Perzsa költők verseiből egykor és ma (V. rész)
A szufizmus, a szufi költészet után foglalkozzunk a kor legnagyobb s egyben klasszikus lírikusával, utolsó versalkotó dalnokkal Háfizzal. Bár ő is a hagyományokat foglalja össze, a hagyományokban rejlő lehetőségeket mégis a végsőkig viszi, s a variációs lehetőségeket a perzsa költészet határain belül a lehető legegyénibb módon meríti ki. (A klasszikus perzsa költészetben sohasem „megszüntetve őrzik meg” a költők a hagyományt, vagyis nem a tagadás útján hozzák létre az új állítást; a megőrzés itt mindig „csupán” a korábbi betetőzése lehet, vagyis a tézis és a szintézis között hiányzik az antitézis.
Samszo’d-dín Háfiz: Muzulmánok
Muzulmánok! ki társam volt, szívem volt.
Ha bánkódtam szíves szót szólt – hívem volt.
Ha kétségek vad örvényébe hulltam,
Tanácsától remény csillant. Ilyen volt.
Megértő, mélyrelátó, bölcs, tapasztalt,
Nemes lelkére nem hullt semmi szennyfolt.
De szétváltunk a lelkek vándorútján –
Nagy Ég, hozzá hasonló senki sem volt!
Csalódás foltja nélkül nincsen érdem,
Szegény lettem, hisz ő jobbik felem volt.
Esendő lelkem, ó, szánjátok: egykor
Tudásom tiszta volt, mint fenn a mennybolt.
Az elmés szót barátomtól tanultam,
Sziporkázott a versem, míg velem volt.
Ne mondd többé; milyen bölcs férfi Háfiz,
Hisz elmés szót nagyon régóta nem szólt.
Fordította Képes Géza
A perzsa költő tehát annál egyénibb, minél teljesebben viszi tovább a hagyományokat.) Háfiz az udvari „líra” lehetőségeit teljesíti ki, egyáltalában nem a szúfí költészetet;az általa is használt szúfí terminológia csupán azt mutatja, hogy a szúfízmus szimbolikája akkor már gyökeret vert az udvari költészetben is, mint olyan kifejezési lehetőség, amelynek a földi életből vett transzcendentális szimbolikája játékos kettősséget kínált az egyszerűséget és nyíltságot éppen nem kereső udvar költőknek. Háfiz a legismertebb perzsa költő, sok helyen fordították le verseit, hazánkban is.
Háfiz: Töredékek
Tedd ajkadat az ajkamra
óh leány, kitöltöd a pohárt!
Csókolj, dalolj, vigadj velem ma,
a tiszta mámor meg nem árt!
*
Ez a nimfa-arcú lány
ellenem hogy mit forral?
Előbb csókolt, s azután
lerészegített borral.
*
Fejedben nem szerelmi szédület
ütött, te balga kos.
Sűrűn emeltél súlyos serleget,
s attól vagy mámoros.
*
Vallásom szent szerelmét
a borral felcserélem.
Tudom, hogy a próféta
majd megbocsátja nékem.
*
Kafur, az égi szent folyó
amerre folydogál,
csak boldog mámor lakozik,
mert nincsen ott halál.
Fordította Rakovszky József
Háfizról egy jelentős tanulmányt irt Rakovszky József, a Szózat havilap első megjelentetője a II. világháború után:
Semsz-ed Din Mohamed, Siráz nevezetű perzsa városban született 1318-ban, és kisebb megszakításokkal ott élt 1389-ben bekövetkezett halálig. Tehát egy olyan időpontban futja ragyogó költő pályáját, amikor nálunk Európában jóformán a szellem sötét éjszakája uralkodott, és olyan lángelmékre, mint Luther, Shakespeare, Voltaire vagy Goethe, sokáig még gondolni sem lehetett. Sirázi rajongói Háfiznak nevezik el őt, mely annyit tesz, mint „jó eszű” vagyis aki tudja az egész koránt könyv nélkül, s a költő ezzel a névvel vonul be a világirodalom halhatatlanjai közé.
Háfiz a keleti bölcsek és dervisek bizonyos osztályához tartozott. Teológiai, filozófiai és nyelvészeti munkásságot fejtett ki, s már ifjú korában a legfenségesebb költeményeket alkotta aszketikus elragadtatásainak közepette. Ezért kortársai közül sokan „misztikus nyelv”-nek is nevezték őt. Kedvelte a magányt, a természet ember nem járta vadonjait. Sokszor papokig sem akadtak a különös ifjú nyomára, s olyan hírek terjedtek el felőle, hogy az erdei vadak vagy a mérges kígyók áldozata lett.
Feljegyezték róla kortársai, hogy a serdülő fiút egy gazdag főúr udvari pékmesteréhez adták a szülők szakmát tanulni. Itt azonban nem sokáig inaskodott, mert magasabb rendű hajlamai bölcs papok társaságába vezették. Így lett dervissé, egy mohamedán szerzetesrend tagjává.
Háfiz lángelméjét azonban a kolostor falai sem tudták szertelen csapongásaiban megrendszabályozni, mert aki csodálatosan értette Perzsia valamennyi nyelvjárását, a szerzetesi csuha ellenére sem adta fel függetlenségét, szabad maradt szellemében, s mentes minden elfogult vallásos nézettől. Világnézetében távol állva társaitól, korát megelőzve előre tekintett. Akikkel sorsközösségben élt, agyuk legmélyebb rejtelmeibe látott. Ismerte keserveiket, örömeiket, megértette apróbb csínyjeiket, átérezte fájdalmaikat. Az a magasztos értelem, mely az istenekig emelkedett csapongásaiban, le tudott ereszkedni a föld szürke poráig, de ott nem csak a kis örömöket és az emberi nyomorúságot találta meg, hanem szerzetestársainak farizeuskodó képmutatásait, feljebbvalóinak rossz példáját gúnyolva, ostorozva zengette költészetének hárfáját. Csak későbbi korában bontakozik ki, hogy milyen szellemi irányt követett, melyet szabad és merész írásai ábrázolnak, s melyet életének minden ifjúi elme legbámulatraméltóbb virágával díszített. Háfiz már életében eljutott arra a magaslatra, hogy bámult és irigyelt szellemóriása lett korának. Igen sok tanítványa és követője akadt, akik a mesterek tanítójaként tisztelték. A perzsa költők eme fejedelme tanított az udvarnál is, és ott oly kitüntető kegyben részesült, hogy neki Hadzsi Cavan-ed-Din Mehmed Ali nagyvezér külön iskolát építtetett. Maga az uralkodó szintén lelkes Háfiz-tisztelőnek bizonyult. A költő egész életműködése a Muzafer-ed Din fejedelmi ház korára esik. A dinasztia alapítójaként Muhamed Muzafert a dúsgazdag nagykereskedőt, majd későbbeni fővezért jegyzi fel a krónika, akinek különböző cselfogásokkal és szövetkezésekkel sikerült az emírséget elérnie. Háfiz a dinasztiának dicsőítője volt. A család hetedíziglen ült Perzsia fejedelmi trónján, s a fényes uralomnak a diadalmasan előretörő mongol-tatár fejedelem, Timur Lenk vetett véget.
A Muzafer-ed Din ház két tagjáról regéli a krónika, hogy Háfiz költészetének és sokrétű lángelméjének őszinte csodálói voltak.
E két uralkodót a költő név szerint sem mulasztotta el dicsőíteni dalaiban. Egyikük volt a közismerten részeges, gyönyöröket hajhászó Dselel-ed Din Sáh Sedsekh, a lovasok atyja, aki mértéktelenségeinek ellenére igen képzett, művelt uralkodó volt. Ennek udvarában élt egy ideig Háfiz, ahol tanított, s gyakran átnézte a mulatós fejedelem pajzán költeményeit.
A költő második fejedelmi pártfogója Sáh Manszur. Ez unokája volt Emir Mubarisz-ed Din-nek A fiatal uralkodót Háfiz annyira szerette, hogy saját kezűleg gondosan lemásolt verses gyűjteményét adta neki ajándékba.
Még a mongol, hódító Timur Lenk is meghajtotta zászlait Siráz nagy szülöttének lángelméje előtt. A rettegett hírű uralkodó, midőn 1379-táján leigázta a perzsa birodalmat, magas rangú iráni hadifoglyoktól tudomást szerzett a költő hollétéről. Nyomban követeket küldött hozzá. A mongol előkelőségek földig hajolva adták át uruk üdvözletét és meghívását a csodálkozó Háfiznak. Most már rajta volt a sor, hogy a félisten üdvözlésére siessen. S midőn megtörtént a felejthetetlen találkozás, az arannyal, ezüsttel díszített selyemsátorban így üdvözölte Timur az előtte főhajtással tisztelgő költőfejedelmet:
- Költészetednek és bölcsességednek szárnyaló híre messze földeket bejárt, s hozzám is eljutott, óh Nagy Szellem!
- A te híred is énhozzám óh hercegek hercege! – felelete a bölcs röviden, félre nem ismerhető hangsúllyal, és könnyed fejbólintással bókolt ismét a rettenthetetlen előtt.
Timur mosolygott a válaszadáson, s míg sátorában körülötte a hüledező főurak és magas rangú tisztek hallgattak, a fél világot uraló kéz intett az egyik szolgának. A ferdeszemű vitéz eltűnt, de pillanatok múlva drágakövekkel ékesített serleggel tért vissza, melyet ura lábaihoz tett. A fejedelem ezt azzal nyújtotta át a költőnek, hogy ha valahányszor bort iszik a serlegből, gondoljon vissza e találkozásra. Háfiz sem maradt szűk markú. A dalnok nem adhat mást, mint lényegét. Ő nem a rablott kincsekből mérte ajándékát, hanem verseiből. Egy bíborszalaggal átkötött irattekercset nyújtott át a hódítónak.
A verhetetlen hadvezér és a halhatatlan költő nem találkoztak többé. Háfiz szerény sirázi hajlékába tért vissza, hogy az örök változás felett elmélkedve, ihletett lélekkel tovább alkothassa maradandó műveit. Timur pedig ismét nyeregbe szállott, s roppant seregei élén országok és nemzetek újabb leigázása indult.
Háfiz nagysága és hírneve ekkor már felért egy diadalmas hadvezér minden dicsőségével. Távoli birodalmak koronás fői fordultak Siráz felé, hogy a béke, a szerelem és a bor bölcs prófétájáról hírt hallhassanak. Háfiz dalai nemcsak a paloták büszke lakóinak szívében hódítottak, hanem az egyszerű nép körében is. A szókimondó igazság lelke behatolt a sziklavárak termeibe, de honra lelet a roskatag sárkunyhók falain belül is. Megérintette az illatos mecsetek féltett szentélyeit.
Ilchanida Sah Ghajas-ed-Din a bagdadi uralkodó szívesen olvasgatta a „Nagy Sirázi” énekeit aggságának napjaiban. Halála után fia, Szultan Achmed lépett a trónra. Az ifjú harcias fejedelemnek bizonyult, de a tudományokra és a művészetekre nagy figyelmet fordított. Kiváltképpen a költészetet és a zenét kedvelte. Egy ízben midőn a perzsa fejedelmi udvarnál vendégeskedett, maga elé kérette a költőt, s arra akarta rábírni, hogy térjen vele Bagdadba, ahol magas udvari méltóságot biztosít számára. Az ősz hajú poéta nemet mondott, s a király szomorú szívvel tért haza. Többé sohasem kereste a kapcsolatot Háfizzal.
Egy ízben Jahjás, Jezd király tett ajánlatot a költőnek. Szerencséje nagyobb, mint bagdadi uralkodótársának. Háfiz elfogadta ugyanis a felkínált hivatalt, búcsút vesz szeretett tanítványaitól, barátaitól, meglengeti kendőjét a szép sirázi leánykák felé, s Jahjás király kies fekvésű székvárosába, Jezdbe siet. Itt jól találja magát, új ismeretségekre tesz szert. Versel, bölcselkedik, tanít az udvar és az uralkodó őszinte örömére. Nap mint nap megcsodálja a királyi pár kedvességét és ifjúságuk üde szépségét. Szegény gyermekeket és koldusokat visz a palota dús növényzetű kertjébe, ott minden jóval ellátja őket. Beutazgatja a környéket, hogy a természet gazdag pompáját örökké szomjas lelkébe szívhassa. Mindenütt és minden felől szeretet, rajongás övezi, de néki mégis idegen marad a környezet. Az új benyomások sorozata nem tudja a költőt sokáig az előkelő udvarhoz, sem Jezd tájaihoz láncolni. Hazáját, a rózsaberkektől illatozó Sirázt még a királyi pár elragadó kedvessége sem pótolhatja. A távoli jó barátok s a Muszalla fái alatt sétálgató leánykák egyre jobban hiányoznak az érzékeny kebelnek. Felejthetetlen szülővárosát itt a távolban nevezi el „perzsa Athén”-nek, melynek minden kis röge csak ő érte üzen. Napról napra szomorúbb lesz, és kedveszegettségében epedő versben tör ki nosztalgiája:
– Óh város, város, végtelen merengő,
Hangod felém oly tiszta, messze zengő!
Vigyen hát rólam hírt a lenge szél,
Hogy rád gondol fiad, ki messze él.
Ezüst folyóm, óh kedves Ruknabád,
Érzed, hogy vágyom habjaid dalát?
– Óh város, város, jó atyám, fivérem,
Anyám, szerelmem, mindenem vagy nékem,
Mert elszakítni könnyen nem lehet
Siráz óh tőled bús szülöttedet!
A jezdi sáh nemes, mindent megad,
De nem leánykáid s barátimat!
Midőn ez érzelmekben oly gazdag sorokat írja, a csapongó lélek már a kedves honi tájak felett röpköd. A költő szinte látja a sirázi utcákat, a karcsú minareteket, s hallja a Ruknabád folyó nótás csobogását. Óh, maradnia tovább nem lehet, mert abba talán a szíve is beleszakadna. Indulni kell, az idő sürget. A homokóra gyorsan pergő szemcséi figyelmeztetik az ősz homlokot a hazatérésre.
S a költő midőn útra készen vándorbotját keresi, gondolkodik, aztán újra írni kezd. A vers befejező szakasza következik.
– Óh város, város, karcsú minaretek,
Mint én Siráz, tudom, hogy nem szerettek!
Kezemben ím már jó vándorbotom.
A fényt s a pompát én most eldobom.
Király, urak, hát Isten véletek!
Üzent honom, ne tartsatok, megyek!
Azt mondja a történet, hogy a jezdi uralkodó miután értesült Háfiz hazatérési szándékáról, s a költő búcsúzásképpen elébe helyezte a verset, könnyekre fakadt. Nem tett kísérletet a távozni készülő visszatartására, tudta, hogy az hiábavaló fáradozás lett volna. Nagyobb pénzösszeggel és néhány kedves arany ajándéktárggyal búcsúzott el Háfiztól. Ám a költő csak az ajándéktárgyakat tartotta meg, mert az arany és ezüstpénzeket szétosztotta a város végén lakó szegények között.
Siráz nagy fia pár nap múltán ismét a hőn epedet szülővárosban pengette bülbülszavú lantját szép számú szerettei örömére. A jó barátok, a vidám leánykák és a tréfás csapos legények kitörő lelkesedéssel üdvözölték a szent rózsaligetekben fel-feltűnő ősz dalnokot, aki ekkor már régen túl volt az ifjúság tarkavirágos idején.
Háfiz ezt követően haláláig ott maradt a hű tanítványok körében, s lelkesen szórta a költészet, a tudomány és a szeretet magvait a termékeny szívek talajába. Ahogy szántogattak orcáján az esztendők, azonmód öregbítette a gondjaira bízott Hadzsi Cavam-ed Din Mehmed által alapított iskola jóhírnevét. Ez volt az ő dús kertje vénségére, bár sem ő, sem pennája nem akartak igazán megöregedni. Most lángolt csak fel Háfiz költői géniusza! Egymás után alkotta magasztosabbnál magasztosabb költeményeit, megszemélyesítve a gyönyört. Már nem kereste, de nem is óhajtotta a fejedelmek és egyéb múlandó nagyságok kegyes barátságát. Teljes szívével és értelmével az egyszerű nép felé fordult, elvegyült azok között, ahonnét jött.
- Háfiz azért olyan nagy – mondotta egy Seibsz nevezetű költőtárs a siráziról –, mert költészetének fensége a nép egyszerűségében rejlik. Mindene a nép, s így ő is természetszerűleg mindene a népnek.
E közel hat évszázados megállapítás igazi felmérője Háfiz reális nagyságának. Seibsz, aki sokáig féltékeny volt a nagy kortársra, később így emlékezik meg róla egyik költeményében:
Ki perzsa földön jó költőnek készül,
Téged vegyen ó Háfiz mintaképül!
S a lantozás, ha bárhol is divat,
Járjon útján a nagy Sirázinak!
A keleti líra fejlődésére Háfiz valóban csodálatos hatással volt, s ez a fejlődés tovább hatott a Nyugat költészetére is. A mi Balassinknál és Csokonai Vitézünknél erre beszédes példát találunk.
Értem ez alatt elsősorban pl. Balassi természetről szóló és a természettel összefüggő egyéb verseit, szerelmi líráit, Csokonai Lilla dalait és a Reményhez című költeményét stb.
De térjünk ismét vissza Háfiz életrajzához. Rajongói és barátai után emlékezzünk meg illő rövidséggel ellenségeiről, úgynevezett rosszakaróiról is. Személyekről, nevekről nincs ezirányban szó a feljegyzett történelmi adatokban, mégis meg kell látnunk azokat az igyekezeteket, amelyek sokszor gáncsolói voltak e nagy szellem bámulatos emelkedésének. Ez esetben szinte kizárólag a perzsa mohamedán papságról beszélhetünk. Miután tudjuk, hogy a költő még ifjú korában egy szerzetesrenddel jegyezte el magát, könnyen kitalálhatjuk, hogy az ő csapongó, szabadságszerető természete kitörve a valláscsinálta korlátokból, számos esetben szolgált megbotránkozásul az ájtatosságot színlelő, farizeuskodó papok előtt.
A szerzetesi élet ellentmondásaiból születnek első, gunyoros, tréfás költeményei. Többek között bemutatja álszent rendfőnökét, aki alantasainak tiltván a földi örömök hajszolását, ő maga – bár a Korán tiltja a főpapoknak is – suttyomban egy lebujba lopakodik, s ott nagyokat húz a boros kancsóból. Háfiz éppen ott iszogat egy sötét zugolyban, de a főpap nem láthatja meg, mert a zenét szolgáltató egyetlen citerás alakja elfedi a költőt.
- Nem az a vétek – mondja Háfiz –, hogyha valaki mohamedánus létére bort iszik, vagy nőre veti tekintetét, hanem inkább az, ha szemforgató farizeusként szentnek akarunk mások előtt látszani, mert ez gonoszkodásunk jámbor színezetű köpönyege, mely alatt meghúzódik az ember igazi arca.
Háfiz sohasem t akargatta természetes valóját. Kezdő szerzetes korában is megmaradt az őszinteség útján, s gyűlölt minden természetellenest.
- Aki bármilyennek igyekszik bemutatkozni, mint amilyen, az hazudik! – És az már eleve természetellenes! Ebből pedig azt következtette ki, hogy a természetellenesség az az igazi istentagadás.
Ifjú korától kezdve számos rosszakarója szorította sarokba, vitázva az igazság védelmében. Ellenségei az áltudományos papokon kívül tehetségtelen költőkből s a nép vámszedőiből állottak.
Háfiz lelkében oly végtelen korlátlanság uralkodott a gondolkodás terén, melyre korának papjai sohasem lettek volna képesek. Szívében az isteni boldogság fenséges harmóniája zsongott, s a költeményeiben fellelhető határtalanul vidám, objektív világnézet még keleti mértékben is óriási.
Gyűlölve, de nem megsebezve sötét gondolkodóktól és ingyenélőktől, szeretve a nemes lelkűektől, 1389-ben hunyta le örök álomra szemét imádott városában. Rajongói és barátai könnyezve állották körül ravatalát.
Ám a mohamedánus teológusok, kiket nemes élcelődéseivel és gunyoros tanításaival magára haragítva ellenségeivé tett életében, a feljegyzett sérelmekért a holttesten kívántak bosszút állni, s azon voltak, hogy az temetés nélkül hagyattassék. Perelve Háfiz barátaival és tisztelőivel felhozták, hogy a költő, ki a Korán oly tökéletes ismerője volt, mégis megvetette a próféta törvényeit, szabad életet élve, magát súlyos eretnekségbe keverte, ezért az ily nagy vétkes, tisztességes eltakarítást nem érdemel. De akik a poéta hamvai mellett harcoltak, nem engedték érvényre jutni a papság e szándékát. Végül nagy huzavona után a két fél abban egyezett meg, hogy előveszik Háfiz költeményeit, és ha azok között az első felnyitásra olyan versre találnának, mely tisztességes eltemettetést javasolna, úgy akkor megadatik az illendő végszertartás az elhunytnak. A babonás határozás rendkívül érdekesen kedvezett. Az első felnyitásra Háfiz következő versére akadtak:
S te idegen, ha látod,
hogy szíve megszakadt,
testét ne merd Háfiznak
átkozni, és ne hadd
temetetlen heverni,
bár annyit vétkezett,
de lelke oly nemes volt,
s ezért az égbe megy!
Az ellenséges felek ugyancsak elámultak ezen, majd csodálkozásukból felocsúdva ismét úgy határoztak, hogy másodszori nyitást is próbálnak, hátha ez az előbbi csak a véletlen furcsa játékával függ össze. A sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán egy lappal arrébb ütötték fel a kéziratot, s a következő verssorok most már kísértetiesen hatottak a jelenlevpkre:
Bűnhődve éltem, ám de
mégis nyugodt vagyok,
szerelmimért az üdvnek
jutalma rám ragyog.
A babonás papok megrettentek ekkor, s mintegy isteni titkos kijelentés által érezték magukat megintve, most már beleegyeztek Háfiz hamvainak méltó eltemettetésébe.
A költőt illő szertartás mellett helyezték örök nyugvóhelyére Siráz városának Muszalla nevezetű árnyas ligetében. Tisztelői fehér márványból állítottak obeliszket sírjára. Az oszlop oldalaira Háfiz választott mondásait vésették. Ellenségei ezek után sem nyugodhattak. Míg a költő bevonult a halhatatlanok dicsőségébe, elfeledni igyekeztek a temetését megelőző csodálatos, verses intelmeket. S miután híveitől brutális eszközökkel sem tudták elvenni az örökül hagyott vidám és pajzán életfelfogást, ezért szellemi allegóriáknak nyilvánították műveit. Ezt épp oly csalafintasággal tették, mint ahogy a mi teológusaink is eljártak olykor hasonló esetekben. Volna rá példa elég.
Háfiz, már ahogy az előbbiekben említést nyert, minden természetfölöttinek határozott tagadója volt. Verseit derűs lelkű, tréfát értő embereknek írta. Műveit nem szabad száraz, prózaikus értelmezéssel venni, bár irodalmi megnyilvánulásának célja számtalanszor az volt, hogy a legnagyobb fokú csintalanság esetén is az emögött rejlő komolyságot és tanulságot megsejtesse. A papság alaposan megkapja a magáét a költőtől, amidőn kijelenti egyik versében, hogy a borkedvelő korhely inkább tudója a mennyei titkoknak:
A titkot. melyet sűrű fátyol
miatt nem lát szemed,
kérdezd a korhelytől, mert ehhez
papok nem értenek.
Egykor sokat rágódtam én is
a rejtett dolgokon,
amíg csak bortól meg nem tisztult
gondfelhős homlokom.
És mégis: nyugodt lélekkel mondhatjuk Háfizról, hogy a teológia, a filozófia és az erkölcs minden megvetése, kigúnyolása ellenére is igazi teológus, bölcsész és moralista volt. Külön utakon járó egyéni életszemlélete bizonyítja, hogy mily hatalmas lángelméje babonás korának, mikor még keleten veszedelmesnek bizonyult szembehelyezkedni a kialakult vallásos nézetekkel.
Jóval Háfiz halála után – nyilván a mohamedán főpapság nyomására – néhány Háfiz-magyarázó titkos értelmet keresve, alaposan kiforgatta a versek mondanivalóját, s a költőt kizárólag misztikusnak állította be. Nem tagadható azonban, hogy egyes költeményekben ellentmondás mutatható ki. Némely helyek tisztán isteni szeretetre utalnak és értelem fölötti szellemi élvezetre. Rájuk illik, amit Thomas Moore „The Loves of the Angels (Az angyalok szerelmei.)” című elbeszélésében írt. De sokkal kevesebb az olyan verseknek a száma, amelyekben a bort és a szerelmet allegorikusan kell értelmezni. Ezt természetesnek találjuk, ha tekintetve vesszük, hogy Háfiz költeményeinek nagy részét Dselal-ed Din Sáh huszonhat esztendős uralma alatt írta, aki a szellemi élvezetek mellett a bornak volt hűséges hódolója. Az uralkodó alig hogy trónra lépett, megszüntette a borivás tilalmát, pedig előtte halállal büntették a szőlővenyige nemes nedvének rajongóit.
Ahol Háfiz a szerelemről és a borról dalol, szó nem lehet misztikumról. Más esetekben pedig az volt a költő szándéka, hogy lírájába időnként misztikus értelmet kevert. Ezáltal bírálóit szándékozott megtéveszteni. Versei felett egyaránt sokat vitatkoztak keleten és nyugaton, hogy milyen értelmet tulajdonítsanak a magas röptű gondolatoknak. Azok vajon túláradó életérzelmeket fejeznek-e ki, avagy titkos himnuszok-e egy ismeretlen isten dicséretére?
Dalai igazi szerelmi dalok, emberien isteniek, és istenien emberiek. Azért maradt Háfiz minden idők legnagyobb lírikusának, mert a szerelmet valósággal extázisba emelte. Legmagasabbra fokozott érzelmeinek olyan költői kifejezést adott, amilyet még senki más:
Én vagyok a szerelem!
Szabad vagyok a két világ kötelékeitől!
Ez volt a költő szónoklata. Goethe is Háfizt ismerte el minden idők legnagyobb szerelmi lírikusának, melyről a következőképpen nyilatkozott:
Háfiz! Veled egyenrangúvá lenni, micsoda őrület!
Hazánk költői közül többen megemlékeztek Háfizról verseikben, például még Petőfi Sándor is. Különösen szép és örökbecsű emléket állított néki irodalmunkban Csokonai, amidőn így figyelmeztette a szerelmes leánykákat:
Szeressetek leányok,
És légyetek Háfiznak
Sírjához tisztelettel,
Mert édes énekéből
Szerelem csepeg reátok,
S nótái szíveinkre
Mint a nyilak, behatnak!
Mint érdekességet említem meg, hogy a mi Csokonaink erősen foglalkozott Háfiz magyarra fordításának gondolatával. Hogy terve nem lett valóság, ebben korai halála akadályozta meg.
A legkitűnőbb Háfiz műfordítás Európában a múlt század derekán jelent meg Bécsben Vincenz Ritter v. Rosenzweig-Schvannau által. A nagy hafizi divan az eredeti perzsa szövegmelléklettel együtt három vaskos kötetben látott napvilágot, több mint másfélezer oldalon. Ezt megelőzően Hammer-Purgstall adott közre tekintélyes kötetet Németországban.
A számos angol, francia és egyéb nyugati kiadványok mellett csupán hazai irodalmunk nem bővelkedik Háfiz fordításokban. Reviczky Károly ugyan átültetett néhány költeményt latin nyelvre, melyet angolra lefordítottak, de utána évtizedekig a feledés homálya borult berkeinkben a nagy Sirázira. Végül egy lelkes fiatal író vette a kezébe Reviczky Károly latin verseskötetét, s elhatározta, hogy a költeményeket magyar nyelvre lefordítja. Így jelent meg Fábián Gábor „Háfiz persa költő Divánjából Gházelák s töredékek” címmel egy 160 oldalas könyvecske 1824-ben Pesten. Fábián tőle telhetően már ahogy a hézagos adatokból kitellett, elég jó Háfiz-életrajzot kerekített a versátültetések elé.
A fiatal műfordító kiadványa feltűnést keltett az akkori magyar irodalmi körökben, és rövidesen kivívta a verskedvelő közönség elismerését is. Fábián Gábor után még többen kísérleteztek Háfiz-fordításokkal, de már komolyabb eredmények nélkül.
Berecz Károly 1858-ban adott közre „Százszorszépek” című füzetében néhány Háfiz-verset, s ezzel úgyszólván szinte véglegesen befejeződtek a próbálkozások.
Ezekben az években külföldön sem találhatott az olvasó újabban megjelent Háfiz köteteket, és csak az első világháború befejezése után jelent meg Hamburgban egy érdekes, színes kiadvány eredeti perzsából fordítva Georg Leon Lassensky által, Háfiz: „Szerelem és bor isteni mámoráról” címmel. Az iráni nép azonban továbbra is hagyományos szeretettel és megbecsüléssel övezi nagy fiának emlékét.
A szelíd Roknabád folyó ma is úgy andalog Siráz alatt, mint a költő idejében. Partjain megpihennek a messziről jött vándorok, hogy leverjék saruikról a távoli utak porát. Innét a halk Muszalla susogó fái közé sietnek, s felkeresik azt a márvány obeliszket, amelyet Háfiz teste fölé állított a hálás utókor.
Egyesek rózsakoszorút, virágcsokrokat helyeznek el a sírra, mások lelkesen szavalnak idézeteket a halhatatlan költeményekből, és vannak, akik a márvány obeliszk egyik oldalába vésett Háfiz verset olvassák meghatódott tisztelettel:
Boldog szívében az, ki
HÁfiz borára lel.
A halhatatlan Élet
Égig ragadja fel!
Háfiz
Pilis, 1957. VIII. 12.
Álljon itt még Háfiz három verse Rakovszky József fordításával:
A bor bölcsessége
Adj innom óh barátom,
hiszen csak így lelem meg
a bornak lelke által
üdvét bús életemnek!
Szerelme éles tőrét
szívembe döfte Ámor.
A súly alatt nyögőnek
oly jó a könnyű mámor.
Mert semmiség a lánynak
szép mély szemébe esni,
de az, miként a csapda,
foglyát el nem ereszti.
Így vergölődik szívem
a vágyak tőrvasában
mióta csalfa álmom
lényére rátaláltam.
S kelet felől míg illan
üde mosuszt lehellő,
alkony haját kibontó
beszédes, csacska szellő,
szívemnek vére hullik
szitálva, mint a harmat,
s bíborhajnalra tőle
piros rózsák fakadnak.
Óh bor, te is ömölj rá
imánk szent szőnyegére,
hogy főpapunk is áldón
hulljon reád le végre!
Én meg bolyongok folyvást,
eszem kering iváson,
s akként iszom a szín bort,
hogy mily nagy búsulásom.
Hiszen a földi élet
bős karavánok útja,
hol a nyugodni vágyót
űző kolomp vadítja.
Hol rémes éjszakáknak
zord árnyai libegnek,
s hallik tompa zúgása
kavargó, mély vizeknek.
Ah, merre hát a jó út?
Mondd meg tudós, tudatlan!
A fordozó titok lám
felmérhetetlen katlan.
Míg rájövünk, hogy meddő
volt éltünk annyi gondja,
elszáguld ifjúságunk,
s fejünk a dér bevonja.
Adj innom, óh barátom!
Bogozzon az, ki dőre!
Oldott csomót lelünk majd
jó Istenünk ölébe.
A titkokkal vesződni
Háfiznak meg nem éri.
Szerelmi gond között jobb
korsó mélyére nézni.
Fordította Rakovszky József
Bor és leány
Most, midőn az éden
szellői lengedeznek,
jó a kert ölében
inni nedvét a hegynek.
Részegít a szín bor,
de jobban a szerelem,
ha rózsanyíláskor
szép kedvesem ölelem!
Fordította Rakovszky József
Bor mellett
Bor fényével ragyogtasd
kancsómat óh, te gyermek!
Lantos dalolj, mivel hogy
szívemnek vágya kerget!
Óh telt pohár, köszöntlek!
Üdvöm dereng a borban.
Szerelmesemnek képe
verődik vissza onnan.
Boldogtalan halandó,
ki a Koránra hallgat,
mivel nem ismerheti
ízét e jó italnak.
Ez bátorítja szívem,
hogy kedvesem keressem,
s reá találva ajkát
ízleljem önfeledten.
E drága kisleánynak
lennék örökre rabja,
mert nem hal meg, ki keblét
szerelemes hévnek adja.
– Zefir, ha kedvesemnek
kertjén suhansz keresztül,
óh, vidd e dalt magaddal,
amely csak néki zendül.
S mondd meg, hogy azt üzenetem:
El mért hagyott egészen?
Hiszen lehet, hogy egykor
tán emlékem se lészen.
– Ah, jó Hafiz, ne búsulj!
Ne tágíts a pohártól.
Vígságod fénylő Napja
még felragyog magától!
Fordította Rakovszky József
összeállította – cspb –
– folytatjuk –
