Alphonse de Lamartine két verse magyarul

Alphonse de Lamartine:

Az ember

/Lord Byronhoz/
 
Neked, akinek a világ még mellőzi valódi énedet,
Titokzatos, halandó, angyal, vagy gonosz szellem,
Bárki is vagy, Byron, jó vagy végzetes zseni,
Nem tudom dalaid vad harmóniáját ne szeretni,
Ahogy szeretem a villám és szél zaját,
Egyesülve a viharban záporok hangját!
Az éjben időzöl, a léted borzalom:
A sas, a szirtek királya, sincs otthon az ugaron.
Ő sem akarja, mint te, hogy a meredek sziklákba,
Amiket a tél kifehérít, belecsapjon az ég villáma;
A partokot beterítik a hajótörés hulladékai,
S a mezőnyt befeketítik a vérontás maradványai.
 

Alphonse de Lamartine

L'Homme

/À Lord Byron/
 
Toi, dont le monde encore ignore le vrai nom,
Esprit mystérieux, mortel, ange, ou démon,
Qui que tu sois, Byron, bon ou fatal génie,
J'aime de tes concerts la sauvage harmonie,
Comme j'aime le bruit de la foudre et des vents
Se mêlant dans l'orage à la voix des torrents !
La nuit est ton séjour, l'horreur est ton domaine :
L'aigle, roi des déserts, dédaigne ainsi la plaine
Il ne veut, comme toi, que des rocs escarpés
Que l'hiver a blanchis, que la foudre a frappés ;
Des rivages couverts des débris du naufrage,
Ou des champs tout noircis des restes du carnage.
 

Fordította : Csata Ernő

Alphonse de Lamartine:

Invokáció

Ki megjelentél nekem e sivár világban,
Tűnő égi vándor a földi helyeken!
És beragyogsz e sötét éjszakába,
Te vagy szemem sugárzó szerelme;

Úgy kérkedj, ámuló szemem tűnődjön,
Mondd a neved, országod és sorsodat.
Bölcsőd hol ringott a földön?
Vagy nem lehetsz csak isteni fuvallat?

Tán belesimulsz az örök fénybe holnap?
Vagy e földi gyászban és nyomorban
Még járnod kell a gyötrő utadat?
Akármi is sorsod, országod, neved,
Lehetsz földi lány vagy isten lénye,
Ó! hagyd, hogy teljes életem
Hitét vagy szerelmét neked ígérjem.

Ha bevégezted, mint mi, a sorsodat,
Gyámolíts, vezess és tűrd el bárhol,
Hogy imádott nyomod porát megcsókoljam.
De, ha tőlem messze jársz majd pályádon,
És égbe érsz hamar, angyalok nővére, immáron,
Mert a földön éltünk szerelmes napokat,
Emlékezz majd rám a mennyországból.

Alphonse de Lamartine

Invocation

O toi qui m'apparus dans ce désert du monde,
Habitante du ciel, passagère en ces lieux !
O toi qui fis briller dans cette nuit profonde
Un rayon d'amour à mes yeux ;

A mes yeux étonnés montre-toi tout entière,
Dis-moi quel est ton nom, ton pays, ton destin.
Ton berceau fut-il sur la terre ?
Ou n'es-tu qu'un souffle divin ?

Vas-tu revoir demain l'éternelle lumière ?
Ou dans ce lieu d'exil, de deuil, et de misère,
Dois-tu poursuivre encor ton pénible chemin ?
Ah ! quel que soit ton nom, ton destin, ta patrie,
Ou fille de la terre, ou du divin séjour,
Ah ! laisse-moi, toute ma vie,
T'offrir mon culte ou mon amour.

Si tu dois, comme nous, achever ta carrière,
Sois mon appui, mon guide, et souffre qu'en tous lieux,
De tes pas adorés je baise la poussière.
Mais si tu prends ton vol, et si, loin de nos yeux,
Soeur des anges, bientőt tu remontes près d'eux,
Après m'avoir aimé quelques jours sur la terre,
Souviens-toi de moi dans les cieux.

Fordította Csata Ernő  
                                                                 /2015/