Versek szerte Európából magyarul, Sajó Sándor műfordításai I.
Alfred de Musset
Dal
Vágy éget, szívem kit szeret,
Megvallom;
A nevét? – ó, azt nem lehet,
Nem mondhatom!
Dal kél, ha kell, őt zengető,
Nem egy, ha száz:
Imádom őt és szőke ő,
Mint ért kalász!
Amit csak gondol, megkíván:
Parancs nekem,
S övé, ha ez kell neki tán,
Az életem!
A bút, mely titkolt szerelem
Nyomába kel.
Tört szívem mélyén viselem
Holtig, ha kell, –
Szeretem, szívem érte ég
Fájón, nagyon,
És meghalok, de a nevét
Nem mondhatom…
Fordította Sajó Sándor
Heinrich Heine
Salamon
Szabadságharcnak vérző katonája,
Jó harminc évig őrt álltam híven;
És harcoltam, bár tudta, hogy hiába,
S hogy haza, épen, nem jutok sosem.
Őrt álltam folyton, – aludni se tudtam,
Mint sok barátom ott az őrhelyen;
(Szemem ha kissé álmosan lehunytam,
Hős hortyogásuk tartott éberen.)
Ily éjszakákon unatkoztam s féltem,
(Bolond, ki nem fél semmitől soha)
Riogatónak, nosza, fütyörésztem,
S gúnyversbe csendült rímeim sora.
Őrt álltam ébren, fegyverrel kezemben,
S ha gyanús fickó közeledni mert
Hát én bizony jó puskavégre vettem
S jól gyomron lőttem a gaz sihedert.
Megesett aztán közbe-közbe persze,
Sok gazfi szintén jól elbánt velem;
Minek tagadjam? – meg sem sebezve,
És sebem tátong, – el kell vérzenem.
Üres egy őrhely – tátong a sebem rég,
Egy elesik, lesz más őr ez után.
De nem győztek le! Ép a fegyverem még,
Ez nem tört össze. – Szívem tört csupán.
Fordította Sajó Sándor
Hugo von Hofmanusthal
Ők ketten
Kezében serleg, – jön a lány,
Mosoly van állán, ajakán;
Oly könnyen a bizton lép: a borbul,
Egy csöppnyi nem sok, ki nem csordul.
Tüzes lovon jött a legény,
A keze könnyű és kemény:
Egy mozdulat csak, megszokott,
Lova reszketve áll legott.
De azt a könnyű serleget
Lány hogy legénynek nyújtja mostan,
Ez mindkettőnek oly nehéz:
Mert az a kéz meg ez a kéz
Egymást nem lelve úgy remeg,
Hogy a piros bor a földre loccsan.
Fordította Sajó Sándor
Sully Prudhomme
Álom
Álmomban szólt a pár: „Élj meg most egymagad,
Nem táplállak tovább, szánts földet, vess magot.”
És mondta a takács: „Sződd meg ruházatod.”
És szólt a kőmíves: „Vakolj most te falat.”
És árván, egyedül e kerek ég alatt
Mint kit mindenfelől bősz végzet átka fog,
Kegyelmet esdve míg búm égig fölsajog –
Találtam utamon bősz oroszlánhadat.
Hajnalban láttam oszt’: csak álom volt e rém,
Állványán fütyürész a sok mesterlegény,
Szövőszék zúg, vetél, – vetés a földeken;
S eszméltem boldogan: nagy ember nincsen itt,
Embertestvérire rászorul mindenik.
S e naptól fogva én mindnyáját szeretem.
Fordította Sajó Sándor
Victor Hugo
Csata után
Apám, e büszke hős, mosolygó szeretet,
Huszárjával, kit ő kiváltképp szeretett,
Mert hős volt ez nagyon s széptermetű legény,
Lóháton járta be, egy csata estelén,
A holtaktól fedett, sötétlő harcteret.
Fülét az éj ölén halk hang ütötte meg.
Spanyol volt, vert sereg fia, a harcmezőn,
Az út szélén feküdt vonaglón, vérező;
Tört, sápadt testiből a lélek szint’ kihalt
Csak hörgött: „Irgalom! Italt, egy csöpp italt!”
Huszárjának apám meghatva nyújtja ott
A nyergéről levett, rummal telt kulacsot
S szól: „Nesze, adj neki, hadd enyhüljön, szegény!”
S egyszerre, épp mikor a lóról-szállt legény
Föléje hajlik: ez, – nyilván módféle volt –
Fölkapja pisztolyát: „Caramba!” – fölrikolt,
Apámra céloz, lő, – és majdnem jól talál:
Apám sapkája ott árfúrtan hull alá,
Torpanván lova is a lövés hallatán.
„Azért csak adj neki, hadd igyék” – szólt apám.
Fordította Sajó Sándor