Cságoly Péterfia Béla: Egy vers magyarra fordításának árnyalatai [II. rész]

Híres vagy felkapott külhoni költemények olvasásakor látszólag csak két-három egyszerű szempontra kellene ügyelnünk, ha el akajuk dönteni, melyik a legszebb, melyik a legsikerültebb ugyanannak a versnek a különféle műfordítási közül. Elméletben csak azt kellene kiválasztani, melyik költemény követi szigorúbban az eredeti tartalmat, melyik alkalmazkodik legtökéletesebben az eredeti líra hangulatához, jellegéhez, ritmusához. Persze ez nem így van…

   Valójában egyáltalán nem egyszerű, hogy nekünk melyik az igazi. A műfordítás egy sor tárgyi és alanyi tényező kölcsönhatásából születik, már a szöveg teljes megértése, a költő szándékainak, célzásainak ismerete, a szöveg hangulati jellegének fölismerése sem csekély feladat…

„Az ember folyton becsapja magát”, írja Szabó Lőrinc, »A műfordítás öröme« című tanulmányában. „Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, mit a költők alkottak. Sokszor hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el. Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.”

    Ha csak háromszáz-négyszáz évet megyünk visszafelé, a legtöbb európai nyelv már nyelvészeti szaktudást követel, a szöveg kiadásonként eltérő változatokat mutat s egy sor kultúrtörténeti jegyzet nélkül, vagy az író életének ismerete nélkül súlyos félreértésekhez vezethet. A minnesängereket, Villont vagy Ronsard-t alig lehet fordítani jegyzetes, magyarázatos, úgynevezett kritikai kiadás nélkül. [Lásd: http://www.szozat.org/szozatarh/showpage.php?pid=656 és http://www.szozat.org/szozatarh/showpage.php?pid=657 ]. De a szövegkritikai kiadása önmagában nem is elég, az igazi műfordítás megkövetelné az egykorú költészet alapos ismeretét; egy költő egyéniségét talán nem is lehet minden versében átmenteni. Ugyanakkor a kortársaival való összevetéséből az egyéniségének mégis olyan vonásai, jellegzetességei emelkedhetnek ki, melyeket a műfordítónak ismernie kell-kellene, akkor is, ha semmit sem használ fel belőle, mert nem egy műfordítást épp az tesz szebbé, amit kikerült. Az igazi műfordítás voltaképp sohasem egyetlen verset fordít, vagyis nem automatizmus, hisz a kiszemelt vers mögött ott kell érződnie az egész hátterének, egy sor verstársának, költője egész egyéniségének. Ezért nehéz kortársaktól fordítani, mert hisz a műfordító egy-egy kezébe akadt vers mögött a legtöbb esetben nem érzi a költő lelki arcképét, nem ismeri művét, s – hogy nagyképű kifejezéssel éljek – a szellemtörténeti helyet. Hangulata, egyénisége, szellemtörténeti helye azonban nemcsak az eredeti szövegnek és írójának van, egyéniség a műfordító is és történeti szereplője ő is egy irodalmi élet folyamának. A műfordítás ízébe így keverednek bele a két egyéniség és a két irodalomtörténeti helyzet találkozásának következményei. A mellett, ha egy költő fordítás-gyűjteményében lapozunk sohasem szabad elfelejteni, hogy ezek a versek nagyon különböző időben készülhettek, változó célok és elvek szerint. Azok a fordítások, melyeket ma leginkább olvasunk, a Nyugat és a Napkelet nagy nemzedékének virágkorából valók. Kisebb-nagyobb műfordításainak nem idegen költők ismertetését szolgálja, inkább a fordító saját költői művének részei, fejlődésének adalékai, inkább magyar versek, mint egy idegen költőé [lásd: Oscar Wilde Charmidese Babits fordításában], nem is annyira műfordítások, mint inkább az új magyar vers és költői nyelv kialakulásának kortörténetei. Ha a műfordítás egy költő számára élményi költészetté tehető, érthető, hogy nem egy jelentéktelen külföldi vers remek Kosztolányi-verssé lett műfordítás közben, és ez így van jól. De az is érthető, hogy egy-egy műfordítás szépségét nem ítélhetjük meg csupán a formai és tartalmi hűség szempontjából, így összegezhető a XX. század versfordításairól szóló értékelés. A kifejezés találatai, a vers magyar lejtése, zenéje, hangulata, melyek majd ennek, majd annak a költőnek fordítása mellé kötnének le bennünket, szinte minden egyes vers esetében más és más súllyal esnek latba, általánosságban nem is beszélgethetünk róluk.

Összegezve a műfordítás nemcsak az alkotó, hanem az irodalomkedvelő számára is egyéni élmény, az igényes olvasó a lelkében minden verset újjáteremt magában, képet formál és hozzáad valamit emlékeiből, mert – ez saját tapasztalat – jobban szereti azt, amelyik – sokszor véletlenül – mélyebben kapcsolódik önnön szubjektív élményeihez, emlékeihez, pillanatnyi hangulatához. A fiatal, általában iskolás korunkban olvasott versfordításokhoz például többnyire odaszegődik gyermekéveink íze, találkozhatunk azután szebb, művészibb, újabb fordítással, hiába, ha az a régi emlékeinek varázsán át szól hozzánk! A tetszés törvényei közösek minden emberben, de ízlésvilága miatt is árnyalatai végtelenek. Végső fokon mindig az a fordítás a legszebb, amelyet olvasója a legszebbnek tart. Ámbátor ezzel a „hivatásos” kritikusok vitatkoznak… Ezért ha a következőkben néhány fordítást igyekszünk összehasonlítani, ne az legyen a célunk, hogy eldöntsük, melyik a legszebb. Csak az eredeti és a fordítások viszonyát igyekezzünk kitapintani, csak itt-ott egy-egy szerencsés fordulatra törekedjünk rácsodálkozni, szép rímre, ügyes zenére, vagy érzékeltetni, hogy a fordításokban mi volt a nehézség, mi volt a feladat, a megoldásban mi volt az, ami a fordítóra jellemző, hol találkozik, vagy miben ellenkezik a feladat természete és a fordító egyénisége, tehetsége?

Voltaképp néhány egyszerűbb verselemzésre teseszek ezzel a sorozattal kísérletet, ezért nem is fordultam olyan klasszikus darabokhoz, melyeken szinte minden költő megpróbálta erejét. Mellőztem ezért az általam is oly kedvelt l Poe örökbecsű Hollóját – pedig elemzése igen tanulságos lehetne –, amely a legtöbbet fordított versek közé tartozik, olyan költeményt választottam, amely rövid, ugyanakkor jelentős is, mint Goethe „Wanderers Nachtlied”-je.

Íme az eredeti szöveg:

Über allen Gipfein
Ist Ruh,
Über allen Wipfein
Spürest du
Kaum einen Hauch.
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Én így fordítanám:

Vándor éji dala

Az összes csúcs fölött
a nyugodt csendben
Az összes csúcs között
Úgy érzed, minden rendben
Alig van lélegzet;
Erdő szerte egy madár se rebben,
Így várakozz csak csendben;
hamarosan Te is megpihensz.

    Fordította Cságoly Péterfia Béla

    A Vándor éji dala a világirodalom egyik legremekebb lírai verse, s elég nehéz feladat elé állítja, aki meg akar birkózni vele. Nyolc sorában, dalszerű könnyedséggel, néhány biztos hangulat-megütéssel szólaltatja meg a vándorban szimbolizált, az életbe belefáradt ember megnyugvó halálsejtelmét. Zeneisége gazdag, rímelése dús, végsora leheletszerűen hangzik ki. Látszatra olyan egyszerű, mintha szavai a véletlen természetességével kerültek volna egymás mellé, ugyanakkor mozdíthatatlanul helyén van benne minden s ha a fordításban egy szó is erősebbet mond, mint az eredeti, tán épp a vers rejtelmessége tűnik el. A „Német Irodalom – Keresztury Dezső szerkesztette – Kincsesháza” Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és Tóth Árpád fordításában közölte. Az itt közölt változatok közül Kosztolányi Dezső magyarításában a szokatlan, keresett, groteszk rímek Kosztolányiját érezzük meg mindenekelőtt:

A sziklatetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehelete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.

    Láthatjuk, hogy a záró sor értelmi hangsúlyát átmenthesse, a lehelete is, te is – rím kedvéért, az első öt sort az eredetinél szorosabban köti össze, kihagyja a fák csúcsának említését, helyébe egy jellegzetes nyugtalan jelzőt tesz (remegőn). Aztán, hogy a nemsokára szóra gazdag rímet találjon, előveszi a ritka, szokatlan bog szót. Lejtésében ott a fiatal Kosztolányi egész könnyedsége.

Ugyanez Tóth Árpád fordításában:

Immár minden bércet
csend ül,
halk lomb, alig érzed,
lendül:
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
te is nemsokára
nyugszol, ne félj…

az érzékelés kifinomult gazdagságára s a lágy zenére mutathatunk rá. Halk lomb, alig érzed, lenül… Már búvik a berki madárka… ilyen finoman keveri itt a látási és hallási érzeteket, a sok l hang milyen lebegő, lágy zenei hatást ad! A tetszéssel választott ízes szavak, a szelíd, de újszerű inverziók ugyanazt a túlérzékeny kedélyt, azt az andalodó, magát elringató verselést idézik, melyet Tóth Árpád saját verseiben úgy szeretünk. Már búvik a berki madárka… a sor érzékenyebb, mint az eredeti, képszerűbb is, aggodalmát a szép zenéjű, kihangzásnak kitűnő ne félj bátorítása oldja lágyabbra.

    A Különbéke költőjében, Szabó Lőrinc-ben van, mindig is volt, valami dacos, keserű bátorság. Szerette a grimaszokat, végig merte gondolni a fanyar gondolatokat.

Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
sincs messze már.

A szél nemcsak sóhajnyi a lombokon, de meg is áll, mintha az egész természet tovább haladna a békéből a mozdulatlanságba. Szabó Lőrinc nem érzékenykedik, a versben szereplő madarat nem kicsinyíti, sőt, a madár némán üli fészkét, némán, mintha csöndes keserűséggel, daccal nyugodna bele valamibe… Azt, amit a vers sejtet, merész rímei közt Szabó Lőrinc nevezi meg legbátrabban, legmesszebb menve, különböző lehetőségek közül a legintellektuálisabbat, egy fogalom megnevezését választva: Várj, a te békéd…

    Búcsúzóul álljon itt néhány gondolat ismét a „Tücsökzene” mesterétől: „A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és olaszul. Pedig Baudelaire is van, és Dante is van, és Puskin is gyönyörű, és Horatius és Li Taj-po! Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk tolmácsra, nagyobb társasághoz, közönséghez, egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvükön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható.”

– folytatjuk –