Litván modern klasszikusok I.
LAJMA DEBESJUNENE: LITVÁN IRODALMI EXODUS
Két-három alkalommal emigráltak Nyugatra kényszerből a litván írók háború előtti Egyesületének tagjai. A biográfiákban két fontos dátummal találkozzunk. Az 1944-es év – Litvánia elhagyása, nem bízva annak jövőjében, és az 1949-es év, a nagy kivándorlási hullám éve, amikor folyamatossá vált az új lakóhely keresése. Az emigrálók többsége Németországba és Ausztriába települt át. Nem nézve az ebből fakadó összes nehézséget, maga a kulturális élet megnyílt számukra, kiállítások, zenei, színházi estek szerveződtek, egyesületeket, kórusokat alapítottak. Nem sokra rá azonban szertefoszlott a gyors hazatérés lehetőségének álma és 1949-ben az emigráció tagjai az USA-ba, Kanadába, Latin-Amerikai országokba, Ausztráliába települtek át. Ők azok körébe számíthatóak, akik a hazát többnyire saját akaratukból hagyták el, de csak azért cselekedtek így, mert erre kényszerítették őket a történelmi események. Az irodalmárok számára megnyílt a nyugati modernizmus, némelyikük nosztalgikusan emlékezett meg a múltról, de valamennyien megkapták a lehetőséget a kifejezésmód szabadságára.
Helyi lakosként írtak úgy, hogy nem értették a nyelvet, ami behatárolta az olvasók körét. A többségük törekedett kapcsolatban lenni a Litvániában maradt honfitársakkal. Litvániában a hatalom életművüket általában szkeptikusan szemlélte és ha találtak valami szovjet elleneset, vagy annak vélhetőt, azt azonnal betiltották. A szovjet időkben Litvánia lakossága szinte semmit sem tudott az irodalmi exodusról.
Az exodus költőinek első nemzedéke
Néhány költő már Litvánia elhagyásakor, néhány könyve kiadása révén, ismert volt. Majd mindannyian a XIX század végén, a XX. század elején születtek. Közülük a legismertebbek, Jonas Aistis, Bernardas Brazdzsonisz, Henrikas Radauskas.
Jonas Aistis [*1904-†1973]
Kaunastól nem messze Kampiskes faluban született. Eredeti családi neve, Jonas Aleksandravicius. 1952-től használta hivatalosan az Aistis családi nevet. A gimnáziumot is, az egyetemet is Kaunasban végezte? ahol litvanisztikát??? hallgatott. 1936-tól Grenoblei egyetemen francia nyelvet és irodalmat tanult. Disszertációját ”Lingvisztikai etűdök a régi provanszi nyelvű Evangéliumi szövegek fordításaiban” címmel írta. 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol litván nyelvet tanított. 1952-1958 között a „Szabadeurópa Rádió” munkatársa. 1958-tól haláláig a nemzeti könyvtár szerepét betöltő Kongresszusi Könyvtár munkatársa Washingtonban. 2000-ben hamvait hazavitték és újratemették Litvániában. Verseiben Litvánia sorsa, történelme, a hazáért érzett szomorúság tükröződik. Versei megírásakor fontosnak tekintette a míves rímtechnikát. A neoromantikus vonulat egyik meghatározó tagja.
Jonas Aistis
Egy csepp vér
Egy csepp tiszta vér, hogy vele lemossad magad
A könyörtelen sorsban „Őt” meg nem találhatod már,
A történelmi mélységekből erőd többé nem fakad –
Amit kegyelettel fogadnánk, nem, nem lehet valóság…
Egy csepp tiszta vér elég, hogy vele megmossad magad
De „Azt” meg nem lelheted válaszul a könyörtelen sorsra már,
A történelmi mélységekből erőd többé nem fakad –
S mi fogadtuk szentül, hogy vesztünk nem, nem lehet valóság…
Csak egyetlen szócska is elég, hogy megvédjen „Attól”
De azt meg nem leled válaszul a könyörtelen sorsra már,
Bár mi döntést hoztunk, hogy harcolunk a hazáért mostantól–
Fogadva szentül, hogy vesztünk nem, nem lehet valóság…
A vers 1940 realitásáról szól, amikor Litvánia fegyveres ellenállás vagy diplomáciai erőfeszítések nélkül elveszítette a függetlenségét. A költő abban az időben külföldön élt. Számára nehéz volt objektíven megítélni a helyzetet. de most is, ha erről beszélünk, szemrehányást teszünk magunknak. Természetesen Litvánia, ha ellenáll sem győzhetett volna, de nem érhetné az a vád, hogy önként lett Szovjet tagköz-társaság. Igaz élt a felkelés gondolata 1941 júniusában, de alig van, aki erről beszélne, kevesen tudnak róla, sőt a legkülönfélébb rágalmakat lehet hallani a téma kapcsán.
Sohasem folyik tova
Sohasem folyik tova, hisz a Nyeman* a tengerhez tartozik
A mai nap nem fordítja vissza hozzánk a tegnapit, nem…
Az elhangzó szavak hozzánk féktelenek a hóviharokban itt
És a visszhangjuk csak nyomot hagyott a lélekben.
Így a szerencsés idő átalakul a maga ellipszisében,
Ahogy télen a fehérség betakarja a vidéket…
És az arc csak arra fog mosolyogni, a létezésben,
Akitől kivirul és jóságot kap és gyöngédséget.
Lehet, hogy nem a mosoly, sőt nem is a visszhang
Hangzik a lelkemben, lehet csak a fájdalom,
Hogy a kedves arcok elfelejtődtek ebben a „van”- ban
A szénában mind, virágok sokaságává változott…
A szél fuvallatával nem ad nyugalmat – békét
És a mezőről virágok illatát hozza megint
A Nyeman sohse folyik tova, a tengerhez tartozik végképp
A mai nap nem fordítja vissza hozzánk újra a tegnapit…
*A Nyeman folyó Belorussziában ered, Litvánián és a Kalinyingrádi területen keresztül éri el a Balti tengert. A Neris mellett Kaunas másik történelmi folyója. A versben többszörös jelkép. Utal az ’50-es években az USA-ban megjelent azonos nevű litván irodalmi lapra, de Lev Tolsztoj Háború és Békéje vonatkozó részre is, amikor az addig győztes Napóleon a folyó partjainál vert tábort, hogy másnap átkelve rajta a pusztulásba vezesse hadait.
A vers – fejtegetés az életről, mindig van igazság, amin nem lehet változtatni. A mű párhuzamot von az élet természeti és emberi vonatkozása, s annak bevégződése között. A folyók és az emberi életek egy irányba folynak – a múltban eredve a jövő felé, keresztül a tényleges, itt és most, létezésen. Lehet, hogy a szerző hallott arról az elképzeléséről ami akkoriban a folyásirány visszafordítására vonatkozott, amivel szembehelyezkedik a versben, vers által, amiben összeveti a múltat és a jelent. A múltban voltak hibák, amik nyomot hagytak. Sajnos sok ilyen élmény maradt, él tovább bennünk, amin nem lehet javítani. Lehet ezt úgy is érteni, hogy a múltról szólva a haza iránt érzett fájdalom tűnik elénk, amiről nyíltan sohasem beszél a költő.
*[a fordító megjegyzése]
Bernardas Brazdzionis [*1907-†2002]
1907-ben Stebajkeljaj faluban született Pasvalis városától nem messze. Szülei 1908-tól 1914-ig az USA-ban éltek. 1914-ben a család visszatért Litvániába. Apját az orosz hadsereg mozgósította. A költő, miután Birzsaj városában elvégezte a gimnáziumot 1929-34 között a kaunasi Egyetem humán tudományok szakán litván nyelv és iroda-lomból szerzett diplomát. Első verseskötete 1931-ben jelent meg. Tanárként és szerkesztőként dolgozott. 1940-ben a „Majronis” irodalmi múzeum igazgatója lett. 1944-ben előbb Németországba, majd 1949-ben az USA-ba emigrált. 1955-től Los Angelesben élt, ahol szerkesztőként dolgozott. A függetlenné válás éveiben visszatért Litvániába. Kaunasban telepedett le, de pihenni vissza-vissza tért az USA-ba. 2002-ben az USA-ban érte a halál, de Litvániában temették el. Nemcsak költő, prózaíró, irodalomkritikus, szerkesztő, múzeumvezető is volt. Fiatalkorában különböző írói álneveket használt, amik közül a legismertebb a Vyté Nemunelis. Ezt akkor használta, amikor a gyerekeknek írt. Legfőbb témái a vallás és a haza sorsa fölötti bánat. Versei rendkívül népszerűek voltak az újjászületés és függetlenné válás éveiben.
Bernardas Brazdzsonisz
A haza füstje /zöreje/
Minden zörejed, Hazám, egészen halk,
A vándor számára nem tövises utad,
Kapudnál nem találkozunk bánattal.
Drága gyermekeid vagyunk.
Ragyogóan süt az aranyos Nap,
Nekünk süt a felhők alatt,
A vándorlás után, ahogy visszatérünk
Csendes házunkba, a Haza fogad minket.
Könnyeinkkel téged mosdatunk,
Kivirágzik a búza és a zab,
Nem leszel többé keserűségünk,
Virágozz nekünk újra, akárcsak a len.
A haza könnyű füstje a rossz elől eltakar,
Mintha kedves folyónk lenne –
Kutad örömmel töltődik meg,
Végre eltűnik a félelem a Sötétségtől.
A költő egy közismert közmondásra építi fel a verset. „Idegen ház füstje marja a szemet”. Az, az ember, aki nem találja a helyét máshol, igyekszik visszatérni az otthonába. Hazatérni. Csak ott őrizheti meg a maga békéjét. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy a szétdarabolt Litvánia gyermekeiként mi mind arra törekszünk, hogy halálunk után hazai földbe temessenek el.
Itt vagyok – élek
Az éj sötétjében, mint sírt, kerestem a Hazát:
- Ó hol vagy, Hazám, hol vagy Litvánia?
Lüktet-e még a szíved kedvesen, lüktet-e igazán
Élsz-e még vagy nem élsz – itt vagy odaát?
A feltörő kiáltásban, ég felé fohászkodó kezekben:
- Hol vagy hát Hazám, hol vagy Litvánia - hol vagy lélek
Amikor beleestem egy téli hóbuckába, ott is kerestem
Akkor felelte: - Itt vagyok – élek!
- Itt vagyok – élek, - a Föld lábánál suttogta, amikor szóltam
- Itt vagyok – élek, - nem látsz, fiacskám?
- Itt vagyok – élek,- a komor sötétben szomorkodva
Válaszolt az ég boltozata – ő szólt hozzám
- Itt vagyok – élek, - a Dubisza hullámverésében
- Itt vagyok – élek, - úszott a hang a part felöl
- Itt vagyok – élek, - mint visszhang hangzott az éjben
Kedves ének szállt a magasból Keresztek hegyéről.
Sokáig mentem, háztól házig bujdokoltam
- Hol vagy hát Hazám, hol vagy Litvánia? - válaszolj kérlek
Csak a hang volt az, ami utat mutatott nekem:
- Itt vagyok – élek, én itt vagyok – élek…
Ahogy a fájdalom könnyei, a pislákoló tüzek…
- Te vagy az, ó te vagy itt, Litvánia? – én vérem
A sötétből, az éjből, az árnyékból üzent,
Született meg a válasza: - ÉN – élek!
A vers rendkívüli népszerűségre tett szert az újjászületés és a függetlenné válás éveiben 1986 és 1990 között. Szinte népénekké vált. Az ember számára fontos a hazát birtokolnia, gondoskodni róla, a sorsáról, távol tőle is érezni, rátalálni. Az alkotásban az ismétlések új és új gondolatokat ébresztenek, egyre mélyebb emóciókat váltanak ki. Néhány művében a szerző kikerüli, eltávolodik a didaktikától.
Henrikas Radauskas [*1910-†1970]
Litván család gyermekeként Krakkóban született, de már Litvániában nőtt fel. Az USA-ban, Washingtonban élt, ott is halt meg. Ikertestvére, Bruno Radauskas híres pszichiáter volt. Henrikas 1930-34 között a Kaunasi Egyetem filológia karán litván, orosz és német nyelvből és irodalomból szerzett diplomát. A Művelődési Minisztériumban dolgozott. 1944-ben Németországba emigrált, majd onnan 1949-ben az USA-ba. Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtárban dolgozott. A művészetek ismerete visszatükröződik alkotásaiban is. A körülötte lévő világ realitásai ugyan alig érdekelték, fontosnak tartotta, hogy verseiben írjon a Hazáról is, annak sorsáról, történelméről, a háborúról.
Henrikas Radauskas
Az üzlet elárusítónője
A lány arcáról könnyek gördülnek alá:
A fiú elhagyta a kedvest, szerelme elmúlt.
Az a boldog nyár sajnos nem tér vissza már,
A lány talpig bánatban áll a küszöbön túl.
A kastély összedől, viharok nem kímélik
És a várost rabul ejti az őszi szomorúság.
A kínálatban csak kötőfékek, csak patkók,
És csak szegek, szegek, szegek, szegek – semmi más.
A vers témája – a szerelem drámaisága. A háttér mintha szokványos és banális lenne – egy üzlet, és néhány árucikk: kötőfék, patkók, szögek. Ezek a részletek különféle gondolatokat ébresztenek, a helyzettől függetlenül, ami könyörtelen: az eladólányt elhagyta a szerelme, amitől összeomlik az élete: „A kastély összedől, viharok nem kímélik”. Ez a hangulat kissé megkeményedik, kiszélesedik a tér sőt az idő is: „És a várost rabul ejti az őszi szomorúság.” A szerző nagy figyelmet szentel a szimbólumoknak. A Bibliával is lehet kapcsolódási pontokat találni az utolsó sor ismétléseiben.
Este
Késő este. Csak ennyi kell,
Csak ülni és megfigyelni,
Ahogy elhagy minket a Nap,
Ahogy csillámlik az este – ennyi.
Látom a fűz visszatükröződését,
Ahogy meg-megcsillan a víz felett,
Ahogy gyöngéden ringatja a földet
Meleg kezekkel az est.
Hallom – velem kell, hogy repüljenek
A számomra ismeretlen madarak,
És a fák ott fecsegnek –
Nekünk nem érthető a beszédük, a szavak.
Így ülni és csak figyelni
És nem gondolni arra a másra
Hogy már semmit sem kívánok
Nem kívánok találkozni a halállal.
Túl azon, hogy az ember végigcsinálja a napot, este csak arra futja az erejéből, hogy üljön a karosszékben, kinézzen az ablakon és élvezze a nyugalmat. Az ember bár otthon van, de az ablak mögötti táj is jó ismerőse. Az ember kész lenne csak ülni sokáig és semmit se tenni…
A virág és a szél
Azt mondta a kis virág a szélnek, hogy holnap kivirágzik,
Ám a szél meghallgatva, amit mondott, „ennyi hát, ennyi”, -
Csendesen súgta az öccsének, az meg rögvest tovább. A másik,
A legfiatalabb, aki kicsikét még butácska volt, tenni akart tenni
Semmi többet, odahívta a felhőket és szakadni kezdett az eső,
Erre fel a Nap-kályha meg buzgón- dolgozva tüzelni kezdett.
A falu meg menekülőre fogta, futott fejvesztve, nem tudva mi elöl.
Talány marad, hogy a kis virág sajna, mitől virágzott ki előbb,
Mert elhatározta magát és kivirágzott a kis virág mire se várva,
A bimbók egy pillanat alatt széttárták zöld köpenyüket, egészen szét
És ahogy hirtelen kivirágzott, megmutatta a szirmait, valahányat,
A szél ringatni kezdte s így kiáltott: „Nézzétek fehér, egészen fehér!”
A vers felnőttek számára íródott, de nagyon népszerű a gyerekek között is, akiket megtanít szeretni, gondoskodni a közelállókról, jót és szépet alkotni nem félve az elragadtatott örömöt kimutatni.
Összeállította, a jegyzeteket írta és fordította [a verseket is] Gaál Áron