Charles Baudelaire: A belgák és a hold, A figyelmeztető, A két jó nővér
Charles Baudelaire:
A belgák és a hold
Kerek e földön nincs oly furcsa nép,
mint a belgák. Láttán a szép dolognak,
megnyúlik a képük, tompán dohognak,
nekik botrány és kihívás a szép.
Ejts tréfaszót, s a szemük megmered,
akár a zsírba sülő árva halnak,
mondj meghatót: nevettükbe meghalnak,
mutatva, hogy ők mindent értenek.
A fénytől is félnek nagyon a belgák.
Olykor látom, mikor a holdvilág ég,
hogy ülepükre csüccsennek a balgák.
Köröttük sár, csömörletes okádék,
s tökrészegen csak ugatják a holdat,
nyavalya töri őket, úgy csaholnak!
Műfordította Kosztolányi Dezső
Charles Baudelaire:
A figyelmeztető
Aki az ember-névre méltó
egy sárga Kígyót hord szívében,
mint trónon, és szól a kevély szó:
„Akarom!” s rá az ember: „Én nem!”
Ha átkarol csókok csalitján
egy vízitündér, vagy szatír-lány,
sziszeg a Kígyó: „Kötelesség!”
Ha verselsz, s véred kéjre gerjed,
márványt csiszolsz, s nyesed a kerted,
sziszeg: „Megéred-é az estét?”
Őtőle semmi meg nem óhat,
hiába hí a vágy, a távol,
el nem futhatsz e bús kígyónak
kegyetlen és intő szavától.
Műfordította Kosztolányi Dezső
Charles Baudelaire:
A két jó nővér
A Kéj meg a Halál két drága nővér,
kik csókot adnak, frissen, mindenütt.
De sose szült e két előkelő vér,
meddő maradt rongyfödte csípejük.
A poklok költőjének, aki bágyadt,
s nem találja kedvét semmiben,
a temető s a bordélyház ad ágyat,
hol álmatlan álomban elpihen.
A koporsóhoz s ágyhoz tér meg újra,
s e két nővér, lelkét, a végtelent,
szörnyű gyönyörre, édes kínra gyújtja.
Mikor temetsz el, mocskos-arcú Kéj te,
s mikor tűzöd be, ó Halál, te szent,
bús ciprusod vad mirtusza helyébe?
Műfordította Kosztolányi Dezső
