Alphonse de Lamartine: Egy könnycsepp /vagy Vigasz/

[Une larme /ou Consolation/]

Hulljatok csendes könnyek,
A könyörtelenség földjére;
Ne kérjenek jámbor kezek,
Ne a barátság keblére!

Hulljatok, mint elszórt zápor,
Amelyik sziklákon csillámlik,
Mit az ég el nem varázsol,
Sem szél ki nem szárít.

Az embereknek miért kellene
Egy szerencsétlen, megtört szíve?
Nálamnál ők jóval szegényebbek,
S balsorsom az övékénél kisebb!

Könnyek nélkül bizonyára soha
Nem sötétül be az irgalom ege;
Jövőjük sem lesz majd mostoha,
Kupájuk sem lesz epével tele.

Soha ennek a léha tömegnek,
Amely előttem nevetve masíroz,
Nem kellett mondjam egyetlen
Szóval sem: Én veletek sírok!
 
Jó! ne akarjunk többet mindenáron,
Hasztalan bánkódni az embereken;
Ha keservemet magamba zárom,
És homlokomat a tenyerembe rejtem.

Amikor a magányos lélek
Gyászfátyolba burkolózik,
S a földtől nincs, amit kérjen,
Utolsó reménye is eltávozik;

Amikor a barátság is elmúlik,
És a saját útjáról letér,
Az utolsó botja is elhajlik,
Összetörik és elhasítja kezét;
 
Mikor az embert, ki mérsékli
A boldogtalanság fertőzését,
Egyedül hagyjuk az útról letérni,
Szemtől szembe találja szenvedését;

Mikor a jövőnek sem lesz varázsa,
Hogy a holnapot vonzóvá szépítse,
A könnyek kínkeserves ára
Lesz kenyerünk egyetlen íze;

Akkor a hangod majd áthatja
Hallgatásba burkolózott szívemet,
És a kezed, Istenem! felkapja
Majd jég súlyú gyötrelmemet.

Érezzük, hogy gyöngéd szavadat
Másokkal nem lehet összezavarni,
Uram! és az nem is vigasztalja
Azokat, akiket nem lehet vigasztalni.

Mennyei karod úgy vonz minket,
Mint szívéhez közeli barátot,
A világ, ha mosolyogni lát, irigyen
Kérdezi: Ki adta ezt a boldogságot?

A lelket meglágyítják imáink,
Ha befogadja őket az égi világ,
És a könnyes szempilláink
Maguk, szemünket megszárítják,

Ahogy egy téli sugár letörli
Az ágakról vagy a szikláról,
Még az utolsó csepp esőt is,
Mit árnyék nem tehet magától.

Fordította Csata Ernő