Szvjatoszlav Beszedin: A hegedűs, Csend, Ima

Szvjatoszlav Beszedin

A hegedűs

Az éjszakában a hold ösvényén baktattam épp
Hol szerte szétfröccsennek a kékség patakjai
Az erdőben a húrokra hárult mind a süketség
Míg hirtelen hangok raja rebbent fel az ég alatt.
Közel- még közelebb törekedtem a dalhoz
Oda, ahova csalogatott egy titokzatos hegedűs…
Előttem, egy meredek sziklán
Játszott Ő, nem hívva, nem várva-kívánva erőt.
A vonó a kezében tébolyodottan verdesett
Felreppent, majd aláhullt, addig keringve fent,
Míg a motívumok végül egymásba fonódtak,
Megszülve a lélekben a fényt és a szenvedélyt,
Amire odalent összesereglettek vadak s emberek
És rejtőzve, bújva elcsendesedtek a madarak,
A lángcsóvát vető prelúdium, terjedő hangjai előtt
S ott, hol hatalmukat vesztik az ösztönök
Ő csak állt – akár csak bármely „egy az ezerből”
Észre se véve bárkit is.
És az égi-magasságokon túl
Meghallva őt, az előtte ismeretlent,
Megtorpant még maga az Isten is.
Én emlékezni már mindőrökké erre fogok
Hogy az éjben a sziklameredélyen milyen féktelenül
Játszott az a Hegedűs, a húrokon.

Fordította Gaál Áron

Szvjatoszlav Beszedin

Csend

Csend… A Csend körülvette a racionalitásomat
Mélység… A Mélység magába szívta a pillantásomat
Megpróbáltam ezt a világot újra és újra megérteni
Megint s megint fennakadva saját véleményemen

Megpróbáltam a némaságból elmenni az égbe
Belemerülve a föld felfoghatatlan jellegébe
De mindenütt, ahol rejtőzködni próbáltam
Szemmel tartott egy résen át a Csend

Csend, én nem vagyok tied… én… nem vagyok halott
Mélység, mélység eressz el, hiszen én életben vagyok
Átkelek a kerek világon, büszkén és lelkesen
Átkelek, ha kell az időn is… sóhajtva egyet

Elutasítom az istenséget és emberséget egyaránt
Nem engedek a kétségeknek nem belegondolva: mért?
Belélegzem a Napot, megérezve az örökkévalót…
És felragyogva, már semmin nem sóhajtozom a végén.

Fordította Gaál Áron

Szvjatoszláv Beszedin