Béranger: A jó öreg szerető, Búcsú, Téli dal

Béranger: A jó öreg szerető

La bonne vieille

Te is megvénülsz, oh, szép kedvesem,
Te is megvénülsz, és én nem leszek,
Nekem az idő, folyván sebesen,
Kétszer számítja bé a perceket,
Élj engemet túl, s bár napod leszáll,
Ne felejtsd el hívednek szavait.
S nyugalmas tűzhely csendes lánginál
Ismételd még barátod dalait.

Ha ráncaid közt kíváncsi szemek
Keresik a bájt, mely most elragad,
S egy ifjabb kor gyermeki kérdenek:
„Hol az, kit szíved sirat?” – ne tagadd.
Rajzold nekik, ha ajkad sót talál,
Szerelmem mámorát, fájdalmait;
S nyugalmas tűzhely csendes lánginál
Ismételd még barátod dalait.

Majd kérdezik: ha volt-e kellemes?
Pirulás nélkül mondjad: „Szeretném.”
Nemtelen volt-e szíve vagy nemes?
Büszkén felelj: „Nemesnek ismerém.”
Ah mondd el nékik, lantja hanginál
A szerelem szent lángja gyúla itt;
A nyugalmas tűzhely csendes lánginál
Ismételd még barátod dalait.

Kit megtaníték sírni a hazán,
Beszéld el az újkor fiainak:
Hogy a dicsőség és remény dalán
Vigaszt adék hazám fájdalminak.
Mondd meg nekik, vihar zúgásinál
Láttuk veszni húsz év babárjait.
S nyugalmas tűzhely szelíd lánginál
Ismételd még barátod dalait.

Szépen, ha majd visszazengő nevem
Aggkorod alkonyát földeríti,
S képemet minden tavasz-reggelen
Kezed friss virágokkal köríti;
Tekinteted ama szebb honba száll,
Hol együtt éljük az üdv napjait;
S nyugalmas tűzhely szelíd lánginál
Ismételd még barátod dalait.

Szász Károly fordítása

Béranger: Búcsú

Adieu

Hazám, hazám, úgy érzem, meghalok már.
Anyám-szerelmem, áldjon meg az Úr!
Neved a végső szó, mely ajkamon száll.
Imádtak-é ily mondhatatlanul?!
Rólad daloltam, még betűt se tudva,
S hogy most a halál bárdja fenyeget,
Utolsó sóhajom neved susogja.
Egy könnycseppel fizess csak. Ég veled!

Tíz gaz király, győzelmi mámorában,
Tört tagjaidon átalhajtatott,
S én pántlikáikból tépést csináltam
Sebedre, hintve édes balzsamot.
De szentelt romjaidból hit csírázik
S a századok megáldják bús neved.
Az elvetett mag szerte kivirágzik:
Szabadság büszke csókja! Ég veled!

Húz már a föld, s a rögök rámzuhannak.
Óvd mind, aki szívemnek rokona.
Tedd meg, hazám, az árva kis galambnak,
Ki kévéidben nem prédált soha.
Már hallom hívó szózatát az Úrnak,
De szálljon még a kérő izenet,
Még tartom súlyos kőlapját a sírnak…
Már nem bírom… reámdől… Ég veled!

Kardos László fordítása