Heinrich Heine: Előhang, Henry W. Longfellow: Napkelte, Alfred Tennyson: A költő dala /Szulik József műfordításai/
Heinrich Heine:
Előhang
Bús homályos életemben
Egy kedves kép ragyoga;
Elhalványult már e bájkép
S körülvett az éjszaka.
Ha sötétben jár a gyermek,
Aggodalom fogja el;
S hogy elűzze aggodalmát,
Ajka hangos dalra kel.
Balga gyermek a sötétben,
Én is kezdek zengeni:
S ha dalom nem zeng is szépen,
Aggodalmam’ elveri.
Fordította Szulik József
Longfellow:
Napkelte
A szél föllendül a nagy tengeren
És szól: a köd fut, helyet ad nekem.
Üdvözli a hajót: Indulj tehát
Matróz – úgy mond – az éj a sírba szállt.
A száraz földre elrohan s kiált:
Ébredj, a reggel szürkül, talpra hát!
Zúg a ligetbe: Vígan bontsd ki csak
S lobogtasd, lomb-, levél-zászlóidat.
Megrázza a madár fészkét s zeneg:
Ébredj madár, kezdd el víg éneked!
A gazda udvarán zúg: kakasok,
Közelg a hajnal, harsonázzatok!
A búzaföldnek súgja csöndesen:
Hajtsd meg kalászid: lásd, derül a menny!
A tornyon is hallatja szózatát:
Ébredj harang, hirdesd a nap szakát!
A temetőn sóhajtva lebben el:
Az alvókat nem keltem még ma fel!
Fordította Szulik József
Tennyson:
A költő dala
Szűnt az eső, a költő felkele,
S a városból ki a szabadba mén.
Nyugot felől lanyhás szellő jöve
S árnyéktól ingott a dús vetemény.
S leüle egy magányos domb fölött
És zenge dalt, hangosat, édeset:
Hogy a vad hattyú a felhők között
Megállt, és a pacsirta néma lett.
A fecskének feledve bogara,
A kígyó a sűrűbe rejtezett,
Karmát a sólyom rátámasztva a
Zsákmányra, véres csőrrel megmered.
A csalogány mond: Én is éneklek,
De így soh’ sem hallattam hangomat;
Ő a világ jövő napjáról zeng,
Hol nincs már hajnal és nincs alkonyat.
Fordította Szulik József