Cságoly Péterfia Béla: Egy vers magyarra fordításának árnyalatai [III. rész]

Tulajdonképpen még jeles német költők verseivel akartam folytatni a sorozatot, de egy régi olvasónk – kissé gúnyosan –[más nemzetek nem léteznek nálad?!] túlzó germanizmussal vádolt meg. Ezért egykori gimnáziumi osztályfőnököm-magyar tanárom kedvenc francia verse lesz most a következő példánk:

Paul Verlaine: Chanson

Les sanglots longs
des violons
de l’automne
blessent mon coeur
d’une langueur
monotone.

Tout suffocant
et blème quand
sonne l’heur,
je me souviens
des jours anciens
et je pleure.

Je m’en vais
au vent mauvais
qui m’ emporte,
deça, delá
pareille à la
feuille morte.

Ez is bravúrdarab. Szokatlanul rövid soraival, sok rímével ugyancsak próbára teszi a fordítót. Ha egy versben négy- és háromszótagos sorok váltakoznak és rímelnek egymással s ha ráadásul költőjük Ars poetikájának legelső követelménye a zeneiség, úgy tetszik, a tartalmi hűséget szinte lehetetlen megtartania a fordítónak.
Két híres versművészünk fordításában mutatjuk be, az első változat az ismertebb:  

Tóth Árpád: Őszi chanson

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél…

Az első strófa rím-megoldása nagyszerű, szinte az eredetinél is erősebben fejezi ki az őszi egyhangúságot. Sikerült átmenteni az eredeti hangszínét is, a franciában túlnyomó o-hangokat. A fordítás zsúfoltabb, bonyolultabb valamivel az eredetinél, az utolsó versszak óhajtó jellege sem volt meg az eredetiben. De ha a formával való küzdés el is térítette Tóth Árpádot az eredeti dalszerűségtől, a fordítás zenéje, költőisége annál tökéletesebb. Hogy ragyog ki a második versszak sötét hangszíneiből az elmúlt kéjek emlegetése s hogy üt vissza rá a harmadik versszak középső sikoltó ríme! Az eredeti a lehullott levelet tette a vers végére, itt a kavargó szél dinamikája nyit messzebbvivő távlatot. A már említett „A műfordítások öröme” [Szabó Lőrinc] szerint: „Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt, én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem.” A Verlaine vers másik fordítója épp ezért az a Szabó Lőrinc, akinek első fordításainak egyike épp egy francia költő volt: Villon…
 
Szabó Lőrinc: Őszi dal

Zokog, zokog
az ősz konok
    hegedűje
zordul szívem,
fordul szívem
    keserűre.

Fullaszt az éj;
arcom fehér:
    s ha az óra
üt: zokogok,
régi napok
    siratója.

S megyek, megint
hányódni, mint
    az elárvult
zörgő levél,
mellyel a szél
    tovaszáguld.

Meglepő a fordítás tartalmi hűsége. Az első szakasz vége szinte a kuruc kesergők hangulatából merít, ez a fordulat ugyan kissé kiüt a versből, de szép. Az eredetiben lévő: visszaemlékezem az elmúlt napokra és sírok, helyett megint intellektuálisabb fordulatot választ: zokogok, régi napok siratója, mintha eltávolítva szinte szerepben szemlélné magát. A végső strófa is pontosabban mondja ki a hangulatot, mint az eredeti, s finom zenével, a száguldó szél távlatával zárja a költeményt.
Nézzük Paul Verlaine egy másik, ugyancsak híres versét:

Mon rêve familier

Je fais souvent ce rêve étrange et pénétrant
D’une femme inconnue, et que j’aime, et qui m’aime,
Et qui n’est, chaque fois, ni tout a fait la même
Ni tout à fait une autre, et m’aime et me comprend.

Car ellem e coprend, et mon coeur, transparent
Pour elle seule, hélas! cesse d’être un probléme
Pour elle seule, et les moiteurs de mon front blême,
Elle seule les sait rafraîchir en pleurant.

Est – elle brune, blonde on rousse? – Je l’ignore.
Son nom? J eme souviens qu’il est doux et sonore
Comme ceux des aimés que la Vie exila.

Son regard est pareil au regard des statues.
Et, pour sa voix, lointaine, et calme, et grave elle a
L’inflexion des voix chères qui se sont tues.

Álmodozó, finomzenéjű szonett, a parnasszista szonett zártságával, képszerű „tárgyával”, szoborszerű plasztikájával szemben épp az elomlót keresi. Nem lírai zsánerkép, melynek élénk és határozott vonásai vannak, – mint amilyen a legtöbb Heredia-szonett – egészen líra, hasonlatai sem festőien találóan igyekeznek lenni, hanem bizonytalan, álomszerű hangulatot akarnak kelteni „szürke szavaikkal”.
Két, talán legnépszerűbb hazai költőnk fordításában olvashatjuk magyarul. Az egyiket Tóth Árpádnak hívták.
   
Tóth Árpád: Az én meghitt álmom

E furcsa álom gyakran s mélyen talál szívem
egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak s szeret s megért híven.

Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
óh jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és holovány arcán megfrissül szelíden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? – nem tudom.
S neve? – emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Figyeljünk fel Tóth Árpád kedvenc jelzőire: a hűs, a halk, a ágy, a szelíd, mind itt van fordításában is. A szinte finomkodó szóhasználat, a megért híven, a zengő és lágy nagyon, a határozószó franciás hátravetésével, az egymáson átfűzött, gyöngéden és bonyolultan összeillesztett mondatok mind azt szolgálják, hogy a vers légiessé legyen, s cseppet idegenszerű, a valóságnak hátat fordító, lelki szférába emelkedő ízt nyerjen. Tóth Árpád befelé húzódó, emlékekben élő lelke a fátyolozott, kissé körülményes kifejezést keresi, hosszú verssorai tele vannak spondeuszokkal.

Ady Endre: Paul Verlaine álma

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohasem más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

Paul Verlaine álmát Ady az Új versek kötetébe olyanformán illesztette bele, mintha inkább a saját versének, mind fordításnak tekintené. Valóban nem is követi olyan hűséggel az eredetit, mint Tóth Árpád fordítása, s ereje, heve, hangulata egészen a Tóth Árpádéval ellentétes irányba viszi – egy kissé a régibb szonettek felé –, de szépsége és művészi értéke aligha kisebb. Hangulatban, ízben ez a két fordítás tér el leginkább az eddig tárgyaltak közül. A különbséget legjobban a jelzők érzékeltetik. Forró, különös, áldott nagy látomás, ez a tipikus Ady-hang, a magávalragadó, szinte szónokias Ady hangja. És a többi jelző: sápadt, komoly, szent, fénytelen és bús – ez kétszer is –, csupa egyszerű, erőteljes, mély rezonanciát keltő szó. Itt nincs távolítás, emlékké-emelés, az érzés közvetlen, a mondatfűzés világos, egyszerű, a tagolás a lehető legtermészetesebb logikai rendet követi, az egyes szavakat bátran, frissen, meglepően teszi egymás mellé. Ahol Tóth Árpád habozással töltötte ki a sort, ott Ady nyomatékosító, hangsúlyos ismétlést, használ /Oh, nem tudom én, nem… lenn a sírba, lenn…/A Nézése hallgatag szobrokénak mása… ez a sor kissé prédikáló pátoszával az Istenes versek Adyját ígéri előre.

–folytatjuk–