Bene Zoltán: Körülötte a rét

Az első napokban, amiket a tanyán töltött, az Alföld közepén, folyvást a préri szó kongott a fejében, s nem tudta eldönteni, vajon tényleg ilyesfélének írták le az ifjúsági regények szerzői a nagy vadnyugati síkvidéket, vagy csak ő képzelte ilyennek, ehhez a tanya körül feltáruló látványhoz hasonlónak annak idején – „p” betűvel kezdődik az is, meg „p” betű áll a puszta szó elején is, ez tagadhatatlan, ez lehet kiindulópont, vélekedett. Néhány nap múltán azonban mindez érdektelenné, jelentéktelenné vált. Mellékes, huszadrangú kérdéssé csitultak el benne egyik (talán a harmadik) reggelre az olvasmányélmények által felkavart képek, s onnantól már azt látta, ami elterült a szeme előtt, csupaszon, szépen, nem zavarva semmiféle, agyának eldugott rekeszeiből előkúszó képzelményektől, vagyis: kisebb-nagyobb ligetekkel és magasfeszültségű vezetékekkel szabdalt, száraz, hol sárgásan, hol zöldesen barnálló, néhol pompázatos színekbe váltó alföldi tájat, amely keleten búzatáblává alakul, nyugaton pedig merészen, lágyan, csodálatosan nyúlik a végtelenbe. Ha szerencséje volt, órákig figyelhette, ahogy kiterjesztett szárnyú héják köröznek magasan a feje fölött, sejtése szerint ürgére, pocokra, nyúlfiakra lesve.

Petrozsényi Nagy Pál: Ninive

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végreelkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miértébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – valljáknapjainkilletékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egybelső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett!Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszontha ő sem érdeklődik többé iránta…

Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

Fekete István: Búcsúzás

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

    Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

    Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

    És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, és éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nadányi Zoltán: A 155-ös úr

Lecső Vilmos községi írnok a déli gyorssal érkezett Budapestre, hivatalos ügyben, a nyomtatványok miatt. Gyalog vitte utazókosarát a legközelebbi szállodába, a „Turul”-ba.

    -Egyágyas udvari szobát kérek, a legolcsóbbat.

    -155! – kiáltotta a portás és már nyújtotta is a szobakulcsot a szobapincérnek, mint egy exótikus virágszálat.

    -Mennyibe kerül az, kérem?

    -Ötven százalék kedvezménnyel számítjuk uraságodnak. Négy pengő.

    -Rendben van.

    Utazókosarát átengedte a szolgának, kitöltötte a bejelentőlapot, azután a szobapincér kíséretében liftbe szállt. Nagyon meg volt elégedve magával. Biztos fellépésének tulajdonította az ötvenszázalékos kedvezményt.

Nyirő József: Öreg legények

Van annak harminc esztendeje, ha nem negyven, hogy az akkor legügyesebb három legény: Széjjes Máté, Tamás András, s az Ülkei Ádám fia, Béni csúful összekaptak volt Ignácz Rózsáért a táncon, s vért is eresztettek egymásból. Volt is kiért, mert olyan leány több nemigen volt Udvarhelyszéken, de még azontúl is nagy helyet be kellett járni, hogy még egy ilyen testű fehérnépet lásson az ember. Ékes, szép volt, s csattant ki, mint az élet. A hangja édes, mintha mézet szopott volna kicsi korában, arcája tüzes, a szája, mint a frissen hasadt májusi cseresnye, a bolhát meg lehetett volna ölni a mellén, s nincs az a madár, melyik szebben tudott volna szólni az ágon, mint Ignácz Rózsa. Fényes lett a hely, ahol csak meg is állott. Az ölelésiről, csókjairól jobb nem is beszélni, mert hatvan esztendős korában is megeszi az embert a fene, ha csak reá is gondol. A mennyei jussát is odaadta volna érte az a három legény, de a végin mégis Béni, az Ülkei Ádám fia kötötte bé a fejit, pedig ha jól meggondoljuk, ő volt a legnyálasabb köztük. Elég bolondul van a szerelem bérendezve, de mit csináljunk, ha már így van. Az igaz, hogy idővel Széjjes Máté is megházasodott, András is esztendőre elvette Miháj Trézsit, meg is vénültek együtt, de Ignácz Rózsát az életben egyik se tudta elfelejteni.

Dr. Sziklay Ferenc: Janika

Janika tömzsi kis legény volt. Egy vájár tizennégy hónapos kis fia. Az apja aranyat bányászott. Mikor naphosszat görnyedt érte, egy fillérnyi darab nem maradt a testén piszok, sár nélkül, csak azért, hogy valahol messze, egy nagy városban, hófehér bűnös nyakára új csillogó kerüljön.

   János talán életében nem látott aranyat, de nem is vágyott rá, a kis fia volt az ő „aranya”.

   Délután van. Janika torkig jóllakott a vízbe főtt kukoricakásával, jóízűen szopogatta utána, csemegének a balkeze hüvelykujját. Élvezte a jóllakottságot, mert motyogott is hozzá:

   -Mm, Mnyam, mnyam! – Eszébe se volt az alvás, pedig a mamája türelmetlenül hajugatta a bölcsőben.

Petrozsényi Nagy Pál: NEMZETI KONZULTÁCIÓ

X. városka kulturális központjának nagyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem csoda, hiszen ezúttal nem kisebb téma került terítékre, mint a népvándorlás. Az emelvényen három személy feszengett a városi polgármester, az alpolgármester és a rendőrkapitányság vezetője. A légkondiknak köszönhetően kellemes hűvösség uralkodott a teremben, ennek ellenére a polgármester nem győzte törölgetni a homlokát.
– És most engedjék meg, hogy átadjam a szót Vasváry alezredes úrnak.
A közönségből többen elkezdtek pfujolni.
– Befejezték? – nézett szembe velük a szikár, marcona tekintetű rendőrtiszt. – Tudom, hogy nem sokan szimpatizálnak a rendőrséggel, pedig mi önöket védjük, szolgáljuk.
Fütty.
– Nem szeretném repetálni (ismételni) a polgármester úr szavait, de ami igaz, az igaz, hogy a mostani migráció súlyos dilemma elé állít bennünket.
– Kerítsék körül a várost, és lőjenek le minden illegális átkelőt! – kiáltott közbe valaki.
– Nyugodjék meg, megtesszük. Legalábbis ami a körülkerítést illeti. A miniszterelnök úr már ki is adta a parlament által is jóváhagyott ordint, akarom mondani, parancsot, miszerint négyméteres, hőkamerával kontrollált vasfüggönnyel védjük meg magunkat. És ezzel vége: a magyarországi helyek beteltek, más szóval mától kezdve egyetlen migráns sem kap menedékjogot Magyarban. Nos, megnyugodtak?

Bányai Tamás: Örök harag

Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:

    – Te ámítottad az öreg Kótait, hogy levele jött?

    A vöröshajú alig tudta kinyögni: – Én. Na és aztán?

    A tömzsi magához húzta meglepett áldozatát, s fogai között, egészen közelről, annak arcába sziszegte:

    – Még egyszer megteszed, és kitekerem a nyakad. Megértetted?

    Azzal visszalökte a fiatalembert az ágyra, és ahogy jött, éppoly gyorsan távozott.

Csernák Árpád: Ha diktál az Úristen

Az értelem csak a hit által
adottat képes artikulálni.
Canterbury Anselmus

Jöjjön már a vihar! Egyelőre csak távoli cikkanások, késlekedő tompa dörejek. Agyamban roppant feszültség, fájdalom. Halántékomon lüktető ér, nyakam görcsös, merev. Jobb oldalamon fekszem, embriópózban, nyitott szemmel. Nem mozdulok. Várok. Kifelé és befelé figyelek. Kint az egyre közeledő villanások, dörgések, belül feszültség, lüktetés, fájdalom. A szoba sarkában karosszék. A felvillanó fényben látom: ott ül megint a tar koponyájú csuhás. Már nem is csodálkozom. Nem kutatom, honnan jött, hogyan érkezett. Nem is mozdulok. Ő sem. Csak erőltetem a szemem a félhomályban, várva, lesve a pillanatot, amikor a villámlás fényében kiolvashatom tekintetéből: miért jött? Már közel csattognak a fényes dárdák, hatalmas ezüstlemezeket döngetnek szigorú angyalok, zörög az ég, áldásos szél támad, hallom a bronzlevelek, az ébenágak surrogását, de ez még nem az arcom vonásait átrajzoló vihar.

Vasi Szabó János: Donomágiában lemegy a nap*

avagy visszatérés az Ilja Varsavszkij-konvektorba

Pokrony József mereven bámulta a tükröt. Kopaszodó fején égnek állt a pár hajtincs. Hiába próbálta lefésülni, nyomban felkunkorodott. Dühösen a toalett-polchoz vágta a műanyag fésűt, mintha az tehetett volna az elmúlt negyven év testi-lelki öregedéséről.

Amint lehiggadt, leült a műanyag-lapú asztal mellé, megitta cikóriakávéját, s elrágcsált egy száraz vitaminos ostyát. Alig fejezte be az evést, fölharsant az ajtó fölé szerelt munkakürt. Pokrony az előszobában a nyaka köré tekerte műszálas sálját, fölvette műbőr kabátját, s a fejébe nyomta műprém sapkáját. A komód tetejéről leemelte az aktatáskát, beütötte az ajtó minikomputerébe a nyitó majd a záró programot. Ekkor vette észre, hogy az előző napi idegroham bizonyítékaként, hosszan föl lett hasítva a tapéta…

Dr. Aixinger László: Augusztusi est

– Visszahagyott levél –

A napokban itt járt vidéki ismerősöm levelet adott át nekem. Szállóbeli szobájában találta. Címzett boríték nem volt mellette, írója neve sem volt a levélben megemlítve. Ismerősöm tehát az indiszkréció vádja alól felmentettnek érezte magát, amidőn a levelet elolvasta és nekem adta, és ugyanezt érzem én, amidőn a levelet szintén elolvastam és most – közzéteszem.

    A keltezés ennyi: Pozsony, 1921. augusztus. Szól pedig a levél imígyen:

    Kedves barátom! Írjam meg? vagy ne írjam meg azt, amit ma átéltem. Engedjek– e friss benyomásaim rövid izgalmának vagy siessek vissza apatikus tétlenségem karjaiba? Nem tudom. De ha már ideültem az asztalhoz és belefogtam az írásba, hát megpróbálom. Abbahagyni mindig lehet…

    Tehát ismét eljöttem Pozsonyba. Hiszen tudod, amióta itt jártam pár évig gimnáziumba, mindig visszavágyom. Nem hosszú látogatásra, csak futó találkozásra.

Nyirő József: A kasza-beretva

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban, csak a vén Vitosnak van. Régi kasza darabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst– , gyöngyháznyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer reatette a kezit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet– húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidónak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

Tamási Áron: Cigányvirág

             1.

A faluvégen vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

    Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

    Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

    Elhaladt: ki a faluból, neki a cigánydombnak.

    A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

    És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

    A legény megállt a huruba előtt, és két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

    – Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

    Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

    – Hallád– e, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

    Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

    – Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

    – Abbiza, ifilegény, gazduram.

    Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak.

Cságoly Péterfia Béla: Vese-velővel

/Válaszul Nagy Pálnak/

    I.

    Gyermekkoromban olvastam még Lipták Gábor, török időbeli kalandos történetét Szapáry Péterről, [*1630?- †1707], a szapári, muraszombathi és széchyszigeti gróf Szapáry, régi magyar nemesi család sarjáról. Rabsága, szenvedése jeles költőnket Szabó Lőrincet is megihlette:

Szabó Lőrinc: A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak /amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart/ akik
egyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szívvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekére rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémul a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az új barázdát!

                                                         1942

    Tudni kell, Szapáry Péter fiatalon már folyamatosan, egyre vakmerőbben, nagy károkat okozva harcolt a törökökkel, elsősorban a renegát bosnyák Hamza béggel, a Székesfehérvár-Érd- Paks térségben. Itt fogságba esett 1657-ben.»Szólni, buzditani, csatázni akart ismét, kardja után nyul; nem szólhatott többé, nem buzdithatta társait, nem volt többé kardja, karja, a legnemesb honfi rabszijra füzve, lóra vala lánczolva!

Dinók Zoltán: Béla

A fák halkan susogtak. Az út szélén egy hét hónapos, terhes anyuka sétált. Járása lassú volt. A játszótéren, mely az augusztusi meleg miatt most üres volt, keresett egy padot s leült. Kifújta magát. A terhessége előtt dohányzott, ezt most nyilván nem tehette. Szép, kövérkés hasa lett. Folyton a férjére gondolt, hiszen az nagyon aggódott a születendő gyermek miatt, így most ő végezte otthon a házi munkákat. Egy kisbabát toló anyuka leállt a terhes asszony előtt. Elővett egy papír zsebkendőt s homlokát törülgette. A padon ülő asszony megszólította:

    – Mennyi idős a gyerek?

    – Tíz hónapos.

    Majd visszatette a zsebkendőt a zsebébe s mivel látta hogy terhes asszonnyal beszél, megkérdezte:

    – Maga hány hónapos terhes?

    – Hét hónapos.

    – Akkor nemsokára világra jön az az áldott gyerek.

    – Igen.

    Az anyuka továbbment. Kezdtek mozgolódni. A terhes asszony irigységgel nézte a dohányzó fiatalokat. Hogy rágyújtana! Mikor néhány fiatal elkezdett köpködni s hangosan csúnyán beszélni, az asszony felkelt s indult haza.

T. Ágoston László: Aki fart vet a halálnak…

Városszéli kiskocsma a pesti gyár nem rég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban. Középkorúak, vagy még ennél is fiatalabbak. Bánatos szeműek, kevés szavúak. A kezük még most is inkább az ostor nyelére, meg a gyeplőszárra áll, de a tenyerükön a kérget a spénhordó talicska nyele, meg az öntöttvas alkatrészek éles sorjája vastagítja. Az autóbusz indulásáig még épp marad annyi idő, hogy fölhajtsanak egy-egy kisfröccsöt, vagy egy krigli sört.

   Mónus Friciék is összedugták a fejüket, és úgy gondolták, hogy ezt is túl kell élni, mint a háborút. Ha már mindenképpen a földet akarja a párt, vigye be a szövetkezetbe az apja, ő meg elszegődik a gyárba pénzt keresni. Aztán majd meglátják, melyikből lehet megélni, és hogyan. A Frici gyerek továbbtanulásához viszont eleve jól jöhet, ha a káderlapján a származási rovatba nem azt írják be, hogy kulák, hanem azt, hogy az apja foglalkozása munkás. A nyári szünetben akár el is mehet mellé dolgozni, hogy pénzt keressen.

Bányai Tamás: Erős lecsó

Arankának akkor támadt az ötlete, amikor meglátta a sárgán fénylő, húsos paprikákat a zöldséges pultján. Ilyen szép és friss paprikákat eddig még sehol sem látott ezen a vidéken. Feltételezte, hogy az északi nagyvárosok piacain, szezonja idején kapható, mert arrafelé azért csak jóval több a kulináris hagyományokat örző bevándorló. Itt viszont, ebben a déli kisvárosban, ha egyáltalán, hát ritkán lehetett hozzájutni. Csak azok az ízetlen sötétzöld vagy a mexikóiak által kedvelt, ugyancsak csípős paprikák kaptak helyet a zöldségesek ládáiban.

    – Főzzél valami magyarosat – kérte, vagy inkább követelte Miklós.

    – Mégis mit? – kérdezte, már csak azért is, mert ugyanúgy főzött, mint odahaza Magyarországon, így aztán minden elkészített étel magyarosnak tűnt neki.

    – A konyha a te reszortod, találj ki valamit. De magyaros legyen! És különleges!

    Miklós a főnökét hívta meg vacsorára, s mint mondta, a szokványostól eltérő vacsorát ígért neki, valami egészen speciálisat. Azon kívül, hogy Arankának nem támadt semmi eredetinek nevezhető ötlete, tudat alatt még neheztelt is az invitálás miatt.

Bene Zoltán: Bibliofília

Azért választottam ezt a szakmát, mert amióta csak megtanultam olvasni, azaz úgy négyéves koromtól fogva, falom a könyveket. Azokkal feküdtem, azokkal keltem, bújtam egyiket a másik után. A tizenkettedik születésnapomat követően pár héttel az anyám el is vitt a szemészetre, mivel folyvást hunyorogtam. Az orvos bekukkantott a szemhéjam alá, táblákra rótt betűket ismertetett föl velem, fura ábrákról kérdezte a véleményem, míg végül ki nem derült, hogy semmi baja a szememnek, egyszerűen csak zavarnak a távlatok. Helyesebben: én a belső távlatokat szeretem, ha megengedik, hogy ilyen sután fogalmazzak, egyúttal elnézést is kérek emiatt… Szóval. Örömteli lett volna az a nap, elvégre kiviláglott, hogy semmi gond a látószervemmel, viszont amikor hazaértünk a szemorvostól, mégis elromlott az egész, mert, ahogy a lakásba léptem, azzal a mozdulattal nővé is értem. Ez pedig esetemben határozottan különös jelenségnek számít, tudniillik eladdig semmi jelét nem adta a természet, hogy ez be fog következni. A melleim még csak el sem kezdődtek kifejlődni, mint ahogy más olyasmi sem történt velem, rajtam, ami az efféle hormonális változást meg szokta előzni. Sajnos, később is csak módjával jelentkeztek a testemen azok a jegyek, amelyeket, ha jól emlékszem, másodlagos nemi jellegnek neveznek, ennélfogva csúnya nő vagyok.

Srekh Tímea: Pocokszemű Erzsi

Már éppen tavaszodott. Eljött az idő, hogy a ballagó osztállyal elkezdjünk gondolkodni a tablókészítésen. Bevallom, nagyon szerettem őket. Kicsik voltak még, mikor hozzájuk kerültem és elkezdtem a tanítást. Majdnem mindegyiket ismertem, bár akadt olyan is, akinek a nevét csak a névsorból ismertem, de arcot nem tudtam mellé társítani.

    Osztálygyűlést hívtam össze, hogy megvitassunk néhány fontos kérdést a ballagással kapcsolatban. Tudtam, hogy azokra, akiknek a kicsiny kezét fogtam írás közben, s vezettem végig a tollat a sorokon, számíthatok. Éreztem, hogy mindannyian ott lesznek, hiszen megígérték és én hittem nekik. Volt köztük olyan, aki már gyermeket szült, és olyan is, aki még csak éppen várandós vele. Nem számít, hiszen az ígéret az ígéret marad, még a cigánynál is.

    A meghirdetett megbeszélésre sokan jöttek el. Most éreztem csak meg igazán, hogy eljött a pillanat, mikor lassan el kell őket engednem, mikor a végsőkig megmaradtak kezét már nem kell fognom, és tanáccsal sem szolgálhatok nekik, mert már elindulnak az élet felé.