Perzsa költők verseiből egykor és ma – III. A szeldzsuk kortól kezdve…

     A X–XI. század udvari költészetében, különösen a költészetet rendkívül pártfogoló Számánidák és Ghaznavidák (999 – 1042) korában a sokat ígérő kezdetek frissességét érezzük, a mondanivaló bősége és emberközelsége nem tűri még a bonyolult formákat. A szeldzsuk kortól kezdve (1040) a társadalmi fejlődés a szűk keretek között is mindinkább megreked, ami a költészetben a formalizmus egyre erőteljesebb kifejlődését vonja maga után. Ezt, a költészetben bekövetkező változást Rúdakí⃰ ⃰ egyik versében különböző értékelései révén érzékelhetjük.
     Nizámí-je Arúzí, aki 1150 körül írta a költőkkel is foglalkozó híres munkáját, a Csahár meqálé-t (Négy beszélgetés), beszámol Rúdakí egyik versének keletkezéséről. A költő patrónusának, Naszr ibn Ahmad számánida emírnek (914–943) Bokhárá volt a fővárosa, de itt csak a telet töltötte. Egyszer a tél beálltával sem tért vissza, s kíséretének tagjai kérlelték Rúdakít, hogy írjon már valami hazahívogató verset. A költő másnap elénekelte urának a „Múliján csermelynek illat-terhe jön, kedvesem emlékezetje erre jön” kezdetű verset, és ezzel a fejedelemre olyan mély hatást tett, hogy az nyomban lóra pattant, és indult Bokhárába. A XV. században Doulatsáh irodalomtörténész csodálkozik ezen a hatáson, és így ír: „Ez egy egyszerű vers, minden művésziség, dísz és erő nélkül. Ha bármilyen költő ma mondana ilyen szavakat egy fejedelem társaságában, mindenkinek a rosszallását váltaná ki vele.”
     Az udvar ünnepelt költője akkor már Onszori, a fanatikusan szunnita Mahmúd szultán kedvenc költője, aki mind csiszoltabb qaszidákban dicsőíti urát. A kor többi nagy udvari költője is (Farrokhí, Manúcsehrí) a mind csiszoltabb, mind szűkebb körnek szóló költészetet műveli. Farrokhínál (megh. 1037–8) még érezzük az élményt, Manúcsehrí (megh. 1039) már igazi poeta doctus, aki a klasszikus arab költészetből veszi mintáit – ezzel is jelezve, hogy az udvari költészet éltető forrásai között nem kell feltétlenül szerepelnie az élménynek és a közvetlen valóságnak, a költészet immár saját törvényei szerint fejlődhet, legalábbis addig, amíg a variációs lehetőségek ki nem merülnek. Az új kor változó ízlését fejezte ki Firdauszi a Számánidák alatt elkezdett, de csak a ghaznavida korban befejezett Sáhnáméjának a fogadtatása. Mahmúd a szó szoros értelmében aprópénzzel fizeti ki a költőt, s Onszori és Farrokhi élesen elutasítják Firdauszi művét.
     Ugyanakkor éppen ebben a korban kezd kifejlődni a misztikus (szúfi) költészet, amely az udvari költészettől függetlenül alakult ki. A szúfizmus, amint minden misztika, Iránban is a kollektív evilági cselkvás csődjét és a transzcendentális egyéni útkeresést jelentette.

     A szúfi líra először a vallásos összejövetelek és prédikációk illusztrálását, díszítését szolgálta, majd mind önállóbb lett, s a XI. század első felétől a mondanivalót és a sajátos szúfi szimbolikát már-már teljesen kialakult formában mutató lírai gyűjteményeket találunk. Az első gyűjtemény Bábá Táriré, akinek népdalszerű négysorosaiban még a túláradó élmény dominál. Abú Sza’íd rubá’ijátja teljes egészében, Bábá Kúhí divánja pedig nagy részében az ő nevük alatt fogalomba hozott későbbi versek.
     A Ghaznavidák a szeldzsuk hódítás után is megtartják 1186-ig Afganisztánt és Pandzsábot, s itten udvarukban is virágzott a költészet. Az ő szolgálatukban állt Masz’úd-e Sza’d-e Szalmán (megh. 1131), aki börtönelégiáiban mindennél meggyőzőbben példázza a perzsa költő társadalmi helyzetét, az udvar kénye-kedvének való teljes kiszolgáltatottságát.
     A Ghaznavidákat a török ghuzzok egyik ága, a szeldzsukok söpörték el a nyugat felé hömpölygő török-mongol éradat egyik első nagy hullámaként. Egy időre uralmuk alatt egyesítik a kisebb dinasztiákat. A szeldzsukok alatt alakul ki véglegesen az a tulajdon- és adórendszer, mely Iránt egészen a XIX. század végéig jellemzi.

     A dehqánok utolsó nagy mozgalmának, az iszmá’ílijjának legnagyobb hatású gondolkodója és egyetlen említésre méltó költője Nászer-e Khoszrou volt, akinek komor hangú, erősen gondolati versei a kor perzsa költészetének sajátos színfoltjait jelentik.
     A szeldzsuk korban éri el a dicsvers művelése a csúcspontját, a szúfi költészet is ekkor jut Szená’í és Feríd ed-Dín Attár után Dzselál ed-Dín Rúmíval fejlődése tetőpontjára, s a lírát leginkább megközelítő ghazal is ekkor indul virágzásnak. Az udvari költészet immár öntörvényei szerint fejlődik, s a költői alkotás értékét mindinkább a technikai készség és a formai bravúr határozza meg. A költők szokatlan képekkel, ritkán használt kifejezésekkel és hangsúlyozott tudálékosságukkal akarják elkápráztatni a mind szűkebb hallgatóságot. Míg korábban a Rúdaki vagy Daqíqí egy-egy versét minden átlagosan művelt olvasó értette, a szeldzsuk kor nagy költőinak, Anvárínak, Kháqánínak a qaszídáit már csak az iskolázottak kis köre élvezi. A költőkhöz hamarosan kommentárokat írnak, s mint korábban Doulatsáh véleményéből láthattuk, az irodalmi közvélemény hovatovább a nehezen érthetőséget és a formai tökélyt tartotta a jó költő igaz ismérvének. A szeldzsuk korban éri el az ún. lovagi epika is csúcsát Nizámí Khamszé-jében (öt elbeszélő költemény csak ismétlés lehet. Tudjuk, hogy Firdauszí minden változtatás nélkül átvette elődje, Daqíqí kész anyagát (mintegy ezer párverset), mert fölöslegesnek tartotta újra megírni azt, ami már készen volt. Nizámí korában a lényeg már nem a téma, hanem a kidolgozás, Nizámí után pedig majdhogynem kötelező a már többször feldolgozott téma. Nizámí kivételes tehetsége persze szinte közönsége igényei ellenére (Nizámí ha lazán, de függött az udvartól) tudott nagyot alkotni, s műveiben kora művészileg megragadható totalitását nyújtotta. A műfajban rejlő lehetőségeket Nizámí teremtő ereje ki is merítette, s utána a megszámlálhatatlan epigonnak csupán a részletek cizellálása, a legtöbbnek pedig még az sem jutott. Ezek közül csupán az Indiában élő, de perzsául író költő, Amír Khoszrov-e Dehlevi (1253–1325) és Dzsámi (megh. 1492) emelkednek ki; ők sem a mondanivaló alapvető újdonságával, hanem a feldolgozás finomságával.

Abú Sakúr: Ránéztem az orcádra

Ránéztem az orcádra, Te szép lány s a szemem rád
Ily távoli nézésre is izzó sebet éget.
Ám szép szemed engem lebír, gyújt szívembe vágyat.
Sorsunk íme így rendeli – égsz s én égek érted.

Fordította Demény Ottó

 

Bábá Táhir: Rubá’ik

1

Ó, jaj a szem s a szív – értük be nagy kár!
Mit a szem lát, szív megjegyzi azt már –
Kovácsolok hegyes pengét acélból,
Szemembe vágom: légy, szívem, szabad már!

2

Nevem: jött-ment – megyek, nincs hol maradnom:
Se házam nincs, öböl sem vár a parton.
Ha nappal jön, világunkon csavargok,
Ha éj jön, hát fejem téglára hajtom.

3

Szívem lüktetve, fékét vesztve dobban.
Tanácsot adtam: nem lett tőle jobban.
A szélbe dobtam – az nem vitte őt el,
A tűzbe dobtam – nem szállt füstje onnan.

4

Kivel lennék, Uram, mondd meg s ki lennék?
A véres könnyeket meddig nyelem még?
Megyek hozzád: elűztek mindenünnen –
Ha lekergetsz te is: hát merre mennék?

5

Mihelyt én, tűzmadár, szárnyam kitárom,
Emésztő tűz csap át a nagyvilágon
S a képmásam ha festő falra festi:
A házat rögtön elpusztítja lángom.

Fordította Képes Géza

 

Rabí’a: Szerelmemet gyanúsítod…

Szerelmemet gyanúsítod: csalárdul cselt szövök én.
Ugyan mivel bizonyítsz a Magasságos küszöbén?
A hív szerelmet irántad meg nem szegem soha, tudd,
Hitemből kéne kitérnem – ilyet mikor teszek én?
Veled Pokolba akár, s nem hiányzik édeni üdv;
A méreg is veled: édes, magamban: semmi remény.
A szép arcban sose bízzál – időd hamar tovaszáll,
Szaturnusz csillaga bújik a jácint szirma közén.
Igaz való, amit egyszer a bölcs imám szava szólt:
Ha gőg csak egy napig eltölt, aláztatás ami ér.

Fordította Brodszky Erzsébet

 

Firdauszí: Sáhnáme
Részletek

Ferídún halála

Hogy ezt tette, fordult a nap, jött az éj,
Lehervadt a fejedelmi fán egy levél.
Nyugodt zúgra vágyik s a trónról lelép,
Kirakván a három királynak fejét,
Csak ül, nézi őket, miközben zokog,
A gyász és a gond nyomja, majd összerogy.
Keserves panaszban kifáradt a száj,
Beszél most a nagylelkű, megtört király:
„Elfordult napom, jaj, sötét lett az ég,
Szívm büszke volt rájuk s most gyászban ég.
Halott mind a három – milyen szörnyűség!
Dühöngött a bosszú s ím ez lett a vég.
Parancsomra nem hallgatott egy se, hát
a sorsuk kegyetlenre, zordonra vált…”
A szív vére dől és a szem könnye hull,
Míg aztán az élet örök csöndbe fúl.
Ferídún letűnt – fennmaradt még e név,
Pedig közben elszállt bizony sok-sok év.
Nemes, tiszta szívét, igaz jellemét
Idő és halál sem szakíthatta szét.
Minúcsehr arany trónra lépett tehát,
Sudár termetét vérszín öv fogta át.
Sírboltot csináltat, miként ez szokás,
A dísz sárarany rajt s azúrkő, csodás.
A holtnak ivor-trónt faragtak ki ott
S ivor-koronát is, mi fenn csillogott.
A búcsúköszöntést megadták neki,
A törvény s a hit rendje így szabta ki.
S a nagy sáhra zárták a sír ajtaját:
Ily hitványan ment el belőled, világ!
Minúcsehr meg egy héten át gyászba járt,
Sűrű könnye hullt, arca sápadtra vált…
Csalás vagy, világ, az vagy és puszta szél,
A bölcs itt vidáman egy percig sem él.
Az embert becézik talán, meglehet,
Rövid, hosszú élet azért egyre megy.
Mit adtál e földön, ne kérd vissza már,
Mit számít, mi volt: puszta por vagy korál?
Ha úr vagy, s ha mások parancsát lesed,
A sors hogyha elvágja lélegzeted:
A bánat s öröm látomás lesz csupán –
Ne szomjazz, ne kapkodj öröklét után.
Ha jóságod emlékül itt megmarad,
Légy boldog, akár sáh, akár szolga vagy.

Fordította Képes Géza

 

– folytatjuk –

 

A legjelentősebb⃰⃰⃰ ⃰ perzsa költők:

ABÚ SAKÚR – a számánida kor jelentős költője (született 915–16-ban, Balkhban), Núh ibn Naszr (943–954) emír udvari költője volt. Nagy hírre tett szert 944-ban elkezdett munkájával, az Áfarín-námé-vaél (Az áldás könyve), amelyből csak néhány töredék maradt ránk. E művében – mely nagy hatást gyakorolt a későbbi didaktikus költészet fejlődésére – sokat merített az iszlám előtti szászánida irodalomból.

DAQÍQÍ – a számánida kor egyik legnagyobb tehetsége, transzoxániai helyi fejedelmek és számánida emírek udvari költője. Nagy művészettel írta meg friss hangú dicsverseit, valamint erotikus és bakkhikus költeményeit. Ő Firdauszí elődje a 961-ben keletkezett prózai Sáhnáme versbe öntése terén. Korai halála miatt csak mintegy ezer párverset készített el, melyet Firdauszí átvett. Egyik híres – valószínűleg nem szó szerint értendő – verssora miatt zoroaszteriánusnak tartották

AMIR KHUSRO DEHLAVI – a szufi rendhez tartozott, és ennek az iránynak nagy költője volt. Emellett a kuvali zene, a szúfik spirituális zenéjének megalapítójának tartják.

FARROKHÍ – a ghaznavida periódus talán legnagyobb lírikusának költői tevékenysége a XI. század első négy évtizedére esik. Először egy szisztáni dehqán szolgálatában állt, majd a bőkezű csagánijáni emír, Abú’l-Mozaffar költője lett. Több nagyúr után Mahmúd szultán, majd utódja, Masz’úd udvari költője volt. Fő műfaja a dicsének, a qaszida volt (230 maradt ránk), de ezek a költemények – s ez biztosítja értéküket – a pártfogó dicsérete mellett közvetlen élményről tanúskodó, pompás, érzéki leírásokban bővelkednek. A költőiségnek ezt az áradását, az érzéseknek friss és képekben ennyire gazdag kifejezését hiába keressük a qaszída későbbi fejlődése során. Farrokhí huszonnyolc fennmaradt ghazalja a költői formát még fejlődése kezdetén mutatja be, mikor a qaszída úgynevezett naszíb, szerelmi témát feldolgozó része még éppenhogy elvált a qaszída egészétől.

FIRDAUSZÍ – a legnagyobb perzsa epikus költemény költője, Abú’l-Qászim Firdauszí született 940 körül egy Túsz környéki falban, egy kisbirtokos (dehqán) családból. Kora ifjúságától foglalkozott Irán epikus hagyományainak tanulmányozásával, majd 980 körül e munka elkezdőjének, Daqíqínek halálakor ő vállalkozott a nagy terv megvalósítására és a prózai Sáhnáme költői feldolgozását 994-re befejezte, majd egyéb forrásokat (Zarír, Ruszten, Nagy Sándor stb. tetteiről) dolgozott fel hozzá. 1010 körül fejezte be nagy művét, s Mahmúd ghaznavida szultánnak ajánlotta fel. Különböző okok miatt, főleg a költemény erőteljes perzsa tendenciái miatt, Mahmúd megharagudott a költőre, aki kénytelen volt elmenekülni. Szülőfalujában halt meg 1020 körül. A több mint ötvenezer párversből álló Sáhnáme tárgya Irán múltja, a legendás, mitikus kezdetektől az arab hódításig. Devecseri Gábor szép és gondos fordítása (Európa könyvkiadó, 1959) ragyogóan érzékelteti az eredeti lassú, időtlen áradását, a személytelenség és a személyesség határán álló költő takarékos, szűkszavú és mégis költői, képekben gazdag nyelvét.

KISZÁ’I – született 952-ben, Mervben. Először a számánida emírek, majd a ghaznavida Mahmúd (997–1030) udvari költője volt. Élete végén visszavonult, és erős sí’ita érzelmű (Alít és családját dicsérő) vallási, moralizáló verseket írt, melyek hatással voltak Nászer-e Khoszroura.

MANUCSEHRÍ - született a X. század végén, meghalt 1040-be). Egy ideig a zijárida Manúcsehr ibn Qábúsz udvarában élt (az ő nevét vette fel), majd a ghaznavida Masz'úd udvari költője lett. Pályafutása első részében tanulmányozta az arab költészetet, s ez tartalmilag-formailag nagy hatást tett rá. Eredeti leírásai, hasonlatainak pazar gazdagsága a Ghaznavida-kor egyik kiemelkedő költőjévé avatták.

NÁSZER-E KHOSZROU - a „perzsa Faust”, a perzsa irodalom egyik legérdekesebb alakja. Született 1003 körül a Balkh környéki Gobádijánban. Rendkívül alapos tanulmányok után, 1045-ben, felkereste az iszlám szent városait (utazását híres Szafar-náme című munkájában örökítette meg), majd Egyiptomba ment, ahol csatlakozott a szélsőséges sí'ita szektához, az iszmá'ilijjához. A khorászáni iszmáeliták vezetője lett, de az ortodox muszlimok üldözése elől menekülnie kellett, s a Badakhsán vidékén levő Jumghánba vonult vissza, ahol megszervezte a közösséget, s hatalmas költői és elméleti (filozófiai, teológiai) munkásságot fejtett ki. Nászer-e Khoszrou filozófus-költő, qaszídáit a súlyos gondolatiság, erőteljes, sokszor ódai szárnyalás és rendkívül logikus kompozíció jellemzi. Rousaná'í-náme (A világosság könyve) című műve az első perzsa didaktikus költemények közé tartozik.

ONSZORÍ – a Ghaznavida-kor talán legünnepeltebb költője igen hatásosan művelte a panegirikust. Először Mahmúd testvérének khorászáni udvarában élt, majd Mahmúd szultán kedvenc udvari költője lett. 1040-ben halt meg. A szerelmi epikának egyik korai művelője. Vámiq és Azrá című elbeszélő költeménye azonban elveszett. Verseit (főképpen qaszídák és ghazalok) erős gondolatiság s már-már szárazságig menő tartózkodás és logikus komponálás jellemzi.

RABÍ’A – a legrégibb ismert perzsa költőnő. Egy hagyomány ugyan a ghaznavida korba helyezi, egy, beteljesületlen szerelmét és tragikus halálát részletező történet szerint azonban Rúdakí kortársa lett volna. Mint a kor sok perzsa költője, egyképpen jól verselt arabul és perzsául. Megragadó, őszinte érzéstől fűtött szerelmi verseit különösen a későbbi misztikusok becsülték nagyra.

RÚDAKÍ – Szamarqand mellett egy hegyi faluban született. II. Naszr számáida emír (914–943) udvari költője volt, s a hagyomány szerint verseivel nagy vagyont keresett. Élete végén – talán vallási nézeteiért – megvakították. Rúdaki az első nagy perzsa költő, aki a kor majdnem minden költői műfaját művelte, s ő írta az első perzsa didaktikus költeményt. Hatalmas munkásságából csak töredékek maradtak fenn.

SAHÍD-E BALKHÍ – Rúdaki (936-ban meghalt) kortársa, akitől még kevesebb töredék maradt ránk. Kiváló filozófus volt, akit a nagy arab filozófus Zakarijja ar Rází is méltónak tartott arra, hogy könyvet írjon A gyönyör természetéről írt értekezése ellen. Egyképpen értett arabul és perzsául, s a dicsénektől kezdve számos műfajt művelt. Élete vége felé keserű szatírákat írt az arisztokrácia ellen.

 

Magyarázatok⃰ a perzsa kifejezésekre:

Ardíbehest – a második perzsa hónap, április 21-én kezdődik.
Ábán – a nyolcadik perzsa hónap, október 21-én kezdődik.
Afrászijáb – Irán ellenségének, Túránnak a királya.
az Arab – Mohamed, ki hatvankét éves korában halt meg (632-ben).
Badakhsán – rubinjáról híres vidék Khorászán és India között.
bülbül – csalogány.
Dzsajhún – Az Amú-DArja (Oxus).
Ferídún, Minúcsebr – legendás perzsa királyok.
gór – vadszamár.
Hárút – angyal, aki társával, Márúttal leszáll a földre, hogy megismerje a kísértéseket, amelyek az embereket bűnre csábítják. Ők is bűnbe estek, s egy mély kútban felakasztva bűnhődnek az ítélet napjáig. Ők tanították az embereket a varázslásra.
Hoddzsat - Nászer-e Khoszrou címe, az iszmá'ilijja rangsorban közvetlenül az imám után következik.
Key Khoszron – legendás perzsa király, a Kájánida-dinasztiából.
Kauszar – paradicsomi folyó.
Khorászán – tartomány Kelet-Iránban.
kígyókő - a kagylót nevezték így.
Mákán – Rúdaki egyik pártfogója.
minbar - szószék a mecsetben.
Mózes keze – a Nap.
Níszán – az ószír kalendárium áprilisa.
Qáf – mesebeli hegy, mely körülveszi az egész világot. A későbbi muszlim geográfusok a Kaukázussal azonosították.
Őrjöngő - Mandzsnún, aki Leilá iránti reménytelen szerelmében megőrült. (Madzsnún jelentése: őrült.) A témának - arab előzmények után - számos feldolgozása van a perzsa költészetben.
Perí – tündér
pehleván – hős lovag..
Rakhs – Rusztem legendás paripája.
Rúm – Bizánc.
Savvál – a muszlim holdév tizedik hónapja. 341 savvál 26-a megfelel 952.
Szeisztán – Rusztem tartománya.
Szaturnusz – A Szaturnusz a közel-keleti asztrológiában az öregséget jelképezi.
Szaturnusz csillaga – Lásd a magyarázatot Rúdakínál.
Szímorgh – mesés óriás madár, ő nevelte fel Ruszte apját, Zált, akit apja, Szám, kitett az Elburz hegyére.
Tahamtan – hatalmas (erős) testű. A hős Rusztem mellékneve.
Túsz – khorászáni város neve.
Zábul – Rusztem székhelye.
Zerdost – Zarathustra (görögösen Zoroasztér). A dualista színezetű (jó és rossz, fény és sötétség állandó harcával kifejezett), valójában következetlen monoteizmust hirdető zoroaszteriánizmus prófétája.

 

Cságoly Péterfia Béla

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf