Sully Prudhomme: Könyörgés - Sóhaj - Törött váza

Könyörgés

Ha tudnád, mily magányban élek,
s a bú, a gyász már-már benőtt,
el-elhaladnál, drága lélek,
házam előtt.

Ha tudnád, hogy derül rajongva
szemedtől a borús kedély,
föl-fölfigyelnél, ablakomra
tekintenél.

Ha tudnád, hogy mily enyhe balzsam
a szerelem e bús úton,
leülnél a kapumba lassan,
mint a húgom.

Ha tudnád, hogy nincs hűbb szívemnél,
s szeretlek is, keservesen,
talán belépnél, itt teremnél,
én kedvesem.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni.

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni s bírni, egyre bírni,
nem érni el és sírni, sírni,
elhullani, könnyben feredni.
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni
s mindig szeretni.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Törött váza

Hol a verbéna haldokol ma,
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott, s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat,
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull, az édes szerelem.

Az emberek azt vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog.
Mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.

Műfordította Kosztolányi Dezső