Radnai István: Mielőtt leszáll a köd

A Nap útja nem képes félúton kisiklani. Nem is olyan öreg a Nap, de mégis félelmetesen halad. A kor, mint jobbszélső rohan az alapvonal felé. Rossz vicc az életkor. De nem a lap életkora. Nincs pályához kötve, nem kell várni a váltóállításra.

    Szerintem a gyorsvonat is csak fékez és átcsattog az állomásokon. Nincs olyan utas, nincs olyan olvasó, aki megkérdezné, hány éves a masiniszta.

    Lám, hová jut az ember, ha Nap látszólagos útja az égen megtéveszti. Szerintem, vidáman fiatalosan halad és mellette, mint az Est-hajnalcsillag kíséri az internetes változat. Villódzik egy kicsit és mögötte felbukkan a másodlagos tartalom. Már megint elnéztem, vagy csak a nyelven botlott. Melyik is az elsődleges, a célzott tartalom? Nem kell papír, se nyomda, a posta sem kéri a sápot. Vannak lapok, amelyek nagy ravaszul csak pénzért mutatják meg arcukat világhálón. Ahányszor a Nap felkel és útjára indul, felébrednek a versek, esszék, novellák, megemlékezések. Felcsillannak, mint a szemközti ház ablakain a sugarak. A háziasszonyok szellőztetnek, nyitogatják az ablakszárnyakat és beengedik az irodalmat, reggeli friss levegővel.

Csernák Árpád: Csendélet

...nem kelek korán... éjszaka sokáig fent vagyok, reggel sokáig alszom... vagy legalábbis szeretnék aludni... mindegy... de dél elõtt nemigen indulunk el... jó lesz így, gondoljuk, a dél elõtti és a dél utáni két órában nem ajánlatos napon lenni... nem is vagyunk, mert mire kiérünk a tóhoz, délután két óra körül jár... lassan levetkõzünk, leterítjük a plédet, egy kis krém... hanyatt dõlünk, nyögdécselünk, sóhajtozunk, kéjesen mondogatjuk: de jó, jaj de jó... a nap, az enyhe szél, a meztelenség... jó, valóban nagyon jó... de sokáig nem lehet bírni... felülünk, felállunk... nézzük meg a vizet!... megnézzük, bele is megyünk... bokáig, ágyékig, derékig... hideg... hideg, de tiszta... még tiszta, még hideg... jó, nagyon jó... bokáig, ágyékig, derékig... nem jobban és nem sokáig... esetleg néhány tempó... siklás a hideg vízben... koranyár, elõszezon, idényelõ... kimegyünk a mólóra... a mólóra terített gumiszõnyeg forró, éget, azon nem lehet feküdni, mezitláb még járni sem... egészen a korlát közelében állunk, a deszkákon... mások is jönnek, lépegetnek a lépcsõkön, ringó keblek, formás combok... belemennek a vízbe, bokáig, ágyékig, derékig... enyhe sikkantások, esetleg néhány tempó... csobog a víz... még emlékezünk: hideg, tiszta... hamar kijönnek... félrebillent fejek, álmatag szemek... kicsit ránk néznek, csak kicsit... nyárelõ... fehérek vagyunk és szemérmesek, kicsit mi is rájuk nézünk, csak kicsit... fehérek és szemérmesek, de jó, hogy a testünk minden porcikáját körbefogja a levegõ, a fény... jó, hogy itt nemigen beszél senki, nem szól senki a másikhoz... három óra... ideje ebédelni... otthonról hozott vajas kenyeret, zöldpaprikát... papírszalvétákat terítünk a megfeketedett deszkaasztalra, arra tesszük az elemózsiát, törülközõket terítünk a padokra, arra ülünk, itt eszünk... lombárnyékban, vajas kenyeret, zöldpaprikát... nézzük a zöld lombokat, a virító rózsákat...

Pelesz Alexandra: Lehel

    Márta

    .

    A két középkorú nő némán kortyolgatja a forró kapucsínót. Az egyikük ötven körüli, vörös hajú, csinosan öltözött. A másik fiatalabbnak tűnik, fekete haja egyszerű lófarokban összefogva pihen a hátán, látszik, hogy nem igazán érdekli a divat. Már vagy tíz perce ücsörögnek a sétálóutca kávézójának teraszán, de még nem szóltak egymáshoz. Hosszú volt a munkanap, rengeteg az ügyfél és a papírmunka, elfáradt bennük a gondolat is. Néhány madár vidáman trillázva köszönti a tavaszi alkonyt, az autók halk, monoton morajlása beszűrődik a főút felől.

    – Márti – töri meg a kettejük közt békésen feszülő csendet a vörös hajú. – És mondd csak, azóta minden rendben van köztetek?

    A fekete hajú arcán megdermed a pillanat, de aztán sóhajt egyet, alig láthatóan megrázza a fejét – nem úgy, mint a kutyák teszik, amikor a rájuk ülepedett port és piszkot le akarják rázni magukról –, és mosolyogva szólal meg.

    – Persze – leteszi a bögréjét, tekintetét a vöröshajúra emeli, és folytatja. – Ennek az egésznek már három éve. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe.

    – Ne haragudj! – fészkelődik a vörös a székén. – Tudod, egy hasonló tavaszi este volt akkor is, amikor sírva mesélted, mi történt. Talán a hangok, az illatok hozták felszínre bennem az emléket. Minden szavadra emlékszem, minden mondatod örökre befészkelte magát az agyamba.

Csernák Árpád: INGA

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany guillotinok...
(Tóth Árpád: Az órainga)

Ez idő szerint két város között ingázom. Kétlaki életet élek. Kétlaki, négylaki, hatlaki életet. A bátyám azt mondta: „Sűrűn élsz." Vajon mit érthetett ezen? Olyan „sokan vagyok", hogy az már sűrű? Vagy túl gyakran meghalok, és túl gyorsan újraszületek? Vagy tömény az életem, mint a tisztaszesz?
Otthon, az előszobában van egy öreg, doboz nélküli ingaóránk zománcos számlappal, formás mutatókkal. Éjszakánként sokáig hallgatom, ha otthon vagyok. Ide-oda leng kerek réztányérja, kíméletlen közönnyel számlálva a másodperceket. Kíméletlen közönnyel, de nyíltan; nem sunyi módon eltitkolva, mint a mutató nélküli kvarcórák, hogy aztán a legváratlanabb időpontokban, a legkülönbözőbb helyszíneken rád ripakodjanak alamuszi pittyegésükkel: megint eltelt egy óra; és kajánul ismételgessék, hogy összerezzenj a rémhírre: megint lekéstél valamiről!
Nekem nincs kvarcórám, de nem tudom kikerülni orvtámadásaikat, mert másoknak van. S bár siettetni nem hagyom magam, mindig összerezzenek, amikor belém döfik hegyes, tűvékony hangjukat. Mint most is.
Pedig itt béke és csend volt bennem.
A Fiaker Étteremben ülök Pécsett, a Felső malom utcában, ahol olyan házak vannak, amiket még Piacsek bácsi tervezett.

Botz Domonkos: Vadászat

Már november vége felé járt az idő. A kopaszodó fákkal, itt-ott még tarkálló bozótosokkal teli néma hegyoldalra rátelepedett a köd, melyből lassan kezdett kirajzolódni egy nehézkesen haladó, robosztus testalkatú ember körvonala, és ahogy közeledett a szerpentin felé, úgy lett egyre élesebb és élesebb. Mielőtt elérte volna a keskeny hegyi utat, az egyik bozótos mellett leguggolt, környezetét pásztázta és újra megindult, de már a közeli földút felé. Betette az ott parkoló kisteherautó utaskabinjába a távcsöves puskáját és visszafordult a bozótos felé, ahonnan percekkel később egy sebtében kibelezett, fiatal szarvassal tért vissza. Hosszú időbe telt, mire a platóra feltuszkolta az állat tetemét. Egy pillanatra még belenézett a szarvas nyitva lévő, lassan opálosba forduló szemébe, majd egy sátorlaphoz hasonlatos alkalmatossággal gondosan betakarta, aztán beszállt a kocsiba és óvatos kormánymozdulatokkal kifarolt az országútra. Egy darabig még hangosan kopogtak a kerékről leváló, az alvázra felverődő sárdarabkák, aztán már csak a motor halk zúgása töltötte be az utasteret.

     Nem akarta magára felhívni a figyelmet, az útburkolat is nedves volt, így aztán a megengedett sebességgel haladt lefelé a kátyúkkal teli, kanyargós szerpentinen, gyomrában a rapsicolással együtt járó szokásos görccsel, mert mindig tartott tőle, hogy egy közúti ellenőrzésen megbukik, és az ilyenkor szokásos tortúrákon túl, még pénze sem lenne a bírságot kifizetni.   

Csernák Árpád: A panzió

Előadás után nem indult haza a busz. Az ügyelő azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani - régi kúriából átalakított - panzióban szállásolnak el bennünket.

    Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sofőrt:

    - A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom?

    - Jobb, ha magával viszi - felelt egy ásítást elnyomva.

    A portán dulakodás, lökdösődés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak - rövid láncokon - a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást:

    - A többi emeleten nincs hely?

    - Tele vagyunk - feleli -, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva.

    - A kulcs?

    - Már elvitte a szobatársa.

    A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet.

Édes Anna: A sors sorszáma

Reggel fél nyolc van.

    – Kialudtad a krumplit a földből – mondaná nagyanyám.

    Nyújtózkodom, aztán bekapcsolom a tévét, és imádom, hogy nem csörög az óra. Kis idő múlva felkelek. Ülök a forró kávém mellett, hagyom, hogy gondolataim szabadon csavarogjanak. Bevillan az édes, morcos fejed. Tudom, hogy úton vagy, kapsz egy virtuális puszit. Még ma postára kell mennem. Utána boltba, délután jön két barátom, sütök nekik valami finomat. Na, összeterelem szétszéledt gondolataimat, ruhákat keresgélek a szekrényben, aztán indulok fürödni. Közben hallom, hogy a tévében valaki azt mondja: Mengele 1945. januárjában, kutatási eredményeivel együtt hagyta el a tábort. Soha nem került bíróság elé. Megáll a kezem, félbemarad a mozdulat. Hirtelen eszembe jut egy kedves, halk szavú, idős asszony, akivel a kórházban találkoztam. Amikor mosolygott, a szemében akkor is valami múlhatatlan szomorúság bujkált. Az első vérvételkor nem lehetett megtalálni a vénáját.

    – Kérem a másik karját Magdi néni – mosolyogtam rá, nem kínozom, ha a másik jó.

    Lesütötte a szemét, borzasztó lassan felém nyújtotta bal karját. Hitetlenkedve, döbbenten néztem. Egy számsor, ezt Auschwitzban tetoválták a rabok alkarjára. Félve fürkészte az arcomat. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, mitől fél. Aztán megerősített.

Erdődi-Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak; nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket.

    Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén. Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.

    Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni; kettőnk közül ő az, aki sohasem téved el. Belépünk a vastagkeretes ajtón, azt mondják, menjünk fel a lépcsőn, aztán végig az üvegfolyosón, ott lesz majd a lift. Nem jegyzem meg, csak követem a húgomat, aki olyan magabiztosan mozog, mintha nem életében először járna itt.

    A kórterembe is ő lép be elsőként; mosolyog, és mintha ösztönösen tudná azt is, mit kell ilyesfajta helyzetekben mondani. Én csak kullogok utána. Lám, elfogytak a szavak, útközben szétszórtam őket, mint Juliska a morzsát; mindhiába, hisz végül ő sem lelte meg a hazavezető utat.

Bene Zoltán: Az ismeretlen határán

    …a szomszéd asztalnál két alak ül.

    − Faulkner szerint republikánus az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt egy mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni – magyarázza rezignáltan az egyik. A másik a ceruzája végét rágcsálja (nem lehet túlságosan jó ízű, a ceruza végére radírt applikált a gyártó)

    – És bár ez a megállapítás a sajátos amerikai demokráciára vonatkozik – folytatja az egyik −, amire Tocqueville elég rendesen ráhúzta a vizes lepedőt, azért érdemes elmélázni rajta itt és most, a mai Európában is. Azt most ne firtassuk, hogy azon belül a szélén vagy a közepén. Tocqueville szerint az amerikai demokrácia voltaképpen bizonyos értelemben diktatúra. Mindenesetre kis bátorsággal értelmezhetjük úgy is mindazt, amit leírt. Nem tetszett neki például, hogy egy nép többsége bármit megtehet pusztán a többség jogán, mert úgy vélte, a teljhatalom önmagában véve rossz és veszélyes dolog. Ami pedig a leginkább zavarta Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma volt. Mivel szerinte abban a demokráciában semmiféle biztosíték nincs az önkény ellen. Afféle kijelentéseket is tett, hogy nem ismer országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igaz véleményszabadság, mint Amerikában, mert ott a többség a szüntelen önimádat állapotában él és nincs szellemi szabadság.

Csernák Árpád: Kertváros

„Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.”

         (Pilinszky János: Intelem)

    ...csúszkáltam a sárban. Rossz párákat lehelt a föld. A temető szélén rothadó virághalmok. A nyugdíjas labancok kertjeiben agyonvegyszerezett gyümölcsfák. Az út szélén lenyakazott platánok. Köd és homály, köd és homály...

    ...kitágul a pupillám... izzó fejem a ragacsos levegőben...

    ...szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyuvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába, ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak. Nem kellett a múlton rágódniuk, mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert... és látszólag rend és béke volt, és virult a művészet... de az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, és végigfutott a hátán a hideg. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak...

Csernák Árpád: Társasjátékok

    Appel    

    Hatalmas zárt térségben álltunk. Innen ki lehetett jutni meg beljebb lehetett jutni; az egyik ajtón át a gyakorlótérre, a másikon a fürdőbe. Két rozsdás lengőajtó. Amikor meglendültek; kétes értelmű jelenetek töredékei villantak fel kintről is, bentről is. A terem ablaktalan betonfalakból és sötétszürke cementpadlóból állt. Vizesek voltak a falak és vizes volt a padló is. Itt-ott vér és olajfoltok. Néhány csupaszon alácsüngő villanykörte világított.

    Sokan voltunk; férfiak, nők, gyerekek és öregek. Az őrmester fel-alá járkált és üvöltött. Apám vállára dobott véres zubbonyban állt félig a fal felé fordulva. Fiam is a tömegben. Felüvöltöttem: Ne akarjatok katonák lenni! - Ahogy kimondtam; tudtam, hogy semmi értelme. Azt is tudtam; sorsom egyszer s mindenkorra megpecsételődött. Csak egy ütést éreztem a nyakamon, egy rúgást az ágyékomban, és tudtam, hogy mit kell tennem; kezemet föltartottam és a fal felé fordultam. Az őrmester hangja mézes-mázosra váltott. A fiamhoz beszélt: "Ha idejössz és adsz egy puszit; teljes fölszerelést kapsz. Sisakot, géppuskát, pisztolyt, pisztolytáskát..., mindent."

    Csak magamban rimánkodtam: "Ne! Ne tedd meg! Kicsi fiam, ne tedd meg!"    

    A próba    

    Véget ért a háború. Színházat akartunk csinálni. Pipaszár lábunkon rongyos nadrág. Játszani akartunk. A rendező kiszemelt egy házat. Nem is volt ház, csak por-kupacok, törött-zúzott téglarakások. Nagy összevisszaság: civilek, profik, amatőrök rohangáltak: "A legtökéletesebb szereposztást kell kihozni!"

Édes Anna: „Anyám könnyű álmot ígért"

Leszálltam a buszról. Anyám éppen akkor lépett ki a fodrászat ajtaján, ahol dolgozott. Cigizni jött ki.

    – Szia! – Meglepetten mosolygott és meg akart ölelni, de én hátraléptem.

    – Ne ölelgess! –mondtam. – Feljelentettem!

    – Mit csináltál? – kérdezte és elsápadt. – Már megint ez a hülyeség? Nem tudod abbahagyni? Nem fogod fel, milyen lavinát indít a játékod?

    – Játék? Ez neked játék? – Elborult az agyam. – Ezt a szemét Gézát véded? Nem hiszel nekem! Azt csinál veled, amit csak akar. Szánalmas vagy!

    Már kiabáltam. Anyám hirtelen megütött, olyan erővel, hogy nekiestem a kerítésnek. A fehér pólómra absztrakt mintát rajzolt a vérem. Még soha nem ütött meg.

    – Te kis hülye – sziszegte! – Apád halála óta Géza nevel, szeret, mint a saját gyerekét, te pedig rágalmazod?

    Hirtelen megfordult és visszament az üzletbe. Üres lett a szívem. Nagyjából rendbe hoztam magam, elindultam a parkon át a buszhoz.

    Ági azon gondolkodott, miért romlott meg a viszonya a lányával? Dóri szép és okos, de csak egy tizenhét éves kamasz, mit tudhat ő az életről? Hét éves volt, amikor az apja öngyilkos lett. Akkor lépett be Géza az életükbe. Ági imádta Gézát, rajongott érte. Szerette a lányát is, de Dóri egy hónapja elkezdett Gézáról ronda dolgokat mondani. Azt állította, Géza molesztálja őt, ha ketten vannak otthon, simogatja, hozzáér a melléhez, a fenekére üt. Ági nagyon mérges lett. Úgy érezte, a lánya kettőjük közé akar állni.

Csernák Árpád: Körbe-körbe

Levetem a fehér köpenyt, kezet mosok. Érdekes; én mindig kezet mosok, mielőtt elmegyek, pedig ezek nem fertőző betegek. Hiába: megszokás. Esetleg furcsa szokásnak tűnhet, ha valaki erőteljesebben odafigyel. Egy férfi kimegy az ajtón, azután kopogtat rajta. Régi trükk, vicc, dekoncentráció. Ma nyolc új beteg jött, nem súlyosak, három távozott, egy exitált. Ha ez ilyen arányban megy tovább, nem lesz hely számukra. És kinek van helye? Kinek a számára van elég hely? Ezek itt legalább biztonságban vannak: fedél a fejük fölött, tiszta helyiségek, ellátás, kevés munka, munkaterápia, lehetőleg fizikai munka, sport, színjáték. Száztizennégy aktuál neurotikus, ebből kilencvenöt neuraszténia, tizenkilenc neurózis auxietatisz. Hetven pszichoneurotikus, karakterneurotikus, hisztériás, hipochondriás; harmincnégy depressziós; szappan, körömkefe, törülköző, fésű. Őszülök. Ezt mindennap megállapítom: őszülök. Még jó, hogy van, ami tud őszülni. Sokan örülnének ennyi hajnak. Pedig tulajdonképpen olyan mindegy, hogy van-e haja az embernek vagy nincs, és mégis... Hiúság. Negyvennégyben bezzeg nem értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Biztos voltam benne, hogy megfagynak a hajgyökereim a nagy orosz télben, térdig érő hóban, de nem, sőt: megerősödtek.

Édes Anna: Következmények

Az asszony kilépett a tanya udvarára. Visszafordult, mosolygott. A nyitott ajtón át látta az urát. Feküdt a konyha kövén, mozdulatlan, tágra nyílt szemei csodálkozással, rettegéssel bámultak a semmibe. Elindult a faluba.

    Ráérősen lépegetett, se nem gyorsan, se nem lassan, nem siettette már az időt.

    Gondolatban visszapörgette ennek a hirtelen lezárt életnek a pillanatait. Pista szép szál legény volt, vidám, szorgalmas. Sok lány ácsingózott utána, de végül mégis őt vette el. A házasság elején embere elkezdett iszogatni, na, nem rúgott be, de néha lenyelt egy-két kupica szilvapálinkát. Olyankor bezárult, szótlan, mogorva lett.

    Teltek az évek, a gyerekek szétszéledtek, nem való nekik ez a tyúkszaros semmi élet, mondták.

    Ketten maradtak. Pista egyre többet ivott, de most már nagyhangú, agresszív részeg lett. Egyszer egy hideg, dermesztő téli éjszakán az ember tántorogva, káromkodva jött haza. Az asszony felült az ágyban. Érezte, ahogy a gyomrába, az agyába mar és szétárad a rettegés. Pista betántorgott a konyhába.

Pelesz Alexandra: Véraláfutás

A lábujjaimat már alig érzem. Vékony harisnyám az első lépéskor átázott, a ködtől nyirkos betonon lépdelni közel sem leányálom ezen az éjszakán. De még mindig jobb így, mintha kopogna a cipőm sarka. Még meghallaná valaki. Még meghallaná ő…

    Talán könnyebb lenne az élet, ha a lelket is sejtek alkotnák, ha vérerek hálóznák be, ha bőr borítaná. Akkor lenne esély! Akkor talán egy erős pillanatomban kiteríteném az orvosok elé, megmutatnám rajta a kék-zöld foltokat, a horzsolásokat, a varokat. Látleletet vetetnék.

    A testem makulátlan. Sehol egy sebhely, sehol nincs nyoma a fojtogatásnak, sehol egy vörös folt. Arcomra a mosoly felfestve, hajnaltól napestig. Pedig rosszul sminkelek, ez mégis megy. Értük.

    A hideg már nem csak a ruhám alá, a bőröm alá is bekúszik, miközben az agyam folyamatosan ismételgeti a nap folyamán hozzám intézett mondatokat.

Csernák Árpád: Varjúvér

Régi barátomat keresem az ódon házban, ahol lakott (pontosabban: akkor még úgy tudtam: lakik). Kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy fogad. (Hölgyet mondok; részben a nők iránt érzett megváltoztathatatlan tiszteletem, részben az asszony fáradt, de nemes arcvonásai miatt.) T. L. úr?!, kérdezi csodálkozva, és elmosolyodik. Láthatóvá válnak ezüstfogai az alapvetően foghíjas szájban. Ó, ő már régen elköltözött. Megmondja a telep címét.
Lepusztult panelházak között csatangolok egyre elcsigázottabban, fáradt arcú embereket kérdezek, mondják: erre, arra, talán ott... Nehezen igazodnak el a teljesen logikátlan építkezés és épületszámozás miatt. Végül rátalálok a házra, amelyik pontosan ugyanolyan, mint a többi azon a telepen. Nézem a szürke panelfalra ragasztott majolikaszámot: ez az! Próbálom kinyitni a fémkeretes ajtót. Nem tudom: zárva van. Keresem a barátom nevét a kaputelefon-csengő nyomógombok mellett. Nem találom. Szerencsére egy asszony, bevásárlószatyorral a kezében éppen jön és nyitja a kaput. Gyanakodva néz rám, de beenged. Tekintetéből azt olvasom ki: nem annyira jóindulatból, mint inkább közönyből, fáradtságból.

Édes Anna: Lámpaoszlop

Lekéstem a vonatot. Átutazóban vagyok. Van két órám. Veszek egy térképet, megnézem a várost. Elindulok, talán a Dóm téren kezdem. Nyüzsög az élet. A neoromán stílusú templom lenyűgöző tornyai a felhőkkel ölelkeznek. Tovább megyek. Keresgélek a térképen, ez gyönyörű város, sok a látnivaló.

    Lefordulok egy girbe-görbe utcába. Bogarászom a térképet, valaki rám szól

    – Nézz előre, ma mindenki nekem jön. – Megtorpanok. Sehol egy lélek. Meghülyültem, nem csoda, forr a levegő, negyven fok árnyékban, Nekidőlök a villanyoszlopnak és meghúzom a kristályvizes üvegem.

    – Naaa, nyomod a térdem. – Ez nem lehet a villanyoszlop.

    – Te beszélsz? – kérdezem és már látom, ahogy a pszichiátrián rám mosolyog a fődoki.

    – Igen, és? – Már elkönyveltem, hogy elment az eszem, felnézek. Szép ívű lámpaszemével kacsint párat.

    – Te legalább nem pisilsz le, mint azok a rusnya kutyák – mondja.

Csernák Árpád: Isten ajándéka

Hányszor elhatároztam már; mint amikor a bíróságon megfo-gadtatják az emberrel, hogy csakis az igazat vallja, úgy vallom meg én is az igazat, és csakis az igazat, Isten előtt, tettben, kimondott és leírt szóban. Semmi értelme a hazugságnak sem a min-dennapi életben, sem az ún. irodalomban. Fölösleges a kitaláció; kár helyszíneken töprengeni, időpontokon és neveken, az igazat kell meg-vallani; úgy ahogy megtörtént, ahogy és ahol, akivel megéltük, átéltük, akár az álmokban, akár az álmokon kívül. Ha már írni kell – és nekem, úgy látszik, néha kell –: őszintén, sőt akár nyersen, ahogy megszületik a szó. Vagy nem kell írni! Ez is sokszor eszembe jutott. Aztán mégis mindig újra és újra hozzáfogok, és megint neveken töröm a fejem, és új helyszíneken, bármennyire is valóságos a mag. Most ezt nem szabad. Amiről most szeretnék írni, az őszinteséget követel az élveboncolás szintjén. Ez vallomás. Életem legmeghatározóbb élménysorozata, így is fogalmazhatnék: megvilágosodásom története. Istenem adj erőt, hogy meg tudjam írni, hogy fel tudjam idézni!Több mint nyolc éve történt. Azóta él bennem kitörölhetetlenül, azóta gondolok rá, hogy le kéne jegyeznem, de eddig nem tudtam rászánni magam; túl közelinek éreztem, és magamat túlságosan gyengének. Igaz, néhány írásomban felbukkan a történet egy-egy láncszeme, de az egészet, elejétől végig, most próbálom először lejegyezni.

Fonyód-Bélatelep, 1979. július 6., éjjel 2 óra.

Erre a nyárra azt tűztem ki célul, hogy visszatérek Istenhez, visszatérek önmagamhoz; elfelejtem „alakoskodásaimat” és megvizsgálom: va-gyok–e még egyáltalán? Bíztam benne: Isten nem hagy elveszni, de azt álmomban sem gondoltam, hogy egy Krisna-hívő, öreg hindu vezérel majd vissza Hozzá. Nem azért, mert az ő szavai olyan szentek, hanem mert ráébresztett, Krisztus szavai mennyivel szentebbek. Jó volt „beszél-getni” az öreg hinduval, de annál jobb volt visszatérni Krisztushoz. Ez ad erőt, hogy most hozzáfogjak ehhez a munkához, hogy föl merjem idézni életem legszörnyűbb, de egyben legcsodálatosabb történetét, hiszen Vele is találkoztam akkor. Nem, nem jól mondom, többről volt szó; Ő mentett meg minket, Ő adta vissza Máté fiam életét.

Édes Anna: Kharon ladikjában

Összehúzom magamon a kardigánt, reszketek. A fertőtlenítő szaga, a műszerek fémes csengése hullámzik a műtő kinyíló ajtaján. A lány az asztalon már az alvással és az ébrenléttel küzd. Letelt a műszakom. Nem tudok hazamenni. Megvárom. Senkije sincs. A barátja elhagyta, amikor megtudta, hogy rákos. A smink nélküli arc, a zöld szemek, a huszonkét éve és a gyilkos kór kontrasztja fojtogatja a torkomat. Várok. Sokat. Bámulok ki az ablakon. Az emberek sietnek, a gyerekek lökdösődve, viháncolva iskolába mennek. Végre nyílik az ajtó.
– Maga még itt van? – kérdezi a sebész. Kérdőn nézek fáradt szemeibe. Alig láthatóan nemet int. A remény gúnyosan, kárörvendőn az arcunkba nevet. A lány menthetetlen. Észre sem veszem, folynak a könnyeim. Elindulok haza. Mielőtt felteszem a bukómat, visszanézek. Félelmetes kontraszt, nyüzsög az élet a falak között, pedig egy fiatal lány a semmibe vezető útra lép.
Két nap múlva jobban lett. A szobatársak örülnek. Boldogan mesélik, vacsorájából is evett valamennyit, én azonban tudom, ez mit jelent. Az utolsó napokban szinte mindenki „jobban” lesz. Éjfél után végigjárom a kórtermeket, a rideg, kék vészvilágítást soha nem fogom megszokni. Látom, ébren van, leülök az ágyára.
– Hogy van?
– Gondolkodom.
– Min?
– Mi a bűnöm? Miért büntet Isten? Nem ártottam senkinek.
Megsimogatom a homlokát. Mit mondhatnék? Isten néha háttal ül. Nyirkos kezével váratlanul megfogja a kezemet.
– Milyen lesz odaát? – Most látom először a mérhetetlen rettegést a szemében.
– Nem tudom, de nagyanyám szerint megszűnik a fájdalom és mindenki boldog lesz.
Sokáig simogatom a kezét. Még mozdul a szája, mosolyogna, talán már látja Kharon ladikját, talán arra gondol, milyen jó lesz ringatózni a fekete vízen. Aztán ujjaiból lassan elszökik az erő.
Felállok. Ez a legrosszabb, amikor nem érzek semmit. Hibernált állapot. A fájdalom, az őrjöngésig fokozódó düh később majd belém mar, mint a villámgyors kobra. Teszem, amit kell. A halottal kapcsolatos protokoll szigorú szabályainak megfelelően járok el. Még utoljára ránézek. Amikor letakarom, melléteszem lelkem egy darabját.

Csernák Árpád: A téli légy

...megnézem a legyemet, még mindig ott alszik a cukros tálka szélén, tegnap tettem oda a poros ablakpárkányról. A légy nedvekkel táplálkozik, nedvekkel, verejtékkel, vérrel. Kis tálkába kristálycukrot tettem, a cukorra vizet cseppentettem, épp csak annyit, hogy nedves legyen, tudjon mit kiszívni, de ne ragadjon bele a légy. Ez tegnap történt, és még most is ott van. Tegnap egyszer már leesett a tányér szélérõl, hanyatt feküdt és nem mozdult, azt hittem vége, de nem, talpára fordítottam egy száraz kenyérhéj darabkával, és akkor láttam, hogy még mozog. A cukros tálkába tettem, kimászott a tálka szélére és két fekete cérnaszál darabkára emlékeztetõ mellsõ lábát hihetetlen gyorsasággal összedörgölte, a fejét tisztogatta akár egy kismacska, aztán mozdulatlanul ült a tálka szélén, és még most is ott ül...
...ha decemberben, ádvent idején van egy légy a cellámban, azt megbecsülöm, sõt: egyenesen tisztelem... mennyi csapdát, csapót, mérget kikerült, mennyi veszély elõl menekült, és ide menekült éppen az én cellámba, már nem röpköd, nem támad, nem zümmög, csak él, talán ez a titka... ez a titok: nem kell nyüzsögni, fontoskodni, zizegni...
...voltak idõk, amikor magával ragadt egy hangulat, egy kép, a táj, egy tárgy, egy szín, egy érzés... (akkor még voltak érzéseim, úgy hittem; akkor még volt hitem, úgy éreztem) ...és ömlött belõlem a szó, szinte meggondolatlanul, szenvedéllyel, mintha már meggondolta volna helyettem más, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, mondani... most már nincsenek itt, és én sem vagyok ott, de ha ott lennék, akkor sem mondanék semmit, mert már nem súg az a másik, nincs már meggondolt gondolat...