Román költők magyarul: Vaszile Alecsandri: Búcsú Moldvától, Tudor Arghezi: Pohárfelirat, Octavian Goga: Mors magna, Ada Negri: Havazás, Ion Pillat: Őszi elégia

Vaszile Alecsandri: Búcsú Moldvától

Óh, be fáj itt hagyni téged,
szép hazám, te drága föld:
ezt a lombos hegyvidéket,
melynek minden ága zöld!
Életem belőled árad,
itt ringattál kebleden –
más ország is van, de nálad
nem hiszem, hogy szebb legyen!

Kéken csillog fent az égbolt,
oh, de már mi haszna van?
minden fáj most, ami szép volt,
minden oly vigasztalan.
Fáj, hogy el kell mennem innen –
gyász tölti be lelkemet:
hull a könnyem, s bennem minden
kedves élményt eltemet!!

Nem tudom, ha már a bánat
innen egyszer messze vitt,
látom-e még ezt a tájat,
vagy mindent elvesztek itt?
Mert nincs párja e vidéknek:
vize gazdag, hala sok,
s ormaikkal égig érnek
nyugaton a havasok.

Erdeinknek mély a csendje,
ám ha fúj az enyhe szél,
dallá válik s ringva-csengve
édes-bús nyelven beszél.
Mért kell innen messze mennem,
hol másak az emberek? –
itt mindenki szeret engem,
s én mindenkit szeretek.

Búcsúznom kell! itt az óra!
rétek, fák, vizek, hegyek,
holnap reggel virradóra
fájó szívvel elmegyek.
Oh, uram! gyászom ne vedd el,
hadd, ha rám vész árja ront –
csak azt kérem: két kezeddel
áldd meg ezt a drága hont!

1848

Fordította Bardócz Árpád

Tudor Arghezi: Pohárfelirat

Kristály, mély árnyak bársonyán, kerek:
szívem derűje, mint a fényes égé.
Azúr-vízből vajúdtak tengerek,
fény-jégcsapok alatt meresztve jéggé
s mint harmat-ékkövet, örökre szűzként,
újjászületni vélsz szüntelenül,
míg rezget aljam új s új pisla tűzfényt,
bármily sekélyke, szűk vagyok belül.

De mit tudod, hány csurgó, enyhe forrás
vizének voltam én már medre itt,
s azt sem tudod, hány forró, tiszta, formás
száj szívta szám csillámló medveit.
Itt szállnak hullt levélként, halk csapat,
míg hűsömet hörpinti megkísérted,
s új cseppjeimtől nedves ajkat
ajkak csókolják, sok lengő kísértet.

Fordította Dsida Jenő

Octavian Goga: Mors magna

Te, csillagtalan éjkirálynő,
immáron percről percre várlak,
érzem, amint gondolkodom,
hogy itt suhog felettem szárnyad.

Tudom, hogy jössz, s akkor legyőzve
kimúlnak a viharos álmok,
mint elfelejtett füstölőben
kihuny a pislogó zsarátnok.

Szavaimra a ritka nyárfák
nem hallgatnak azon az éjen,
s tudom, a földdel lesz egyenlő
az én tömérdek szenvedélyem.

De a megtört lélek sebéből
kiszakad néhány költeményem,
s marad a vers mint súlyos vércsepp,
amely kihullt egy csatatéren.

Fordította Kádár Imre

Ada Negri: Havazás

Utcákra és terekre
szálldos a könnyű, halk hó,
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív, emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Fordította Dsida Jenő

Ion Pillat: Őszi elégia

Régi aranyból vertek a lombok,
holt hamuszínben a hajnali tarlók.
Nyisd meg az ajtót –
ősz hívogat már.

Már meg is öltem a messzire szálló
esti szalonkát lenn a berekben,
szél szava rebben –
ősz hívogat már.

Rég betemettük a dombon a szőlőt,
száll a madárraj: néma kísértet.
Újra kísérget
egykori vágyam.

Merre vagy, merre, elfeledett ház?
Régi napok, ti ma merre repültök?
merre repültök,
egykori fecskék?

Fordította Szemlér Ferenc