Ion Barbu két verse – fordította Csata Ernő

Ion Barbu:

Csigagyűjtés

După melci

Sache Soiculescu nagybátyámnak,
akinek a hangját idézem.

A sok-sok testvérbátyámból:
Sok meghalt,
Sok él még, napszámból.
A sok-sok testvéröcsémből:
Belevalókból,
Pöttömökből, selypekből,
Csak én lettem vadhajtás
Közülük (mily kegyből?),
Csavargó az összesből.

Akkoriban kicsit bután...

Mikor nagyböjt járt a lankán
Méhek bölcs kövével,
Mindenikünk örömével:
A kölyökhad morcosan,
Mezítláb és ázottan,
A leánycsapat,
(Szőke fonat)
Felöltve a katrincákat,
Ment a bamba nyáj,
Hogy majd talál
Új füveket, gombákat, csigákat...

A viskónk nyirkával,
Én is velük kószáltam.

I.

Egyszer egy szent napján,
Valamikor böjtelő haván,
Lehetett Vértanúk ünnepe,
Mikor törpéink serege
pihent fenn a tetőn,
- Nem volt sok erőm,
De felrohanva,
Egy mogyorófa
Tövében, egy csutakra,
Leültem
Én is nyomban...

Ott jutott eszembe,
Leülve és keresve
Lent a nedves avaron,
Friss indákon és sarjakon,
Hogy ráakadok, hátha,
A lassú, buta csigára...
Egy mély gondolat, mi áthat,
Súgja, hogy e jámbor állat,
A levélsírban szinte várja
Az Embert, hogy kiássa.

És amint így számigáltam
(Szerencsére megtaláltam).
Torzalakja rémséges,
Mint gerebcsin, de fehéres:
A bent és a kint között
Egy mészfal őrködött.
- Az ember mit tehet?
Eldobni nem lehet...
Néztem, ahogy kisóvárol
A puha csöppség, kagylójából.
Néztem, mikor újra éled
Zárkájából, ahogy ébred...

És a földön elterülve,
Számra jött e varázsige:
- ,,Csiga, csiga,
Csigabiga,
Csíkos gombolyag,
Megabroncsolva;
Hagyd a héjban az éjt,
Buta csiga nézd a fényt.
Nem maradhatsz elbújva
Egy kemény és szűk lyukba.
Időrostán napfény szitál,
Mező füvét rügybe cibál.
Ismét új rügyek fakadtak,
Az ágakra vesszőt raktak.
Csiga, csiga,
Csigabiga,
Tél a bundáját ledobja,
Te egyedül a kagylóba!
Gyere ki,
A házadból, ide ki!
Dugd ki a négy világos
És reszkető csápod.
Dugd ki, mind a négyet,
Nedves és kis tüskédet;
Kapaszkodj egy lámpabélre,
Jácintoktól összetépve,
Vagy egy gyöngyvirágra
Az ezüstös csigaházzal.

Túl az élő sövényeken
És a szőlőskerteken,
Ha akarod lent a völgyben,
Ott a zöldben
- Nyálcsíkot húzhatsz bőven...

Miután elvarázsoltam
Letettem
És várakoztam.

Éppen jól beesteledett,
Száraz ágak a fejem felett
Dongtak a hamis szélben,
Dorombolva a sötétben.

Az Ördöngös rengeteg,
Kit a fejsze megtizedelt,
Röviden, lopva,
A fényt is ellopta.
A fás szurdokokban,
Gonoszokat
Láttam oldalra, ahogy tátongtak
fakó odúkból, eltaplósodva;

Kelésekkel,
Sodort szemmel,
Tarka kobakokba hálók,
Hajason
És szakállason
Boszorkányok.

S ahogy állok szélben, fagyban
Kétrét roskadtan,
- Éber szemmel még lestem
A gerinc fölött az utat, ahol
Füstszövetből ármányt kohol
Az este;
Az ágak alól, ha jól látom
A nagy csomót a golyváson,
Aki felém tart sebesen.

A Kancsal,
Útnézőben,
Derékövben,
Hol a dombon, hol a völgyben
Kúszva mozgott a karja.
És a golyvás kulacsából,
Anyókásból,
Egy metsző, durva hang: jaj...

Elnyúlt, rekedtes volt hangja,
Mint a vadonban,
Mikor egy kígyó megmarja,
Bőgött durván és hosszan,
Zengett bele az égalja...
- Ijedtemben elfutottam!

II

Egész éjjel hóvihar volt...
Még alig értem haza
S máris garmadával jött
A nagyböjt
Elkésett vihara.
Lármát csapott, vihart hozva
A fehér polyva;
Hulltak sűrűn apró pelyhek,
Köles szemek...
(Havazott jól, rendesen).
A tűzhelyen
Makacs láng égette a tuskókat
Sebesen.

Őriztem a házat magamra,
Raktam a tollat halomba...
Ritkán, ráérősen fosztottam:
Iene apóka,
Aki a tisztásokat barangolta,
Mintha a szememet kiforgatta volna.
És kínlódás,
A meggyötört tűzhely mellett
Szemeim az üszköket vigyázták...
Árnyak foltja,
Mint a pávák,
A kéményben körbejárták
Zöld szemeim sűrű vásznát.

És mondtam magamban:
,,Az a csiga,
Buta, lassú csigabiga?
Reszket, mint a nyárfalevél,
Nehogy összetörje egy szél:
Kérd a szelet el ne lopja
Mert ostora nem segél,
Izomszakáll, taplóvezér
A rengetegben.
Kérd a szelet kegyelmezzen''.

A lángok hevétől,
Jó későn,
Álmosan az ablakhoz léptem.
(Magas volt, fel alig értem.)
De a foltos üvegen,
A ráfagyott jegeken,
Mint kegy villogott át,
A kinti rombolás:
Ránk szakadt az ég teteje
S a házfedelekre,
Egészen fel az úton,
Fehéresen
Vagy rétegesen,
Dughagymaszerű hó hullott.

Eszembe jutott nyomban,
Amit régebben hallottam,
Többek között, egy elvarázsolt
Éjszakáról,
Amikor a dombhátról,
Ocsmányak szájából
Fújt a szél,
Hogy elsöpörjön
A földről…
Amikor a jégen, kenyeret törve,
Dochia anyó begöngyölve
Nyolc szokmányba,
Meghajolva,
Áll s harapna,
Ha nem csuklana,
És megfázott,
Azt nyafogja.
Hej, ma éppen ily varázs volt!

Pihenhetnék
Tollak selymén,
De karjaimon elaludtam,
Folyton vele álmodtam,
Suttogtam:
,,Lassú csiga,
Miért nem értél gyorsan célba!
Akkor, sem hóvihar, sem a néma
Az erdőben el nem fognak...
De most, mikor a tűz lelohadt,
A kémény is tele hóval,
Fosztanók a tollat ketten
Kényelmesen,
Ide jönne az öreg Iene
A melegbe,
Hogy lecsukja:
A szememet;
Neked,
Jobb csápjaidat,
Bal csápjaidat,
Ügyesen,
A fáról te is, ha
Lehullnál az ágaival,
Buta csiga,
Buta csiga!''

III

Tollak és tollszárak mellől,
A télben,
Nyomban, hogy a nap is feljön
A vidéken,
(A havas tájban
Árvalányhaj,
Küszködve a síkossággal,
Nyomom magam a villával),
Felmásztam a magas dombon,
Ahol állt a mogyoróbokor,...

Az avarban megtaláltam,
A vackában.
Teljesen összeaszott,
Nyelve lila, elcsavarodott,
Egy hóhér vessző tartotta
Pórázon a fagyban, gonoszan!
A hideg kagylót,
Érdes, összekuszált szálak,
Fent a száraz ágakon
Megfogták:
Egy száraz levél sodrában.
Én fölé hajoltamban,
Zúzott testét
Elsirattam.

- ,,Csiga, csiga, mit tettél
Álmodból hogy felkeltél?
Elhitted édes varázsszómat
Mi álnok...Mely csak móka!
Azt hitted a nap kisütött,
S a mezőn már a fű zöld,
A mogyorófa egy ének...
- Ezek szavak s igézések!

Aludtál volna, mint régebb,
Ne csábítson biztatás, ének,
Húztál volna új mészfalat
Bebiztosítsd jól magadat...
- Érted?
Kijöttél egy varázslatra;
Tél a testedet megmarta...
Csábított a völgy, az inda,
De, ballal indultál, biza,
Buta csiga,
Buta csiga!''

Mikor ismét becézni vágytam
Keserű kezet nyújtottam,
Hosszan sírósat...
És fázva,
Két ezüst csápja
Csavarodva, szétzúzódott.
Hogy csonk-e, nem néztem...
Hanem a nyálhólyagjában,
Hazafelé, vigyázva
Tartva,
Ringattam:

A kis selyem hólyag...
Otthon majd
Jól eltettem
Fel, a padlásra
(Ugyancsak mellettem),
Hogy énekeljem néha-néha
Neki, hangosan
Vagy gondolatban:
,,Csiga, csiga,
Csigabiga,
Napsütésben,
Szénákban és mezsgyéken,
Várnak az ágakon a hajtások.

De nincs szarvad
Sem jobb,
Sem bal;
Iene apónál vannak,
A hegy alatt:
A jobb szarv,
A bal szarv...

- Tél a szarvakat kiírtja,
Buta csiga,
Buta csiga!''

2015

Fordította Csata Ernő

Barbu, Ion:

Kriptokirály és lapp Enigel

Ryga Crypto și Lapona Enigel

Bús dalnok, párásabb,
mint a lakodalmi óbor,
melyet az örömapa kínálgat,
rajta díszes szalagcsokor.
Dacos vándor dalnok,
egy nagy ének egyre kivár,
a lapp Enigelről dalolj,
s Kriptóról, ki Gombakirály!
– Legfőbb násznagyom, bár
nyelvemet megégettem lakomádon,
de az éneket mégis eldalolnám,
Enigelről és Kriptokirályról.
– Dalnok, énekeld!
Tüzesen zengted a múlt nyáron;
ma énekeld halkan, keservesen
a szobában, a menyegzőzárón.

*
Az erdőn gyakran felbukkanva,
patakmederben és agyagos részen,
ahol a gombákat uralta
Kriptokirály, a zárkózott lélek,
mintha örök volna harmattrónján!
De a gombák azt pletykálták,
hogy ő galócaboszorkány
a fiatalság forrásánál.

És gonosz ínfüvek s ibolyák
bújtak elő a gödrökből ócsárolni,
meddőnek és ádáznak mondták,
mert nem akart virágozni.
A jégtől gyötört világban,
akkor, sorsa dobta ide,
élt a lappok halk, kis leánya,
a szőrmés Enigel.
Telelésből legelőre terelte
az új évben, a szarvascsordát,
nyirkos szélben egyre délre,
megpihent a zsenge mohán,
hol Kripto a rét vőlegénye.
A hűvösség három gyepén
elszenderült zöldbe fonva:
mikor mellét egy csupasz király,
nyomában a herélt zsivány,
ínyencséggel csábította:
– Enigel, Enigel,
íme, ínyencséget hoztam.
Nézd az epret, kedves neked,
fogd és töltsd a tarsolyodba.
– Tar király, mellkirály,
köszönöm neked,
de lemegyek a völgybe,
szedek ott zsengébb epret.
– Enigel, Enigel,
tágul fénye a fogyó éjnek,
hogyha mégis elmész szedni,
velem kezdjed, arra kérlek.

Jámbor király, leszednélek…
Hajnal hasad játszó fénynél,
te nedves vagy és törékeny:
félek, rögtön eltörnélek.
Hagyd. – Várjad, amíg megértél.
– Enigel, szeretnék éretté
válni, de látod, a Naptól
elválaszt száz véressé
vált álom. Nagy foltoktól
tarka, vörössé lesz ezért;
Hadd maradjon, Enigel, emlék,
egy zsenge, hűvös álomból.
– Kriptokirály, Kriptokirály,
mint egy átok pengéje,
szavad szívemig váj!
Az árnyéktól nagyon félek,
ha télen jöttem is világra
és jegesmedve a fivérem,
a sűrű ködből kiválva,
bölcs Napé a könyörgésem.
Jéglámpáknál, pelyhek alatt,
egy álomábránd a pólusom.
Nehéz, drága kupa, zöld, arany
szegéllyel, mit fürkész az álom.
Bölcs Napé a könyörgésem,
minek kútja a lélek bennem,
s a fehér korong a felségem,
mi a lélekkútban hever.
A korong fényben tündöklik,
árnyékban csak a hús növekszik,
a hús álom, mi széthullhat,
de szél és árnyék felfújhat…
Szépen beszélt, finom hangon
Enigel, az igaz lapp hajadon,
de az idő, látod nem vár,
már a Nap is magasan jár,
mint dobott gyűrű a boltozaton.
– Sírj hát, jóságos Enigel!
Kriptónak, a Gombakirálynak,
az erős fény miért használna?
Elhagyja szelíden
Enigelt,
s átadja magát a puha árnynak…
De a Nap egy tűző korong,
képe mélyen odatolong;
tizedszer is, elég bátran,
tükröződik a kopaszságban.
Keserű lesz édes leve!
Meghasad a rejtett szíve;
tíz élénk, jelző foltban,
méreg és vörös olaj,
átok mélyből előfortyan;
A sok fényt nem bírja naponta,
a legtöbb nyers, erdei gomba,
mert nem kútfő a lelke,
mint a vén, ravasz emberben,
egy gyöngédebb lénynek
a gondolat, pohárban méreg,
mint az őrült Kriptokirálynak,
ki tűzzel égette szívét magának,
ábrándozó tévelygéssel,
más, fejedelmibb lénnyel:

a csattanó maszlaggal,
szórta a világot arannyal,
így juttatta vándorbotra
beléndek-menyasszonya,
az ő császárné asszonya.