaszkorú udvarlóira, és nem takarékoskodott a hangjával, ha a csúcsra jutott. Majd Ildi, az első és egyben utolsó nő, akit életében felpofozott egy viharos, szerelmi drámát sem nélkülöző viszony lezárásaként, még egy Ildi, majd Jutka, Juli és Renáta, Kati és Katalin, több Marcsi, Imola, akinek megkérte a kezét, de ő nem akart melósfeleség lenni.

Bányai Tamás: Októberi történet

Reggel a cikóriából készült tejeskávét ihattam kifli vagy kenyér nélkül, mert előző este megettük az utolsó karéj kenyeret. Mondtam a mutternak, kiszaladok a sarki közértbe, mire lemondóan legyintett, a közért zárva van, ő már volt kint, mielőtt mi még az öcsémmel felébredtünk volna. Fészkelődtem a sparhelt mellett, a kávétól még éhesebb lettem, és nagyon megkívántam egy szelet zsíros kenyeret.
    – Megnézem. Hátha mégis kinyitották.
    A mutter rám hagyta.
    Hárman voltunk csak otthon. Az apám – ahogy a mutter mondta – lent ragadt vidéken, ahol dolgozott, s a muttert ez most különösen aggasztotta. Állandóan sopánkodott: jaj, csak nehogy valami baja essék! Jaj, csak érjen haza szerencsésen!
    Azt már tudtam – a rádióból mást sem lehetett hallani –, hogy lövöldöznek a városban, de ettől még a faternak semmi baja nem eshet. Hallottam egyszer a szomszédot, aki azt mondta apámnak: agyafúrt ember maga, Dénes; márpedig agyafúrt embereknek van annyi eszük, hogy elkerüljék a bajt. Egyébként a fater csak szombat délben szokott hazajönni, s aznap még csak csütörtök volt.
    A közért ajtajában lehúzott redőny fogadott. Legszívesebben toporzékoltam volna, amiért egész nap nem lesz kenyér. A mutter korábban azzal vigasztalt, hogy főz majd lekváros tésztát, de azt nem szerettem igazán. Tésztát amúgy is ettünk négyszer egy héten, mindenféle változatban. Zsíros kenyeret is mindennap, az igaz, ám azt nem lehet egykönnyen megunni. Persze csak akkor, ha nem úgy eszi valaki, mint az öcskös, kristálycukorral megszórva.
    Csalódottan bandukoltam visszafelé a Sziget utcában, amikor a harmincnyolcból kirohant a két Darvas gyerek, Attila meg a bátyja.

Bene Zoltán: Kavicságy

Wenner nagyon unta már, ahogy egyik fehér csíkot a másik után nyeli el a Suzuki. Szombat délelőtti gyér forgalomban autózott, az úttest közepén haladt, hogy elkerülje a kátyúkat. A rádióból özönlő buta viccek és egyhangú zenék csak rontottak amúgy is nyomott hangulatán. Elzárta a szerkezetet, akkor azonban a motor monoton zúgása erősödött pattanásig feszülő csenddé az agyában. Újra elfordította a gombot, a két idétlen műsorvezető viccesnek szánt gondolatokat osztott meg vele a prostitúcióról. Türelmi zóna, bárca, kupleráj, útszéli repedtsarkúak bukkantak elő, majd szívódtak föl az agyában.
    Aztán az út szélén, a kavicságyon, mitha csak a rádiót illusztrálná, föltűnt egy lány. A hűvös őszi délelőtt ellenére lenge ruházatban. Két-három kilométer után a másodikat, valamelyes távolságra tőle a harmadikat is megpillantotta. A negyediknél megállt. Úgy érezte, akaratlanul. Mintegy véletlen folytán. Talán a zsigereibe szívódtak a rádióból előszivárgó hölgyek… Elzárta a szerkezetet.
A nő haja lángvörösre festve. Piros csizmában, kurta szoknyában, csipkés melltartóban álldogált egy elhagyatott buszmegállóban.
– Mennyi? – kérdezte Wenner, ahogy a filmekben hallotta.
Nyilván tudomásul vette a választ, mindenesetre intett a fejével az útszélinek: üljön be hátra.
    – Forduljon le a következő bekötőútnál – mutatta a nő –, aztán úgy háromszáz méter után megállhat. Nem jár arra a kutya se.
    Wenner követte az utasításokat. Miután megállt, mozdulatlanul, szótlanul ült tovább. Nézelődött. Nem értette, mi folyik körülötte. Fogalma sem volt, mi lelte. Nem tudta, mi a fenét is akar. Ugyanakkor ijedten tapasztalta, hogy erős erekciója van. Félni kezdett minden mozdulattól.

Csernák Árpád: NOHA

Reggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát talál­tam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő mo­dorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag ta­lálkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol lát­tam. Gondoltam, megkere­sem a gazdáját és megké­rem: vigye haza.

    Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a föld­ből. Az udvaron konzervdo­bozok, nejlonzacskók, törött üvegek.

    Először egy véznácska far­kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.

    Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fia­talember bújik elő.

    — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkér­dezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múlt­kor mintha itt láttam volna...

    — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szar­házi kitette a kanyarban a ko­csijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?

    — Fekete-fehér foltos...

    — Az, az! Itt hancúrozott az is.

    — Szóval a lógófülű nem a maguké?

    — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbo­torkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutá­sos fáradt szemekkel. Állan­dóan bárgyú, szomorkás mo­soly ül az arcán.

Törőcsik Attila: Nagyferi

Percig se higgyük, hogy könnyű élete van annak, aki Nagy Ferenc névvel kénytelen élni ebben a szomorú világban. Akinek kétségei lennének efelől, bátran lapozgassa a lexikonokat, erre a névre keresve ugyanis nem burjánzanak azok a történelmi személyek, akik ezt a stigmát hordozzák magukkal. A Nagy Ferenc név másik oldala viszont pont a gyakoriságában rejlik, kis hazánkban szinte hemzsegnek azok a honfitársaink, akiket eképpen hívnak a mindennapokban. Kinek ne lenne ilyen nevű ismerőse, azonban szinte bizonyos, hogy azok nem szerepelnek semmilyen lexikonban. Nem úgy az én Nagy Ferencem, aki kis híján a világ operaszínpadainak elismert csillagaként és számtalan díj, elismerés tulajdonosaként akár meg is hódíthatta volna a művészvilágot. Kis híján.

    Mivel jómagam is hordozom a Ferenc nevet, és bár csak hivatalos okiratokon és a keresztlevelemben szerepel, azért titkon maradt még bennem valami ferencszerű hovatartozás élmény, minek köszönhetően megismerkedésünk a rokon lelkek egymásra találásán túl a nevünkbe is volt kódolva. 

Bányai Tamás: Forralt bor és jó meleg

Dérnyi Ákossal madarat lehetett volna fogatni. Jutalmat kapott és még elő is léptették. Csakhogy a madarak eltűntek fészkeikben, vagy tovaszálltak délre a farkasordító hideg elől, amely megdermesztette az egész országot. Ákos is felvette magára szőrmével bélelt nagykabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré, kucsmát húzott a fejére, vastag kesztyűt a kezeire, mielőtt kilépett az értekezletnek helyet adó épületből. A jéghideg északi szél még így is megtalálta ruházatának réseit, csípett a kabát alatt, marta fejét a kucsma szélén. Összehúzta hát magán a kabátot, amennyire csak tudta, és sietős léptekkel indult hazafelé. Kocsiját nem használta aznap, a jeges utakon kockázatos lett volna hajtani a drága járművet. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhat koccanás. És ha még csak koccanás!

Csernák Árpád: Mellcsont-próba

Novemberben hûvösek az esték. Ilyenkor már tíz óra tájban benépesül a pályaudvar ápolatlan, szennyes öltözékû emberekkel. Igyekezniük kell: éjfélkor már nincs üres hely: foglaltak a piros mûanyagszékek, a pénztárablakok elõtt húzódó párkányok, a huzatmentesebb sarkok...

    Ilyenkor már nem indulnak vonatok, mindenki elutazott, aki el akart utazni, és mindenki megérkezett, akinek volt hova megérkezni. Ilyenkor átalakul a pályaudvar éjjeli menedékhellyé, megtelik orrfacsaró, súlyos szagokkal, rossz álmokat sejtetõ vad, szaggatott horkolásokkal, horkantásokkal; hörgéssel, harákolással...

    Mokurai Tibor még kezdõ ebben a társaságban. Váratlanul és meghökkentõen rövid idõ alatt vált földönfutóvá, vagy ahogy õk nevezik magukat, ha kéregetnek: hajléktalanná. Évtizedeken át az egyik nagy könyvkiadó korrektora volt, a kiadó megszûnt, õ munka nélkül maradt. A válása után özvegy édesanyjával lakott, de a matuzsálemi kort megélt asszony halála után „leleményes” bátyja megvette és eladta feje fölül a lakást.

T. Ágoston László: Nagypéntek

Azt mondják, nagypénteken halt meg Kisbányai, az író. De az is lehet, hogy csak egyszerű pénteki nap volt… Vagy csak kedd, vagy csütörtök, illetve akármelyik nap a hétből. Olyan régóta egybefolytak a napjai, hogy már a vasárnap is feketén árválkodott a naptárában. Az is lehet, hogy régóta halott volt már, csak nem vették észre. Ő nem adott életjelt magáról, az olvasói meg nem hiányolták. Akkora volt a csatazaj akkoriban, hogy az ő halk szava akkor is elveszett volna a hangzavarban, ha a vihar közepébe ordítja bele… a mit is? Hát ez a kérdés, hogy mit üvöltött volna bele, ha a vihar eleve nem zúgja túl a suttogását.

*

     A minap felhívta telefonon egyik régi barátja, hogy gratuláljon neki a legújabb novelláskötetéhez. Ifjú korukban sülve-főve együtt kergették a lányokat, együtt álmodoztak arról, hogy egyszer majd elutaznak Párizsba, megnézik Londont, aztán átszelik a nagy óceánt… Végtére is Széchenyi, meg Wesselényi gróf is jártak ott. Mikor is? Hát ha jól megszámolják, alig százharminc évvel előbb, mint ahogy ők indultak volna. No igen, de akkor még elég volt ehhez egy császári útlevél, meg egy gyorskocsi. Nekik már szolgálati útlevél kellett volna, s mivel nem volt, Győrnél két katona „lekísérte” őket a vonatról…

     Aztán szétváltak az útjaik. A barát vidéki ember lett. Úgy gondolta, hogy a föld, az állatok, meg a család betölti majd az életét, s gyorsan elfelejti a nagy álmot; Párizst, Londont, meg a nagy óceánt. Serényen megdolgozott érte, de elérte a céljárt. A kisváros első embere lett. Megsüvegelték, ha az utcára lépett, és a kegyeit keresték a helység szépasszonyai.

Bányai Tamás: Lány a placcon

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

     A lágerlakókat ezen a júliusi szombat reggelen is ott találta a felkelő nap, kisebb csoportokba verődve várták a jószerencsét. Ezek a csoportok nemzeti – magyar, cseh, lengyel vagy román – hovatartozás alapján alakultak és kizárólag férfiakból tevődtek össze, lévén a legtöbb felajánlott munka fizikai erőt igénylő.

     A magyarok egyik ilyen szűkebb csapatát öten alkották, s hangadójuk egy közepes termetű, széles vállú, ökölvívókra emlékeztetően lapos orrú fickó volt, aki a kerítésnek támaszkodva magyarázott társainak, miközben hol ebbe, hol abba az irányba forgatta szemét, akár egy nyugtalan vadász, aki nem tudja merről bukkanhat fel a várva várt vad. Beszédét kezének állandó mozdulataival kísérte, társai meg hallgatták, legnagyobb figyelemmel egy sovány, nyúlánk fiú, akinek feszült arcáról lesírt, nagyon szeretne valamit eltanulni.

     A lapított orrú egyszer csak elakadt a beszédben, pillantása is megállapodott egyvalamin.

Csernák Árpád: Más egyéb akkor nincsen, jó?

L. Béla minden nap pontosan 5-kor ébredt. Nem kellett neki ehhez vekker. Derűsen, lendületesen pattant ki az ágyból, sietett a fürdőszobába, közben egy pillantást vetett a szobainason rá várakozó, frissen vasalt egyenruhájára…

„Különleges zöld”, így nevezte. És valóban, ennek a ruhának a színe nem volt hasonlatos más zöldekhez; nem olyan volt, mint a fű zöldje vagy a különböző fák lombjának ezerféle zöldje, ez „különleges zöld” volt, amolyan „postás-zöld”…

…és rajta az a kis piros címke, amely egyértelműen igazolta, hogy ő a Magyar Posta dolgozója, és azok közül is a legérdekesebb munkakör az övé: a kézbesítés.

Ruhásszekrényében már három teljes garnitúra sorokozott ebből az öltözetből: különleges-zöld kabátok, ingek, pulóverek, szürke nadrágok, de most a szobainason egy frissen vasalt, vadonatúj öltöny várt rá.

Miközben reggeli teendőit végezte az ágy és a fürdőszoba között, néha odament új ruhájához, gondosan igazított rajta egy keveset, ha meglátott rajta valami oda nem illő szöszt vagy tollpihét, lepöckölte vagy kézfejével leseperte, és ilyenkor mindig fütyörészni kezdett…

Természetesen minden reggel borotválkozott. Pemzlijével nagy habot vert az arcán, hagyományos, pengés készletével eltávolította borostának alig nevezhető pelyheit, hideg vízzel megmosakodott, ollóval megigazította kis bajuszkáját, feltette a szemüvegét, aztán szertartásosan, szinte áhitattal fölvette egyenruháját, pontban fél hétkor kulcsrazárta garzon lakásának ajtaját, és sietős léptekkel elindult munkahelye, a FŐPOSTA felé.

Petrozsényi Nagy Pál: SORSTÁRSAK

Megszámolta pénzecskéjét, és beugrott egy presszóba.

– Nini! Zorán, Iván és Janó! – fedezte fel egy asztalnál rég nem látott cimboráit.

– Á, Emil! Csüccs le, öregfiú! – invitálta asztalukhoz a legmagasabb, egy harminc év körüli, szögletes arcú férfi. – Már ázt hittük, hogy valahol Párizsban, a Montpárnásse-on csávárogsz.

– Miért pont Párizsban? – foglalt helyet a kalapos, kecskeszakállú öreg.

– Miért, miért? Hiszen festő vágy, és áhogy én tudom, minden festő erről álmodik.

– Festő? Hol van már a tavalyi hó?

– Hogyhogy? – dörmögte Iván, egy öles termetű ukrajnai magyar. – Már nem festegetsz?

– Dehogynem.

– Akkor nem értem.

– Én sem – erősítette meg Zorán, a társaság rózsás képű Benjáminja[1].

– Pedig egyszerű. Pingálni ugyan pingálok, de csak konyhát, szobát meg hasonlót, egyszóval szobafestő lettem – vallotta be savanyú arccal a festő.

– Te? Szobafestő? – vihogott a fiatalember, de egyikük sem követte a példáját.

– Ilyen az élet – sóhajtotta a botcsinálta szobafestő. – Én is pénzből élek, gyerekek.

– És művészetből nem lehet? – kérdezte hitetlenkedve Janó, az a-t kissé á-szerűen ejtő kassai.

– Nekem… nem. Nem tudom, más hogy csinálja, de nekem valahogy sohasem sikerül.

T. Ágoston László: Győztesek lakomája

Felfuvalkodott és nagyravágyó uralkodó volt Bélsaccar, a világhódító Nebukadneccar unokája. Természetesnek tartotta, hogy előtte hajlong, a legtitkosabb vágyait lesi a palotában minden szolga, s az ő nagyságát, erényeit dicsérik a bölcsek. Még az istenek is őt szolgálják, hiszen a király neve azt jelentette, hogy „Bél, védd meg a királyt!” (Marduknak, a babiloni főistennek a másik neve volt ez.) Születésekor eleve a főisten oltalmába helyezték a trónörököst, és rábízták a védelmét. Mindezt rendben lévőnek találta, csak... A nagyapja nevét úgy emlegették, hogy a világhódító. Az ő neve mellé is kellene valami jelző, amiből megemlegetik, míg világ a világ. Valami olyat kellene tennie, amit még senki nem tett, s utána se tehet soha senki.

    Hiába törte a fejét, kérdezte az udvaroncait, a babiloni bölcseket, egyetlen ötlet se nyerte el a tetszését. Aztán a kezére tévedt a tekintete és kéjes mosoly futott át az ajkán. Hát persze, az arany... A jeruzsálemi templomból rabolt kincsek. Azokhoz senki se mert hozzányúlni eddig. Azt mondták azért, mert azok a templomi edények szentélyi használatra voltak felszentelve az izraeliek Istenének. Aki hozzájuk nyúl, istenkáromlást követ el. A nagyapja is tiszteletben tartotta ezt a tiltást. Hát akkor majd ő megmutatja. Még hogy ő, Bélsaccar, a kaldeusok első embere, Babilónia királya tartsa tiszteletben egy leigázott nép istenét? Ez nevetséges, és egyben bosszantó is. Lássuk, ki mire képes!

    – Az összes jeruzsálemi templomi kincset hozzátok a palotába! – adta ki a parancsot. – Lakomát rendezünk Bél főistenünk tiszteletére. Hívjátok ide ezer főrangú emberemet, az összes feleségemet és ágyasomat!

    – De felség – szólt a főkamarás – a férfiak lakomáira soha nem hívtunk asszonyokat...

Bányai Tamás: Tűzeset

    – A kurva anyját! – hördült fel és rátaposott a fékpedálra. Görcsösen markolta a kormányt, de az autó még így is megcsúszott, kisodródott az útkereszteződés közepére. Észre sem vette a stoptáblát.
    Szerencséjére mind a két utca kihalt volt, s még nagyobb szerencséjére, rendőr sem volt a közelben.
    Letekerte az ablakot, arcát megcsapta a friss levegő. Ez mintha nagyobb óvatosságra intette volna. Lassabban hajtott tovább, a megengedett sebességnél valamivel lassabban.
    A lány miatt duzzogott még mindig, aki az istennek sem volt hajlandó beülni mellé, mondván, túl sokat ivott, nem fogja kockáztatni az életét egy részeg mellett. Még arra is rá akarta beszélni, ő se üljön a volán mögé, hívjanak egy taxit, a kocsit majd felveszik másnap.
Méghogy részeg!
Ezen aztán össze is vesztek. Az a hülye amerikai csaj meg faképnél hagyta. Egy-két nap és biztos, hogy megbékül, de a mai éjszakának már lőttek. Persze amúgy is rövid lett volna. Így legalább majd alszik egy keveset.
    A következő saroknál egy szélesebb útra fordult. Néptelen volt ez is, az egymáshoz közel, de mégis különálló földszintes épületek – többnyire boltok és műhelyek – lehúzott redőnyökkel, vakon szegélyezték az utat. A távolban felsejlettek a clevelandi belváros felhőkarcolói.
    Fellélegzett. Most már kihúzza baj nélkül, még tíz perc és hazaér.
    Előtte talán száz méterrel az egyik baloldali ház mögül füstcsík gomolygott az égre. A hajnali derengésben ködpárának tűnt, amely most emelkedik a földről, hogy szétoszoljon, elpárologjon a házak felett.

Csernák Árpád: A zerge és a farkasember

Még nem volt bent a macska, de a költõ már levette az üveggolyót a polcról és elgurította... Várt. Hallgatta a kopadlón pörgo golyó karcos hangját. Most olyan volt ez a számára, mint egy indokolatlan mutéti beavatkozás, merénylet; mint amikor agymutét elott muködésbe lép a csontfurész. Figyelt. A macska nem ugrott elo az asztal- és széklábak közül, nem vetette rá magát a szivárványszínu golyóra, mert nem volt bent. A költõ ezt nem vette észre... nem fogta föl... pontosabban: másra figyelt... távolabbra... összekuszálódott ido és tér, mint a jéghegyek, összetorlódtak az idosíkok, és az idosíkokhoz tartozó képek... Tudta: ez nem jó jel... Ilyenkor izzadás következik, remegés, fájdalom... aztán ólomtömb ideig semmi... Utána már majd csak arra emlékezik, hogy fekszik az ágyán ruhástól, a homlokán borogatással...
Régebben is levette az üveggolyót a polcról és elgurította, de csak akkor ha bent volt a macska. Az hangtalanul utána ugrott puha talpain, oldalra fordult, pofozta-rugdalta a golyót, aztán a költõ felé passzolta, kecses mozdulattal, pontosan, mint annak idején Bozsik Cucu Czibornak a labdát... Ezek voltak a felhotlen játék percei. A legtökéletesebb kikapcsolódás. De most nem volt bent a macska. A költõt egyszerre dermeszto csend vette körül. Várt a homályos eloszobában. Nem értette. Mintha félne? Mitol? Kitol? Nem tudta megnevezni. Elindult a falak mentén görnyedten, csoszogó léptekkel a golyó irányába. Amikor odaért, fölvette a golyót, forgatta, nézegette, tétován körülnézett és újra elgurította. Most ellenkezo irányba. Zörögve gurult az üveggolyó. Hallgatta. Várt...
Ekkor csengettek. Szinte riadtan ment ajtót nyitni: a barátja állt ott a feleségével. Megbeszélték, hogy jönnek, de a költõ nem emlékezett rá. Azért örült: felderült komor arca.

Deák Mór: Vízmelegítő

  Mit keres ez itt?
  Nagybátyám két térde közé lógatta a karját, keze ökölbe-ökölbeszorult. Nem jó jel, gondoltam, ha valamit nem értett, vagy nem akart érteni, ütött. Fehér foltok voltak ezek az öklök élete térképén, ha ivott, márpedig ivott, nem is emlékezett, merre jártak.
  Mit keres ez itt?
  Tudtam, kiről beszél, csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem vette észre. Pedig kocsmába menet napjában többször s láthatta a tó partján a keszeg embert, amint mozdulatlanul üldögél és bámulja a vizet.
  Mit keres ez itt?
  Ez már az a hangja volt, amivel saját magát hergelte, lovallta, vadította. Uhuhuh, keszeg ember, az öklök fehér foltjai ide-oda jártak, megsajnáltam a térkép nélkül bolyongókat, mit, mit, mormogtam, hát a fiát.
 Nagybátyám fölkapta a fejét, szeme sárga volt, mint a sivatagok színe a térképeken, a fiát keresi?
  Bólintottam.
  A tóban?
  Ismét bólintottam.
  Honnan tudod?, de már a szemei kezdtek tisztulni, barnák lettek, mint a térképek dombjai, láttam, hogy rájött, megkérdeztem tőle, feleltem.
  Az ő fia volt?, az öklök szétnyíltak, ráfonódtak a pálinkára, az istenit, morogta, mióta ül ott?
  Három napja, feleltem. A keszeg ember három napja ült a tó partján, amibe nyáron belefulladt a fia. Gyakorlatra jött a téeszbe traktorokat szerelni. Sosem találták meg.
  Nem fázik?, krákogta a Pityu, december van, kérdezd meg tőle, vontam vállat.

Petrozsényi Nagy Pál: DÉLIBÁB

    Kedves Barátom!

    Örömmel hallom, hogy újabban cirkusztörténeteket forgatsz, helyesebben forgatnál megfelelő sztori birtokában. Őszintén szólva meglepett, hogy rám gondoltál, hiszen én sohasem dolgoztam cirkuszban, de még hasonló helyeken sem. Mi tagadás, szerettem volna, sőt, hosszú ideig lestem, kerülgettem is az arénát. Sajna hiába, noha tizenhárom évig tornásztam, és olyan számokat dolgoztam ki, amiket profi artisták is meg-megtapsoltak. Utána slussz, nincs tovább, ugyanaz maradtam, aki ma is vagyok: szürke kis egér az egerek között. Ezért nem értem, mit akarsz egy olyan sztorival, amely elejétől végig merő bevezetés, utazás a cirkuszba, vagy inkább a cirkusz körül. (Lásd Jules Verne Utazás a Holdba, illetőleg Hold körül című regényeit!) Ám legyen, dióhéjban elmesélem cirkusszal kapcsolatos élményeimet, hátha fel tudsz belőlük használni készülő dokumentumfilmedhez (?) valamit.

    Baráti szeretettel
    Pali

    1

Nem tudom, járt-e valaki Petrozsényban valaha. Petrozsény, románul Petroşani, füstös bányászváros volt az erdélyi Zsil partján, köröskörül hegyek, köztük a 2529 méteres Paringgal, amelyről gyakran még nyáron se olvadt le a hósüveg. Nekem tetszett – legalábbis eleinte – a sebes vizű Malea és a büszke Mândra-hegy is, no meg a momârlanok, akik erős, mokány lovakon ügettek le a hegyekből. 

T. Ágoston László: A veréb csípése

Érdekesen vetkőzik a természet ‒ gondolta Veréb az otthon parkjában nézelődve. ‒ Az a fiatal meggyfa alig sárgul, talán még üde zöld levelet is találna rajta az ember, a vén cseresznye meg már csak a csupasz ágait mereszti az ég felé. Az első ködnek odaadta az összes ruháját. Nem akar tovább harcolni a téllel, megadja magát. Akár a vénember, aki már vasárnap se öltözik ünneplőbe, mert neki már a harangszó se üdvözlet, legföljebb a búcsú hangja. Itt meg aztán végképp az, hiszen ebbe a szociális otthonba csak befelé jön a saját lábán az ember, kifelé ketten viszik. Jó lenne hinni, hogy nem így van, de hát ez a világ rendje, nincs mit tenni ellene. Különben is saját ágya van, saját széke az ebédlőben és még ki is szolgálják. Mit kívánhatna még az ember így hetven év körül? A szobát is csak egy másik vénemberrel kell megosztania, aki ugyan elég sokat csiszeg-csoszog éjszakánként, krákog, köhécsel, horkol, és olykor hangosan perlekedik álmában valakivel, de amikor szóba hozta neki a dolgot, ő is ugyanezt mondta róla. Sőt még azt is hozzátette, hogy kibírhatatlan vén trotli. Így aztán nem volt miről beszélgetniük. Igyekezett minél rövidebbre fogni a vele való érintkezést és minél több időt tölteni szobán kívül.