Öt orosz vers Baka István fordításában

Viktor Szosznora: Első ima Magdolnához
– Первая молитва Магдалине –

Szeptemberi leveleken
a harmat tejfehér.
Az ágakon ezüstösen
fénylik-ragyog a dér.

Emlékezz rám, Magdolna, ám
ne hidd, hogy van remény.
Bort látok viskód asztalán.
Nem támadtam fel én.

Csak árny vagyok. Ne jöjjenek
rajongó némberek.
Te se emelj rám serleget.
Ne örvendezzenek.

Árny vagyok én. Sok ősi arc
silány visszfénye csak.
Ajánljad hát fel sorsodat
a föld ifjainak.

A vigaszt szívükben leled.
Nem kell. Ne mondj imát.
Te az én kétségeimet
minek is osztanád.

Mért rettegted bíráimat?
Bennük volt félelem.
S érettem ne gyötörd magad,
nővérem, kedvesem.

Életük korbács és robot,
s szűken mért élvezet.
Nem én – sunyi alázatuk,
mi megfeszíttetett.

Nővérem! Ne zokogj, ne csüggj
fájó emlékemen.
Gúnyolnak – ne törődj velük,
imádkozz csendesen.

De kínzó kétségeimet
ne gondold át soha.
Mesét, mesét kell költened
énrólam, Mária.

Fordította Baka István

Viktor Szosznora: Lovas vagyok. Harcos
– Я всадник. Я воин –

Lovas vagyok. Harcos. A puszta nevelt.
Még számon a horda szabad dala zeng.
Lovas vagyok. Harcos. Napvirradatot
még fölemelt fővel, büszkén fogadok.

Lovas vagyok. Harcos túl minden koron.
Bal oldalamon lóg boroskulacsom.
Fülesbagoly alszik a bal vállamon,
s peng-csörren kengyelem vasa.

De nem a hadfi szlávokkal rokon,
vagyok a tavaszi föld lovasa.

Arszenyij Tarkovszkij: Háború után

1
Mint erdő fája, mely az aljnövényzet
Fölé emelte lombja tenyerét,
S bozótra támaszkodva, szerteszét
S rézsút s magasba nyújtja ágait,
Úgy nyújtóztam ki én is. Izmaim
Erőtől duzzadoztak, és kitágult
A mellkasom. Tüdőmnek a legapróbb
Léghólyagát is átjárta a kék
Serlegből ömlő csípős, égi szesz,
S szívem vért szívott ereimből, és a
Vért visszalökte az erekbe ismét,
S olyan volt mindez, mintha földi bú
S öröm prelúdium és fúgaként
Harsogna egy hatalmas orgonán.
2
Magammal megtölthettem volna minden
Élőt – növények bár vagy emberek,
Kik haldokolnak tőlem egy sarokra
Vagy más sarkán a nagyvilágnak, oly
Kínok között, mint Marszüász, kinek
Bőrét lenyúzták. Én, ha életem
Áldoznám nékik, nem lennék szegényebb
Se élettel, se vérrel, se magammal,
Csak Marszüásszá lennék. Oly soká
Éltem velük, hogy Marszüász vagyok már.
3
Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcső ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el:
A bölcső meghasadt, s a résen át
A másvilág hidege, mint egy
Jégtű zuhan a föld felé, feléd...
4
Mint vízpart fáját, mely alól kifordult
Gyökérzete, és földet szórva a
Folyóba toccsan, lombbal lefelé,
S megpörgeti az örvény sodra orvul,
Éppúgy sodorja hasonmásomat
Egy más folyó jövőből múlt felé.
Nyomát követve rémülten kapok
Megránduló szívemhez. Ki adott
Erős törzsemhez satnya ágakat
S gyökereket, miket megrág a féreg?
Halál rohaszt, de rothasztóbb az élet,
S önkénye kínzóbb és hatalmasabb.
Lázárom, elmész? Jól van, hát eredj!
Mögöttünk még a fél menny tűzözönben.
De nincs kapocs már közted és közöttem.
Aludj, élet szerelmese! Kezed
Kebledre téve szenderegj!
5
Jöjj, vedd el, nincs szükségem semmire,
Mi kedves vagy közömbös volt nekem,
Szeretnék a helyedbe állni, ám ha
Azt mondanám: lényedbe költözöm,
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok...
Ó, az a kéz, a szőlővessző-ujjak,
A tágra nyílt, tó-csillogásu szem,
Apró fülek finom kagylói, mint
Csészék, szerelmi dallal töltve színig,
Vagy szél-kiforditotta, gyönge szárnyak...
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok,
Vergődhetek, mintha akasztanának,
De ennek az elidegenedésnek
Túlpartját el nem érem, nem tudom
Meglebbenteni a te szárnyadat, sem
Kisujjaddal a te szemedhez érni,
Sem nézni a tekinteteddel. Százszor
Erősebb vagy te, dal vagy önmagadról,
S én – ég, fa helytartója csak, kire
Hazug daláért száll ítéleted.

Vlagyimir Viszockij: Búcsút mondtam az ügynek…

Búcsút mondtam az ügynek, a nagy, igaz ügynek örökre.
Elinaltam, ahogy az anyám a világra hozott.
Nem ezért vagy azért – csak e tettnek a perce ma jött el.
A kék hegyeken túl várt még rám sokezernyi dolog.

A bölcs igéket könyvekben leled,
De az igaz szó szájról szájra terjed:
„Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."

Szétszaggattak, de én örülök, hisz azé az oroszlán-
Része testemnek, kit megajándékoznék szívesen.
Csoszorogva a padlón, talpam meg-megcsúszik a gyantán,
A lépcsőn fölmegyek én, nem tudva, mi vár odafenn.

Próféta itt? – lámpással sem leled,
Mohamed, Zarathustra régen elment.
Próféta nálunk senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg.

Fecsegik odalent – nem is érthetem én, milyen okból:
„Elinalt, csudajó, csak nyerhet az ügy, ha elszökött!"
Miközben a pókhálókat szaggatom ó ikonokról,
Sietek, mert lovakat nyergelnek már a ház mögött.

Az Istenorca tárult most elém,
És fényes ajka bús szavakat ejtett:
„A te hazád prófétákban szegény,
De más hazákban se nagyon teremnek."

A nyeregbe tapadtam, a lóhoz egész odanőve,
Meg is ugrik a mén, s vele én szilajul robogok!
Búcsút mondtam az ügynek, akármily igaz, nagy, örökre,
A kék hegyeken túl vár még rám sokezernyi dolog.

Futunk – alattunk búza dől, recseg,
S hallom szavát a dúlt kalászfejeknek:
„Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."

Vlagyimir Viszockij: Crnagorácok

Sietve szájukhoz emelték
Vízzel megtöltött markukat –
Sietve ittak, ahogy éltek:
Egy éltet harminc év alatt.

Tisztelték azt, aki a földre
Golyó-, tőrsebzetten esik,
S magával ránt a sírgödörbe
Két-három ellenséget is.

Amíg a fegyver el nem vásott,
Nyeregből, térdről – egyre lőtt,
Nem fogtak el crnagorácot,
Nem görnyedt ellenség előtt.

Szerettek volna ők is élni
Száz évig – még tovább, ahol
Hegyormok az eget elérik,
S a mélyben tenger habja forr.

Az élő vízből egy marokba
Hatszázezrednyi rész jutott…
De harminc év több Crna Gora
Földjén, mint máshol századok.

Az asszonyok vízzel toroztak,
A fiút óvták a hegyek,
Míg el nem ért a férfikorba,
S kezébe fegyvert vehetett.

Itt még a gyász is hangtalan volt,
Kioltották a tűzhelyet,
S némán sírtak az asszonyok, hogy
Az ellenség ne hallja meg.

Úgy feketéllt a nő a gyászban,
Akár a felszántott mező, –
S magát hamvasztva állt kopáran
És feketén a hegytető.

Nem égett hasztalan e máglya,
A bosszuláng vetett lobot!
Bérc, ember mártír-tűzhalála
A lázadásra jelt adott!

Ötszáz év – Isten büntetése,
Apákat bosszuló fiúk –,
A vésztüzek örökkön égtek,
Crnagorác szíve lángra gyúlt.

Jöhettek új meg új királyok,
Harcban elesni becsben állt…
Lenézték a crnagorácok,
Ki tengett – harmincnál tovább.

Kevés volt egyszer megszületnem –
Elég két élet volna tán!
Ó, bár Crna Gora lehetne
A második szülőhazám.