Németh László: Goethe nagysága

Aki nagy írókról beszél, mondja az esztétikus, felejtse el, hogy a nagyság terjedelem. A művészet nem a méretek országa, hanem a minőségé. Ha nagy írót mondok, elsősorban nemes anyagra gondolok s csak azután a műben megszállt szellemi tartomány kiterjedésére. Nagy költő? kiált fel André Gide hőse. Tiszta költő legyen! A művészetben a méretek tehetetlenek a minőséggel szemben.
De akármilyen rokonszenves is a minőségnek ez a védelme, egy Mallarmé, Valéry gőgös mozdulata, mi emberek inkább hiszünk a mérhető nagyságnak, mint a mérhetetlennek, szívesebben nevezzük nagynak, ami agyonnyom bennünket, mint ami átszalad az ujjunk között. Csodálkozhatunk-e, ha a közfelfogás a „nagy írót” a „nagy politikusról” mintázza s a szellemi világ szövevényiben mélyen bennülő, sokfele érző és sokfele ható embert nevezi nagy írónak. S ha művészietlenebb is, nem reálisabb ez a felfogás? Művészet, művészi: elvonások. Hol van az a műalkotás, amely csak művészi alkotás? Ember, társadalom, tudás beolvadásra kínálkozón ömlenek a művész öntödéjébe s nem „minőség”-e egy léleknek az is, hogy mit tud beolvasztani. Az írói nagyság merev, aszketikus és népszerű, politikus alakja örök vitában áll s a korok ütemében hol az egyik, hol a másik kerül fölül, amint az írók önmaguktól vagy az élettől várják a felfrissülést.
Goethe halálának százéves évfordulója jó alkalom volna, hogy ez a két álláspont egy közismert munkásság körül újra megvívja érv-csatáját. Nincs a világirodalomnak nagyobb beolvasztója nála. Egy íróban: az egész irodalomtörténet; egy sorsban: az egész emberiség; egy szemléletben: az egész világ. Mindent megtanult és semmit sem felejtett el. Aggkorában is ott cseng valami gyermekkora rokokó játékosságából; a Sturm und Dragon úgy megy át, hogy előre levonja a romantika tanulságait; a régi németség felfedezője s ő húzza le német földre a klasszikus világot; a tizennyolcadik század gyermeke s elég fiatal hozzá, hogy a tizenkilencedik század legnagyobb enciklopédistája legyen. Az élete olyan, mintha a római birodalom terjeszkedését olvasnám: bekebelezések szakadatlan sora. Csakhogy benne gall, dák és szír rögtön egy nyelvet beszél. A minőség: a goethei vér és a goethei zene minden idegen rögöt felold s a millió felől összefolyt anyag mégis egy monumentum: minden emberi gazdag találkozója.
A világirodalom legnagyobb írója, kiáltja valaki, aki megszokta, hogy a nagy írókat mint nagy hegységeket képzelje el. Az, feleli a konok esztéta némi gúnnyal. Nem születik több ilyen nagy író. Annyira nagy, hogy már problematikus. Goethe és a nagyság határai: íme a méltó jubileumi tárgy: tessék elmélkedni rajta.

    * * *

    Mint a római birodalom, csúszott ki a számon s ha e nagyság titkát keressük, a hasonlat megint kínálkozik. A történetírók első kérdése Róma előtt, mi avatta a látiumi pásztornépet a világ organizátorává; miféle erények találkozóját jutalmazta a történelem ezzel a roppant birodalommal. Aki Goethe-t jellemzi, annak is egy szellemi világbirodalom alakulását kell magyaráznia. Goethe nagyságáról nem lehet anélkül beszélni, hogy az ember a szerencséjére ne gondolna.
Goethe a szerencse fia volt. Azonban az író szerencséje feketébb szerencse, mint a többi halandóé s ha Goethe természetében a szerencséjét keressük, messzevetődünk nem csak a mindennapok „szerencsés természeté”-től, de Goethe-től, a szerencsés természetű „zseni”-től is, aki a köztudatban az olimpuszi istenek közül hozza le fenséges homlokát. Goethe kerek lombjának feketék a gyökerei; nem egy fényes, apollói természet foglal itt könnyű tért, hanem konokerények szövetkeznek szívós terjeszkedésre.
A „középszer” zsenijének tartjuk őt. De miből áll ez a középszer? Egymást fogvatartó végletekből. Goethe szerelmei, tudjuk, csaknem mind szökéssel végződtek s azt is, hogy mindenünnen idejében szökött meg. Életrajzi adataiból a végletek embere áll elénk, akinek nem kell félni végleteitől, mert úgy tud hátat fordítani, hogy van ereje vissza nem nézni. A lelki fauna nagy állatszelidítője tekint ránk az állatszelidítők félelmes kacérságával. Aki prüszköl és hörög: oroszlán, de aki a hegyes vasat forgatja, az oroszlán feltétlen ura. Goethe mindent megpróbálhat, mert mindenből vissza tud térni. Hatalmas vér! Nincs meg benne a hű és gyenge természetek végzetes odaadása; Werther írójának a Werther sorsa fenyegette legkevésbé. Életrevaló, mondjuk a mindenre vállalkozó, változó viszonyok közt is helytálló emberre. De képzeljük el egy önmaga minden csábítására vállalkozó s mindenből épen kikerülő költőt. Nem valóságos monstrum egy életrevaló költő?
A művész csak kellő elővigyázat mellett kísérletezhet magával, különben lepusztul. Hogy lehetett valaki annyira őszinte és annyira hazug természet, hogy féktelenül kísérletezhetett magával s a kísérletek eredményei mégis igaz emberi tapasztalatok? Miféle szenvedély az, mely nem olyan hamis, mint a színészé s nem olyan végzetes, mint a nyárspolgáré? Valami határtalan, már-már mitologikus lélekjelenlét őrzi ezt az embert. Önmagunk szerelme: a nagyság megszállottjainak féktelen hedonizmusa és képtelen aszkézise. A nagyság kötelezettsége mint egy azbesztruha sérthetetlenül viszi át önmaga tűzvészén. A végtelenek közt ébred sérthetetlensége tudatára s a végletekben edzi sérthetetlenségét. A történelem mániákusainak önzése és öngyötrődése hajtja, az, amelyik a korzikaiból Napóleont s Raszkolnyikovból gyilkost csinál.
Milyen ez a démoni természet a világgal szemben? Olyan, mint önmagával. Ami ott „középszer” volt, itt „közöny”. De miből áll Goethe közönye is: csupa érdeklődésből. S nem pusztán az agy hideg érdeklődéséből, a szívéből is. Senki sem vonzódott többször, többféleképp nála; senki sem kísérletezett többet a viszonyaival. Azoknak a biztonságával ismerkedett, akik nyerni tudnak minden új ismeretségben. A szív rezervációjával fordult az emberekhez, s annál odaadóbb lehetett, minél tartózkodóbb volt. A színlelt barátság visszataszít; a csók, amelynek nem nyúlik szívig a gyökere, elárulja magát. Goethe azonban nem volt hamis barát, hamis szerető, hamis miniszter. Az ő hamissága csak fokozódó immunitás minden idegen élet mérge ellen. Nem vetette meg az embereket, csak megvédte magát ellenül; ezért hódíthatta meg őket s ezért nem kellett elzárkóznia előlük. Tapasztalás és érvényesülés útja nála egybeesnek. Társulékony volt, mert szerette az embereket és társulákony volt, mert úgy érezte, hogy az emberek közt forr ki a nagyság. Goethe a „cimbora” persze nem volt az, akinek ifjúkori barátai képzelték, de az sem, akinek akkor kiáltották ki, amikor nem érdekelték őt többé. A „cimbora”, mint később az „udvari költő” vagy a „weimari bölcs”: álarc, melyet Goethe nem azért vállalt, hogy az embereket becsapja, hanem, hogy a sorsához szükséges embereket el ne riassza. Goethében megvolt a képesség, hogy sorsában az emberek várakozásának a színeit is megcsillantsa, de a várakozásokkal szemben a sorsát is megőrizze. Nagyrabecsülte a társaságot, megrögzött hite volt, hogy az igazi nagyság emberekből táplálkozik s úgy szerette őket, mint az ételeit. Azok jeletek meg körülötte, akikre szüksége volt s azok tűntek el mellőle, akik ízetlenekké váltak. Nemhogy közönyös lett volna, de túlbecsülte a terjeszkedést, melyhez másokon át jutunk.
Nemcsak érdeklődött, de kötelességének tekintette az érdeklődést. Úgy nevelte azt, mint más az akaratát vagy a karizmait. Milyen irányú az ő érdeklődése? Ifjan kozmikus szomjban áll a világ előtt: mint Faust, egy mágikus képletben akarja megragadni a világot. Az ilyen szomj kétfele vezethet; az elvonások, a világ értelme, az egész: a miszticizmus felé vagy a valóság, a világ megjelenése, a részletek: a naturalizmus felé. Goethe misztikus hajlandóságú költő, aki azonban megijed az elvonások költőietlen körétől s tudatosan menekül a valóság felé; egy életen át naturalistává neveli magát. Tétele: nincs külön világ és nincs külön értelme a világnak; a világ a világ értelem is, a valóság az elvonás, a látszat a lényeg. A világot a részletekben kell meghódítani s a részleteket az egész szerelmével kell szomjazni. Nyelve, szóösszetételei, szimbólumai, elméleti hajlama bizonyítják, hogy voltaképp az elvonások embere, aki tervszerűen alázza meg az egésznek ezt a bizonytalan szomját a részletek előtt. Az ő részlet-tisztelete nem a való dolgok közt élő köznépé, a görögöké és a naiv költőké. Valami egzaltált szándékosság van benne. Aszkézis ez lefele, az anyag fele. Ez az egzaltált érdeklődés tágítja ki szellem határát s ez ernyeszti el lassan az öntudatát. Éppen mert nem volt önkéntelen ez az érdeklődés, azért lett idővel túlzott. Túlságosan jól sikerült a dressztúra s amint öregszik, szomjúsága a kíváncsiság s kíváncsisága a kapzsiság felé hajlik. Mágikus képletekért indul a világba s mint egy minerológus, ásványokat cipel haza.
Költészetének ez az érdeklődés a nevelője és zsarnoka. Goethe nagyszerű költőtehetség s ez a költő mindent elkövet, hogy méltósággal szolgálja Lavater barátját. Nem tudok még egy írót, akinek a dikciója alkalmasabb volna, hogy a nyomasztó valóságot a levegőben tartsa, mint az övé. Képzeljünk el egy piramist, melynek alapját a mindennapi élet fogalmai alkotják s köznapi kifejezések ragasztják össze; fölfelé fogy a realitás, egyre választékosabb a nyelv; a csúcson a nagy szótár a racinei nyelv szótárocskájává zsugorodik s csak a választékos, költői szólamok maradnak meg. Bizonyos fokig minden költő nyelvére jellemző, hogy ezt a piramist milyen magasságban szeli át. Goethe igen alacsonyan, a letagadhatatlan próza fölött egy ujjnyival s mégis elég magasan a próza fölött. A legközönségesebb szavakat irodalmi ízű, prózai fordulatokkal emeli versébe. Az ő költői nyelve nem megszűrt, csak zenére tanított nyelv. Ez a zene a biztonsága. Éppoly biztos a szavakkal szemben, mint önmaga szenvedélyeivel és a világgal szemben. Ennek köszönheti, hogy a szavakkal éppoly bátran kísérletezhet, mint önmagával és az emberekkel. A goethei versben van valami kimozdíthatatlan, a goethei mondatban valami csalhatatlan statikai szilárdság. Aki a Sturm unk Dragonról forgó mondások alapján képzeli el Götzöt és a wertherianosok után Werther nyelvét, meg kell lepődnie e nyelv nyugodt egyensúlyán. Nyelvének ez a széles biztonsága pompás eszköz a való világ meghódítására s ahogy érdeklődését a természettudomány felé, úgy fejleszti nyelvét egy élten át az epika irányában. S hogy az öreg Goethe tekintélyét akkor is meg tudja őrizni, amikor érdeklődése már-már lejáratná: elsősorban ennek az epikailag fegyelmezett nyelvnek köszönheti, mely a színekről szóló fejtegetésekben is a hexameter lejtésével hömpölyög előre.
Ha lélekjelenléte indulatai fölé emeli, helyet teremt számára az emberek közt s utat tör a tapasztalás őserdejében: költészetét beidomító érdeklődése kiterjeszti szelleme és munkássága határait. Ami más mellett elsuhan annak ő utána kap, amit más megérint, azt ő megénekli. E démoni lélekjelenlét és túltengő érdeklődés mellett még egy hatalmas erő dolgozik az ő nagyságán: félelmes tudatossága. Minden nagy író természeti jelenség is: tűzvész, árvíz és sokszor inkább áldozata az árvíznek, mint medre. Goethe nemcsak tulajdon árvizének a fékentartásában tökéletes művész, hanem a kihasználásnak, az indusztrializálásnak is szinte kapitalista mestere. Mit jelent az, hogy egy művész tudatos? Kitűnő kritikus, élesek az esztétikai érzékszervei, számot tud adni az érzéseiről, az ételben felismeri az ízeket, az alkotásban a teremtő erők arányát, ha vannak is elfogultságai, nem színvak, azt a színt is ismeri, amelyet nem szeret. Másodszor: önmagát és művét mint műtárgyat tudja nézni. Úgy formálja, mint ismert, de idegen anyagot, kívülről, a kritikai meggyőződés irányítása alatt. Végül meg is tudja valósítani, amit meg akar valósítani. A kritikai állásfoglalás nála alkotó ösztön is; elméleti meggyőződése számol képességeivel s alkotó ösztöne elméleti megfontolásokból táplálkozik. Goetheben ezek a tulajdonságok mind megvannak. A világirodalomban kevesen voltak olyan tájékozottak, mint ő. A tájékozottság persze nem az olvasott művek számát jelenti, hanem a szellem bámulatos mimikrijét, mellyel az ember távoli művek közepébe tud helyezkedni, belső rendjüket megérti, lehetőségeiket végigérzi. Goethe biztos szélességi és hosszúsági körökön, az irodalmi mappa jól meghatározott pontján áll; tudja, mi esik tőle délre s mi északra. Író, aki irodalomtörténeti körvonalait legalább olyan jól látta, mint életrajzírói. Kiről mondhatjuk el ezt elődei közül? Önismerete kísérteties. A legtöbben azért nem ismerhetjük meg magunkat, mert másképp szemléljük a világot s másképp lelkünket. Ami bennünk történik, nem tudjuk összehasonlítani azzal, ami kívülünk folyik. Lelkünk egyik részével figyeljük a másikat s mindig csak részleteket csípünk el részletek tükrében. Goethenek az önmagára irányított figyelme azt lehetne mondani, szociális. Neki Goethe nem tó, amelyben mint pszichológus horgászkodik, hanem ember az emberek közt, akinek minden tulajdonsága egyszersmind elhelyezkedés is a világban: viszony. Szívós önelemző, de önelemzéseivel kívülről mintázza meg magát, az eredmény nem Goethe-komplexumok, hanem egy Goethe-szobor. Nála az önelemzés önformálás is. Kritikai érzéke ellenőrzi magatartását, magatartása alkalmazkodik kritikai ideáljaihoz. Azok közé a mesteremberek közé tartozik, akik csaknem mindent meg tudnak csinálni; nemcsak a technikai nehézségeket gyűri le, hanem a legváltozatosabb kritikai ideálokat is ki tudja művel szolgálni. Elsőrangú hadvezér, aki vállalata előtt számba veszi az ország és az ellenség természetét, ismeri a maga erejét és hadi tervébe belekalkulálja a tulajdon zsenialitását is. Nyugodt és biztos. Csak ilyen nyugodt és biztos ember vállalkozhatott a németség „meggörögítésé”-re, erre a vakmerő szellemi hadmenetre, melyet a kultúrtörténet moszkvai hadjáratának lehetne elnevezni.
Goethe kiváló író lehetett volna e tudatosság nélkül is, Goethévé azonban csak ezzel a tudatossággal lehetett. Művei egy részét megírhatta volna enélkül s ha tehetsége sodrára hagyja magát, talán még tisztább, igazabb művek is kerülnek ki a keze alól; de a műveknek azt a rendszerét, azt a szellemi világbirodalmat, amelyet a Goethe név takar, csak ez a tudatosság hozhatta létre. Író, aki nemcsak nőtt, hanem szabályozta is növekedését. Az embernek van szeme, füle, helyzetérző szerve; Goethének azonban nemcsak helyzet-, hanem növekedésérző szervei vannak. Mint ahogy lehunyt szemmel is meg tudjuk mondani, milyen helyzetben van a karunk, Goethe mások segítsége nélkül is érzi lombkoronája szélső ágain a növő tenyészkúpokat s derekában az évgyűrűk feszengését. Művei igazítások az előző Goethe lombsátrán; gondolatai egyetlen kerek árnyékot szolgálnak. Ahogy a jó dráma jeleneteiről mondta: művei önmagukban is jelentősek, de még jelentősebbek abban a nagy műben, melynek ők csak más-más formában írt versszakai. Goethe: életrajz művekben. Részben az ő életrajza, részben mindenkié: ifjúság, férfikor, öregség, Die Jahreszeiten gigászi méretekben.
E tudatosság teteje: a Dichtung und Wahrheit. Goethe férfikora derekától szinte kínos eltökéléssel fejleszti magát; kialakul benne művei közös egysége s utólag ifjúságát is bele akarja komponálni ebbe a műbe. A Dichtung und Wahrheit: az ifjúkori műveket összefoglaló keret; valójában Goethe ifjúkorának, ifjúkor műveinek a meghamisítása, átmagyarázása a nagy mű érdekében. A Dichtung und Wahrheit-ben zárkózik be Goethe végleg a goethei műbe. Az üvegfúvás megtörtént, s ezzel a művel választja el az üvegfúvóról az üveggömböt, amelynek nincs többé bejárata, még a tüdő felől sem, amely fújta. Goethe mindenestől, szimbolikussá nőtt élete minden mozzanatával műalkotássá akar zárulni s ez sikerül is. Más kérdés, hogy ez a mű többet ér-e egy-egy szilánkjánál? Goethe nyolcvan éve Goethe egy-egy szerencsés hónapjánál?

    * * *

    Ami a fiatal Goethében a legnagyobb: kétségkívül az önhite. A diákruhát kinövő Goethe nem annyira nagy mondanivalóval robban bele az irodalomba, mint inkább nagy önbizalommal. Amikor még jóformán semmi sincs a kezében, megvan a sorszerűségébe vetett hite. Vannak művészek, akiknél az önhit a munka jutalma s vannak, akiknél a munka védekezése a világ ellen. Goethénél az önhit előbbjár, mint a munka; az ő önhite, azt lehetne mondani, tehetségének első műve. A dilettánsok is hisznek magukban, ők azonban a gyengeségüket borogatják önhitükkel. Goethénél az önhit már-már szemérmetlen biztonság. Nem fokról-fokra küzdi fel magát a nagyok társaságába, hanem rögtön otthonos köztük. Első drámatervei: Prometheus, Julius Caesar, Mohamed. Egy pillanatig sem kételkedik, hogy joga van ezeknek a nagyoknak a nevében beszélni. Ő is a sors embere, démoni ember, min azok: a véletleneket magához idomítja s a világ vak erőire ráparancsolja rendeltetését. Felfogása önmagáról az ifjú Adyéra emlékeztet. Még semmit sem csinált, de elég nagy tett, hogy él. Visszataszító ez az önhit? Amíg csak a nyelv hegyén lebeg: az. Ha megszállja az agyat, gyökere van a húsban s a legutolsó kis izom játékáig leér: akkor vagy őrültség vagy valóban nagyság.
Ennek az önbizalomnak, amely még nem kötötte le magát feladatokkal, természetes mozdulata: egy nagy, szerelmes ölelkezés a világgal. Mit csináljon Herkules, ha nincs aki a lernai hídra küldje vagy a Hesperidák almáját követelje tőle? Nyújtózkodik. Kitárja karjait s a világot akarja megroppantani. A fiatal Goethe a felhők alatt mondja mámoros monológját s művészetének újító hangja: ennek a mindenséghez szóló önhitnek a pátosza. A Magunk szerelme és a Minden titkok versei: Prometheuis és Ganymedes. Az szíve felé sietnek a csillagok s nyelvében egyszerre akarnak szólni a viharok a virágokkal. A szemlélet formái: hallás, tapintás, sejtelem egy közös vizionárius érzékletbe folynak; világa áramlik s jelzői megolvadnak.
Azonban Goethénél ez a világ-szerelem csak egy-két versben üt át s inkább csak a nyelvét olvasztja meg, nem úgy, mint Adynál, aki végig ezt az önimádót és világimádót variálja. Azokat a műveit, melyekkel Goethe nagy hírét szerzi: fiatalkori líráját, a Götzöt és Werthert ez a kozmikus pátosz fűti, de nem csak ez. Goethe kezdettől fogva szélesebbre méretezi magát a szükségesnél. Bámulatosan tanulékony, s tanulékonysága, mondhatnám sznobizmusa már első művei kiömlésében erősen befolyásolja a tehetségét.
Napóleontól nem szabad megkérdeznünk, hogy szerette-e Franciaországot s Goethétől, hogy mennyire vette komolyan Herdert. Mind a ketten fiatal kalandorok, gazdátlan nagysággal, amelyet valamire fel kell tenni. Napóleon Franciaországra teszi fel s Goethe, aki Wielandtól és Klopstocktól már mindent megtanult, amit használhatott: Herderre. Goethe és Herder egymás mellett: a kalandor és a forradalmár. De a kalandor, aki császárként száll aki a forradalomból! Ha Herder úgy hirdette tanait, mint az elmélet szentje, aki fel akarja szabadítani az emberek szívét; Goethe úgy ragadta meg őket, mint aki nagyravágyásának keres táplálékot. A nép, Shakespeare, Ossian, Rousseau: Herdernek új evangélium, Goethének zsákmány. Dalai népiesen naivak, Götze ziláltan hősi, Werther patetikusan érzelmes? A három mű távolságát nem annyira Goethe körülményeiben kell keresni, min t inkább ebben a ragadozó mohóságban. Goethe alkalmazkodik, csakhogy terjeszkedhessen. Nem spontán író. Közvetlen művei nincsenek. Heve őszinte, hév és kifejezés közt azonban mint módosító közeg áll elméleten nevelt nagyravágyása. Ő a nép közvetlen hangján is elméleti meggondolásból ír s közvetlensége is alakítás. Rosszalló megjegyzés ez? Éppen nem. A fontos, hogy mennyire sikerült az alakítás. Goethe életrajzírói bizonyítják, hogy témáit az élete adta. Igaz. De a témákat példa és elmélet alakította. Már a fiatal Goethe élményeire is egy nagy világirodalmi tájékozottság s műfaji alkalmazkodóképesség önt végső formát. Meg akarta örökíteni életét? De példáit is el akarta érni. Kiélte szenvedélyeit a témáiban? Igen, de elsősorban a sokféleség szenvedélyét. Hogy ez a szenvedély olykor naiv s Götzöt Shakespeare példája agyonnyomja? Valóban, egy drámai színpad kellékes holmija összevissza dobálva ez a mű, a gyermek Goethének azonban Shakespeare és a shakespeare-i szabadság ezt a kellékes boltot jelentette. S ugyanaz a habzsoló ösztön, mely Götzben díszleteket dobál egymásra, népdalaiban tiszta hangot fog el. Goethe ismerte élményei irodalmi műfaját s élményeit a műfajhoz alakította. Ez Werther titka is! Werthert nem Goethe szenvedélye öli meg, hanem a műfaj jellege s a mű következetessége. Goethe és Werther szenvedélye közé már ah angnem megütésében becsúszott egy kis irodalmi eredetű differencia s ebbe kell Werthernek belehalnia. Goethe tulajdonképpen nem gyorsan, hanem éppen nagyon lassan alakuló tehetség s eredetük szerint ifjúkori művei csaknem mind kísérletek, ha ezeknek az inasmunkáknak a némelyike, mint a Werther, történetesen remekmű is.
Nagyon jellemző, hogy fogadja az ifjú Goethe Götz és Werther sikerét, mely csakhamar világsiker lesz. Mint egy fejedelem! Udvart tart, a szellem előkelőségeit fogadja, sétáltatja a nagyságát, pamfleteket ír s elbűvöli a frankfurti polgárkisasszonyokat. Egmont ő, a jóvérű lovag, akiről azt olvassuk, hogy nyilvános lakomáival jobban összefűzi a nemességet, mintha összeesküvéseket szőne. Mintha nem is alkotások volnának első művei, hanem megnyert csaták. Az alkotás elvisz az életünkből valami visszahozhatatlant, elidegenít önmagunktól, fölénk emeli életünk egy termékeny korszakát. A nyert csata velünk marad, a nevünkhöz tapad s új országrészeket hullat az ölünkbe. Goethének Götz és Werther: Granikos és Issos s ő ifjú kevélységgel és bőkezűséggel szállja meg a kezébe esett tartományokat. A Sturm und Drang tulajdonképpen Goethe farsangja s nem véletlen, hogy ebben az időben Lavater, a félsarlatán népbűvölő az, akit Goethe Európa legnagyobb emberének tart.
Hol végezheti egy ilyen jóvérű farsangi fejedelem, ha nem Weimarban, egy ifjú világi fejedelem oldalán? Weimar Goethe életének fordulója és kerete. Egy bolondos, fiatal herceggel vonult be ide s bölcs miniszter lett belőle; farsangi királyból a nagyság robotosa. Mit jelentett Goethének Weimar? Elsősorban menedéket. Kiragadta őt hívei közül. A tömeg jó arra, hogy fölemeljen, de ha nem tudunk még egy arasszal tovább emelkedni, menthetetlenül széttép. A népszerűség, mint Goethe mondja, mindent elkövet, hogy újabb okot ne adhassunk a népszerűségre. Goethének meg kellett menekülnie a népszerűsítők barátságától s Weimarban fölfelé menekülhetett. Unta is már a német fiatalok karneválját. Ismerjük azokat a duhajokat, akikből mintaférjek válnak. Hány köztük a műduhaj, akit vonzott a népszerű, cifra szerep s maga örül a legjobban, amikor végre megülepedhet. Szinte hálát adnak, hogy eljárták végre életük bolondját s elégedetten tekinthetnek vissza nyárspolgár-buzgalommal siet „megülepedni”, mint amilyen gyanús nyárspolgár büszkeséggel hivatkozik később jóvérű fiatalságára. A megülepedés Goethénél szakítás egy múlttal, amelyre többé nincs szüksége. S Weimar nemcsak erre a megülepedésre jogcím, hanem valóban kitűnő iskola is. Ha Wilhelm Meister inas évei végén jóval kevésbé rokonszenves, mint az elején, Goethe jóval fegyelmezettebb. Goethének (s ezt talán polgári származásának köszönheti) volt érzéke az udvari élet iránt, ő az utolsó nagy „udvari ember”, aki még egyszer fölfedezi az udvaroncságban a jellemfejlesztés iskoláját. Mint csodált és rettegett farsangi fejedelem érkezett Weimarba; a farsang azonban elillant s neki meg kellett honosodnia. Szilárd magaviselettel kellett uralkodnia azok fölött, akiket bohémságával elragadott. S Goethe, mint jóval később Proust, megérezte ebben a szabályozott és következetes magatartásban a tökéletesítő kényszert, anélkül, hogy magatartását Proust iróniájával és gyöngédségével tompította volna. Charlotte Stein sorsdöntő szerepe Goethe életében, hogy az udvar szellemét összefoglalta a számára s a szolgálás és uralkodás iskoláját kívánatosabbá tette. Goethe legjobb két műve: az Iphigenia és a Tasso, nemcsak tárgyban, de nemes megjelenésében is sokat köszönhet a weimari élet fegyelmének. Goethe egész pályáján sohasem olyan rokonszenves és mély, mint Orestes és Iphigenia, a kötészet és téboly határán járó Tasso s a gyalult Antonio ellentétére feloldva.
Sajnos, Weimar nemcsak fölfelé képezte Goethét, hanem lefelé is. Goethe apjának volt egy kis házi gyűjteménye, amelyet Goethe életében mint óriás múzeumot fogunk viszontlátni. Amíg Goethe nagysága csatáit vívta s dél-Németországban farsangozott, gyűjtő ösztöne a fiziognómiák tanulmányozására szorítkozott. A miniszternek azonban, ha rendbe akarta szedni a weimari utakat, erdőket, bányákat, alapos tárgyi tudásra kellett szert tennie. Werther költője csakhamar felismeri, hogy a világmámor érettebb, megülepedett alakja: a természet megismerése. A természetet azonban igen sokféleképp lehet megismerni: meg lehet csinálni filozófiai öntvényét, ki lehet kezdeni matematikai formulákkal, el lehet lesni az élet dinamikáját s meg lehet ismerni a tárgyakat, melyekben az élet kikövesedett. Goethének az utóbbira volt hajlama s költő-miniszterből itt Weimarban lett a változatok és egyedek tudósa, bölcsész-enciklopedisták után az egyes esetek gyűjtője.
Az az úr, aki ásványkalapácsával Karsbadból egy esős nyár után Rómába szökik, rég elvetette élete kockáját, mielőtt a Rubikonhoz ért. A köztudat szerint Rómába egy német utazott s Weimarba egy görög tért vissza, lefelé rímes verset dúdolt s hazafelé hexametert skandált. A fordulat korántsem volt ilyen hirtelen. Goethe olaszországi útja tulajdonképpen tüntető utazás: mindazt, amit Rómában látni fog, Weimarból előre látta s azt fedezi fel Olaszországban, mit magában már fölfedezett. Az olaszországi út arra jó, hogy egy előre átgondolt anyagon magát elmagyarázza. A görögség azért hathatott oly sokszor és sokféleképp az emberekre, mert a legváltozatosabban lehet félreérteni; nézzük, mit jelentett a Hermann und Dorothea szerzőjének. Goethe kétféle igazságot ismert: olyat, amelyet hasznos kimondani és olyat, amelyet hasznos elhallgatni. Az elhallgatandó igazságnak azonban csak a nyelv felé tilos az útja, magatartásunkban, szemünk fényében, mosolyunkban ott ragyog s kimondott igazságaink hallgatag keretét adja. Goethének ilyen elhallgatott igazsága volt, hogy a keresztény erkölcs a rendkívüli embert nem kötelezi, sem Julius Caesart, sem Napóleont, sem őt. A nagy emberek pogányok, a keresztény erényt és a keresztény képmutatást hagyjuk a született együgyűeknek. S ha Goethe a görögséghez húz: egy óvatos Nietzsche hunyorít át hosszú keresztény századokon a rokon, vagy rokonnak vélt erkölcs felé. A másik kötelék: a forma. Már mint fiatal ember szívesen olvasta Homéroszt s most, hogy „megülepedett” és kijárta az önfegyelmezés iskoláját, még jobban csodálta a görög kifejezés „nyugalmát”. Egy kis különbség persze van a görög nyugalom és a Goethe nyugalma közt. A görög elfogulatlan, Goethe nehézkes; a görög szabad, Goethe önérzetes; a görög ünnepi, Goethe ünnepélyes s végül: a görög egyáltalán nem olyan nyugodt, mint azt Goethe periódusai után egy német kisdiák elképzelhetné. A döntő különbség azonban a kétféle görögség közt: a konkrétum használata. Milyen nagyszerű nép, gondolja Goethe. A legnagyobb mélységet a legragyogóbb felülettel fejezi ki, a gondolat mindig szemlélet is. Igaz. De ha a görögök anyagszerűek, nem küzdenek az anyagszerűségért, a valóságban élnek, de nem gyűjtik a valóságot, gazdagok, de nem kuporgatók. A tizenkilencedik század irodalmának egyik legjellemzőbb tünete: az anyagismeret túltengése. Az írónak be kell bizonyítania, hogy pontosan ismeri Salambo lakomáján az összes mártásokat s legalább olyan alapos leltárt vett fel hőse lakószobájáról, mint a Goncourt testvérek. Goethe görögsége ezzel az új anyagismerettel fertőzött görögség: hexameterei egy dilettáns rajzoló s egy természettudós tollából folynak; emelkedett formáinak Larousse képes szótárát kell felemelniük.
De Goethe már negyven éves s most ért oda, hogy valamire végképp fel kell tennie az életét. Fiatalkori munkássága csak erőpróba, sokféle, változatos, de nem az a nagy vállalkozás, amely azonossá lesz az életünkkel. Goethe nagyon sokat meg tudott csinálni és semmi sem késlelteti jobban az ember kibontakozását, mint a túlságos tanulékonyság s a szertelen ambíció. Hazajön Olaszországból s csak most fogja kimondani a sorsdöntő szót. S már milyen beláthatatlan anyagban kell rendet teremtenie ennek a sorsdöntő szónak. Nagy időbe kerül ez s a szívós szellemi frissesség néha csodálatosan el tud rejteni egy mélyebb, korai merevséget. Goethe negyven és hatvan éves kora közt alakul ki. Legjobb műveit talán fiatalabban írta, de ekkor gyúrja meg Goethét s zárja egy keretbe a Goethe-műveket. Ez a kései férfikor nagyon megérzik a sorsdöntő vállalkozásokon. Nem hiszem, hogy a világirodalomban volna vakmerőbb, lehetetlenebb, csodálatosabb kísérlet Goethe német-görög klasszicizmusánál. Képtelen elszántság, mániákus önbizalom s példátlan világirodalmi sznobizmus kell hozzá: heggyé gyűrnie fel magunkat szűk környezetünkből egy idegen horizont hegyei közé. Tehetsége és helyzete megajándékozhat egy embert ilyen nagysággal, de tudatosan küzdeni érte! Képzeljünk el egy Shakespeare-t, aki az irodalomtörténetnek nemcsak Shakespeare-ja, de Sopholése akar lenni. És sajnos Goethének ebben az időben már nagyon megoszlott a figyelme s érdeklődésével ernyed a lendülete. A Hermann und Dorothea az utolsó mű, melyet Eckermann Goethéje régiebbi művei közül még szívesen olvas s valóban ez az utolsó nagyobb mű, melyben a vers súlyos terhével még biztosan lebeg: a hexameter úgy emeli fel a polgári élet vaskos valóságát, hogy kilenc rövid énekben egy nemzet szellemét érezzük összegződni s egy osztály életét átnemesedni. A későbbi művek: Wilhelm Meister, a Wahlverwandschaften, Faust már nagyon megsínylik ezt az újmódi görögséget, melyben egyre több a kegyelmes didaktika. Wilhelm Meister, aki friss wertheri hangokkal indul, belefúl az ismeretekbe, Margit világszomjas szerelmese a Faust második részében a végtelen szentenciáknak lesz fáradt vándora s Eduárdról és Ottiliáról az a gyanúnk, hogy szenvedélyükkel csak a birtokrendezés problémáihoz akartak odacsábítani.
Be kell vallanom, hogy az öregedő Goethe, aki mellől Schiller már elhalt s aki mellé lassan Eckermann is odaszegődik, nekem nem rokonszenves. Weimari alkonyát alig tartom egyébnek fényesen leplezett hanyatlásnál. Ifjú korunk gyakorlata persze túléli ifjúságunkat s egy-egy lírai fellobbanásunk érintetlen maradhat aggkori szenvedélyeinktől, de a látszólagos elevenség alatt szemmel láthatóan bomlik a szellem s bár a test soká ifjú, az értelem jellemző túlzásokban tárja fel lappangó hibáit. Vannak emberek, akik már fiatal korukban hízásra hajlanak, de az életmód megőrzi őket; meg kell öregedniök, hogy kidagadjon belőlük a természetük. Így tör ki az öreg Goethén is lappangó szellemi elefantiázisa. Aki sokfele érdeklődik, még lehet karcsú, ha friss a szellem anyagforgalma. Goethe azonban az érdeklődés anyagcsere-zavarában szenved, többet veszt föl, mint amennyit eléget. Pepecsel, apróz, levelez s mindezt Jupiter méltóságával. Az egész világot a bőre alá szedné s puffadtsága fölül büszke mosollyal néz ránk. Életének az első fele úgy viszonylik öreg korához, mint Faust első része a másodikhoz. Az első költemény, a második versgyűjtemény.

    * * *

    Goethe a világirodalom legnagyobb költője, mondta dolgozatunk elején az ironikus esztéta s talán sikerült éreztetnünk, mi ebben a megjegyzésben a csodálat és mi a gúny. A tizenkilencedik század megteremtette a nagy ipart, fölépítette a szaktudomány iszonyú műhelyeit, megtömte áttekinthetetlen raktárait, ránkhozta az imperialista politikát s a művészetben is az adatgyűjtő tudós és Bismarck szemével kereste a nagyságot. Akik a korszellem változását lesik, úgy látják, hogy a mi századunk „méret-ellenes” század, legalább is a művészetben a minőség tüntet a méret ellen. Egy büszke mondat, melybe egész életerőnket összeszedtük, többet ér, mint egy terjengős mű, amely megevett egy lexikont. El lehet gondolni, hogy ennek a minőség-kultusznak cseperednek már a képrombolói, s természetes, hogy Goethe nagysága, ez a mesterségesen s mégis csak a minőség rovására keletkezett nagyság kihívja a képrombolók dühét.
De érdekes megfigyelni, hogy azok is, akik dicsérik Goethét, mit dicsérnek benne. Legtöbbnek az ember tetszik: a Goethe-művek mögött álló fölényes pogány, a Római elégiáknak nem is annyira a költője, mint inkább a hőse. Mások úgy beszélnek róla, mint történelmi alakról, aki már ifjan nagy kor-mozgalmak gyűjtője s kiindulópontja, Nietzsche előfutára, a tizenkilencedik század tudományos eredményeinek megsejdítője s közben megfeledkeznek a műveiről. Az ízlés emberei pedig válogatnak a borzasztó anyagban s csak néhány művének kegylemeznek meg, melyben a goethei felfogás a legsalaktalanabb s a goethei zene a legtisztább.
Azonban hol van az a költő, aki nincs benn a műveiben? Ki merné Dantét az anekdoták Dantéjáért odaadni? Az írók kultúrtörténeti dicsőségéről sincs túl nagy véleményünk. Halott írók temetője a kultúrtörténelem s a merész csonttani feltevések és Darwin rendszere közt nem merném lekicsinyleni a távolságokat. Azoknak, akik Goethe java-lírájára, az Iphigéniára, Faust legszebb részeire hivatkoznak: igazuk van; Goethe azonban nem csak ennyi. Goethe: a Gondolf Goethéje; a teljes goethei mű. S munkásságának az egésze, egy hosszú élet Évszakai együtt egy keretben: ez az ami körül ízlés és ítélet tisztázó tusáját megvívhatja. Goethe egy nagy vállalkozás s ezt a vállalkozást egészében kell megítélni s nem részleteiben. Hogy milyen nagy erők és milyen nagy szerencse fogtak össze ebben a vállalkozásban: köztudomású. Olyan sikeres volt-e ez a vállalkozás, mint sokan hiszik s a költő életének a körvonalai mutatják? Mi megelégszünk vele, hogy felhívjuk a figyelmet e nagyság problematikusságára. Goethe vagy a nagyság határai, mondtuk s talán sikerült jellemeznünk azt a fajta nagyságot, mely annál kétesebb, minél nagyobb területet száll meg.