Heszke Béla: Rainer Maria Rilke*

Vannak írók, akikre, haláluk után, ha róluk beszélünk, nem illik ez a szó: emlékezni. Azokról szoktak emlékezni, akiket már elfelejtettek. Rilkét pedig nem lehet elfelejteni. Aki egyszer megismerte ennek a fehérvérű, szomorú embernek a költészetét, nem tudja feledni. Rilkére csak többet gondolni lehet. Ő halva is élő költője a világirodalomnak.

    Számára a halál nem volt egyenlő a földön sem a végső elmúlással, mert ez emberiség halhatatlanjai közé tartozik. Fehérvérűsége ölte meg ezt a sápadt, erőszakra és durvaságra képtelen költőt s elmúlásában teljesedett a vágya: «saját halála» ölte meg, amelyet már születésével magával hozott a világra. Véralkata határozta meg egész gondolkodását és érzésvilágát. Csak egy ilyen fehérvérű ember képes annyira anyagiatlan és a test közönséges földhözkötöttségétől mentes lenni, mint amilyen Rilke volt.

    Úgy élt, mint egy kínzott és tévelygő árnyék. Az első pillanatban rossz benyomást keltett az emberekben. Kicsi volt, csúnya, beteges külsejű. Hosszúkás arcán csak ábrándos kék szemei voltak szépek.

    Nem lelte seholsem nyugtát. Űzte a zseniális ember egyedülléttudata s kínozta a vágy, hogy valaki lelkéből szeresse, mint ahogy felsírt a mi Adynkból is egy szer, olyan szépen «…S lennék valakié…» De a nyugalmat és a szeretetet nem találta meg sehol a föld kerekségén. Moszkva titokzatosságára áhítozott s mikor oda megérkezett, hirtelen Páris után ébredt benne kívánság s ezért odasietett. Rodin mellé szegődött, akiről csodálatosan szép kis könyvet írt, majd Róma, München és Koppenhága következett. A megnyugvást azonban mégsem találta és a különös odisszea újból kezdődött.

    Gyermek volt egész életében. Felnőtt gyermek, akinek egyedüli létérzete volt egyik legerőteljesebb sugallója:

    «Én Senki vagyok és Senki leszek,
Most még kicsi, aztán éjbe veszek
S elhalkul a vád.

    Anyák, ti Apák
Nyújtsátok az égből kezetek…

    De jaj, mit is ér törődni velem,
Úgyis letiporják árva fejem,
Mit kellek is én: ma még korai,
Holnap befednek a sír porai.

    Csupán ez egy ruhám van itt,
Az is vékonyka és avitt,
Örökre kitart ez a kis ruha rajtam,
S talán ebben fogad az Egek Ura majdan…»

    Magárahagyott gyermek volt Rilke egész életében s a gyermekességnek sok jellemző vonását valóban megtaláljuk költészetében. Mindent megelevenített. Életre keltette a dolgok halottnak vélt lelkét. Játékosan, de ugyanakkor valami állandó borús hangulattal szemléli és eleveníti meg a «dolgokat» s Wilhelm Michelnek, Rilke egyik kritikusának, valóban igaz megállapítása, hogy Rilke «mennyire gyakran használta a »dolgok« szót.» «Meglepő az a sok minden, amit Rilke a »dolgokról« tud. Ő kiterjeszti ezek jogait az emberi hegemóniával egyenlő nagyságra. Törődik velük, mintha valóban lelkük lenne.» S ettől a szemlélettől pedig csak egy lépés a panteizmus. Rilke valóban mindenben is mindenütt feltalálja Istent. «Az életem állandó keringés a valóság körül, de ha jobban megfigyelem körpályám útját, látom, hogy Isten van a középpontban», - írja egyik levelében. Azonban ez a tudat nem ad biztonságot neki. Rilke passzív ember, aki gyermeteg lelkével és még gyermekesebb természetével nagy ámulattal csüng az élet kis csodáin. Ámulata sokszor félénkségbe csap át. Érdekesen világítja meg ezt a lelkiállapotot egy másik levelében, amelyben betegségéről ír: «Beteg voltam s a szobák azonnal elpártoltak tőlem, midőn látták, hogy rosszul vagyok, mintha féltek volna, hogy beszennyezik magukat a velem történt szerencsétlenséggel. Felültem s lehet, hogy arcom annyira rémült volt, hogy semmi sem mert barátkozni velem. Még a lámpa is, amelynek megtettem azt a szolgálatot, hogy meggyújtottam, semmit sem akart tudni rólam». Számtalan levélből (több mint 18 ezer levelet írt) és több verséből idézhetnénk, amelyekben érthető módon nyilvánul meg ez a gyermekes szorongás, ami Rilke lelkivilágának egyik jellemző vonása. Mindennek pedig eredője az, hogy végtelen szeretet, gyermekies szeretet volt ennek az embernek a lelkében. Gyermekies volt az ő szeretete, mert föltétlen és érdektelen volt. A felnőtt többnyire föltételesen szeret. Inkább akkor, ha őt is szeretik. A gyermekben ez még nincsen meg. Szereti lélektelen és élettelen játékbabáját és nem vár tőle viszontszeretetet. Rilke ilyen végtelen nagy és viszontszeretetet nem váró szeretettel akarta megbénítani az emberek és a természet gyűlöletét. Nem sikerült. De ha elgondoljuk, nem ez az első ilyen eset a földön. Annak idején egy ács Fia is erre törekedett s a végén mégis keresztre feszítették.

    Ha egy ember életének folyását s lelkének tettekben, érzésben és gondolkodásban való megnyilatkozását közelebbről vizsgáljuk, látjuk, hogy mennyire sorsdöntően elhatározó a nevelés. Rilke minden gyermekessége ellenére, bizonyos férfiassággal indult volna az életbe, amelynek egyébként mindig csak a külső határán állott, de a rossz nevelés következtében nőiessé fejlődött.

    Gyermekkora idején játszódott le szüleinek nem éppen épületes válópöre, amely megakadályozta az egyöntetű nevelést. Ha pedig szülei mégis érdeklődéssel kísérték gyermekük fejlődését, ezt nagyrészt azért tették, hogy egymáson üssenek egyet. Az anya – még szívében őrizte a fájdalmat, amelyet korán elvesztett leánya miatt érzett – a fiából mindenáron leányt akart varázsolni. Úgy nevelte tehát, mintha fia kisleány volna. A fiú kezdetben tiltakozott e nevelési módszer ellen, amely önérzetét sértette, ez azonban nem akadályozta meg, hogy inkább tudat alatt, befolyás alá ne kerüljön. Ekkor azonban megjelent az apa. Ő viszont katonai nevelésben akarta részesíteni a fiát. A sankt-pölteni katonaiskolába adta s e zordon intézet aligha látott falai között különösebb növendéket, mint a félig nőiessé nevelt, vagy inkább félrenevelt Rilkét.

    Nőiességére mi sem jellemzőbb, mint az előérzetnek döntő befolyása a költő lelkiéletére és ezen keresztül egész költészetére. Az előérzet nagyobb mértékben való léte a női lélek sajátos tulajdonsága. Ennek révén döbben a női lélek sokszor az eljövendő rejtett titkaira. Ezen keresztül él, mert az élet kezdeti határán van. Rilke is az élet kezdeti határán éldegélt s egy-egy pillantásra tekintett a jövendőbe, az életbe és azt fejezte ki, ami még nem valósult meg, azt a lehetőséget, amelyet a lét még nem öntött formába. «Les plus beaux vers sont ceux qu’on n’écrira jamais». Erre a költő azt felelte: az a legszebb élet, amelyet még nem éltek le. Ezért menekül a «dolgok» világába, mert tudja, hogy ott minden lehetséges, hisz az élet, melynek sine qua nonja a mozgás, ismeretlen fogalom és egyben a lehetőségek végtelenjét zárja magában.

    Rilke lelkivilágának egyik legjelentősebb sajátsága az előérzet szokásosnál nagyobb mértékben való fejlettsége. Előérzetei közül különösképpen uralta egész lelkivilágát a halálé és az elmúlásé. Nem ritka jelenség, mondanák sokan, hisz ez az érzet minden ember lelkében megvan. Ki nem foglalkozott volna, valamilyen titkos és belső sugallat hatására, a halál gondolatával? Azonban Rilkénél ez nem szórványos lelki jelenség volt, hanem állandó. Ennek pedig az az oka, hogy Rilke mindig csak az élet kezdeti stádiumában érezte magát. Előtte volt az élet számtalan titkot rejtegető lehetősége, de ő nem mert azzal bátran szembeszállni. Félt az élettől, mert előérzete mindig azt diktálta, hogy csak a halál létezik.

    Költő volt, akinek nem epictetum ornans-a is csak annyi, hogy költő Rilke számára a költészet minden volt. Ismeretelv, erkölcstan és széptan. Gondolatai olyanok, mint a dalok s költészete egy egészen kifinomult léleknek utalásai a lét, az élet és a dolgok világára. Utalások embertársunk egy-egy elkapott pillantására, egy-egy elhaló hangra, vagy elsikló életünk nyugvópontjaira, a tárgyakra. Ennek a költőnek állandó extázis volt az élete. Rilke pontos ellentétje a modern francia irodalom nagy költőjének: Paul Valérynek. Valéry az ész költője. Világos és kiegyensúlyozott lélek. Rilke szentimentális, misztikus. Mégis van egy közös tulajdonságuk: a tisztaság. Rilke is a «poésie pure», a tiszta költészet mestere. Költészetében nincs elírás, probléma, szónoklás, fennhangú hirdetése eszméknek, deklamálás. Ellenben van ritmus, lemérhetetlen érzés, elragadtatás, belső dinamika, végtelenbe szárnyaló érzés, utalás a kimondhatatlanra, tehát mindaz, ami a költészet lényegét alkotja. Rilke költészete, mentesen az anyagi világ minden ballasztjától, a misztika világának legbelsejében a lélek érverésének hű és tiszta képe. Ez a költészet a lélek mélyéből a külvilág felé tett tétova mozdulat. Elhaló akkordja annak a dalnak, amelyet az örökkévalóság énekel…            

    [*1875. december 4.-† 1926. december 29.]