Válogatás Pilinszky János fordításaiból: Hugo von Hofmannsthal: Elektra (Részlet), Pierre Emmanuel: Novemberi száműzetés, Robert Burns: Mary Morison

 

Hugo von Hofmannsthal: Elektra
(Részlet)

ELEKTRA:
Ki vagy te hát? Én reszketek.

ORESTES:
A kutyák rámismertek odakünn,
s te nővérem, te nem?

ELEKTRA:
Orestes!

ORESTES:
Ha meghallott a házban valaki,
kezében tartja életem.

ELEKTRA:
Orestes!
Nem zavar senki. Ó engedj szemedbe
pillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints!
Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja,
hogy is tekintsz rám.
Én már csak árnya vagyok nővérednek,
szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom.
Hisz mégis egy király leánya voltam!
Szép lehettem, úgy gondolom: kioltva
tükröm előtt a lámpám, szűzies
borzongással éreztem meztelen
testem, amint a tikkadt éjen át,
mintegy megistenülten fölragyog.
Éreztem, keskeny sugára a holdnak,
mint halastóban fürdőzött fehér
mezítelenségemben, és hajam,
a férfi beléreszketett, olyan volt;
e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez!%
Megérted, testvér! ezt a szűz szemértem
kellett apámnak áldoznom. Gyanítod,
ha testemen merengtem, nem hatolt fel
a sóhajtása, nem nyomult jaja
az ágyamig? Mind féltékenykedők
a holtak: ő a gyűlölséget küldte
üresszemgödrű vőlegényemül.
E viperamód légző szörnyűséget
kellett magam fölé eresztenem
álmatlan fekhelyemre, kényszerül,
hogy megtanuljam nő és férfi közt
mi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek,
mik rávezettek! Testem jéghideg
és mégis szénné égett volt, belül
izzottam el. De végül mindent tudtam,
bölcs lettem akkor, és gyilkosok –
– anyámra célzok, s rá, ki vele él, –
nem állták egy pillantásom se ki!
Mit nézel aggódón körül? felelj!
szólj hát! Te egész testedben remegsz!

ORESTES:
Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán,
hogy nem reszketne másként, hogyha tudná,
miféle útra szándékszom vezetni?

ELEKTRA:
Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermek.
Segítségedre nem hoztál barátot?

ORESTES:
Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van.
De cselekedni én fogok, csak én.

ELEKTRA:
Az isteneket nem láttam soha,
de egy igaz, itt lesznek és segítnek.

ORESTES:
Az istenekről nem tudok. Csak ennyit:
e tettet végzetül bízták reám,
s elejtenek, ha borzadozom tőle.

ELEKTRA:
Megteszed!

ORESTES:
Igen. Csupán ne kéne
anyám szemébe néznem még előbb.

ELEKTRA:
Tekints reám, mit művelt énbelőlem.

ORESTES:
(szomorúan végigméri).

ELEKTRA:
Én gyermekem! eljöttél lopakodva
érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz,
akárcsak egy halottról, pedig élsz!

ORESTES:
Vigyázz!

ELEKTRA:
Ki is vagyok, hogy rám ilyen
szerető pillantást vetsz? Nézd, mivé
lettem. Mi egykor voltam, mind oda
kellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem,
a legdrágább, mely mint a hold fehér
ezüstpárája minden nőt övez,
és tőlük és szívünktől messze űzi
a szörnyűséget! Szűz szemérmemet
áldoztam én fel, mintha rablókézre
jutottam volna, utolsó ruhám is
leszaggatták testemről! nem került el,
mint szűzlányt, a nászi éj, keservét
a szülőnek fölötte ismerem,
és mégse szültem semmit a világra,
prófétanővé lettem mindörökre
s magamból és testemből semmi mást
nem hoztam föl csak kétséget és átkot.
Nem aludhattam éjszaka, tanyámat
a toronyban ütöttem föl, kiáltva
az udvaron s a kutyákkal vonyítva.
Gyűlöltté lettem és megláttam mindent,
és mindent meg is kelletett hogy lássak,
mint tornyában az őrszem, és a nap
éj lett, s az éj ismét nappalra fordult,
s a napsütésen és a csillagon
nem találhattam örömöm, mert mindez
semmit sem ért miatta, mindez nékem
csak emlékjel volt, s minden nap csupán
egy emlékkő az utamon!

ORESTES:
Nővérem.

ELEKTRA:
Mit érdekel?

ORESTES:
Nővérem, mondd, anyánk
hasonló hozzád?

ELEKTRA:
(vadul) Hozzám? Nem. De úgysem
eresztelek megnézni. Majd ha meghalt,
akkor akarjuk majd együttesen
figyelni arcát. Testvérem, atyánkra
egy fehér inget dobott, úgy ütött rá,
mi állt csak ott, mi védtelen volt, arra
mi szemét veszítette és fejét
nem fordíthatta feléje, mi karját
nem szabadíthatta ki – érted-e? –
emelt baltával arra mért csapást
fentről alá.

ORESTES:
Elektra!

ELEKTRA:
Tettei
formálták arcát.

ORESTES:
Meg kell tegyem,
sietnem kell a tettel.

ELEKTRA:
Az a boldog,
ki tenni mer! a tett akár egy ágy,
megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy,
egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet,
mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély és
egyetlen lángolás!
(Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egy
hatalmas, villogó szemű aggastyán.)

ELEKTRA:
Testvérem, ez ki?

A NEVELŐ:
Nem tudtok szátokra vigyázni ott,
hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmi
s művünkkel együtt pusztulunk –

ELEKRTA:
Ki ez hát?

ORESTES:
Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki.
Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra.

ELEKTRA:
Te, te, most már minden világos! minden
hogy összejátszik! Engedd megcsókolnom
a kezeid! Én semmit sem tudok
az istenekről, inkább hát tenéked
jusson a kézcsók.

A NEVELŐ:
Csönd, Elektra, csönd!

ELEKTRA:
Nem; ünnepelni akarlak, mivel
őt idehoztad. Amikor gyűlöltem,
dúsan hallgattam. Fala gyűlölet,
önmagát eszi fel, a szerelem
még nálánál is kevesebb, kinyúlna
minden után és semmit sem ragad,
a keze láng, semmit se markol, minden
gondolkodás is semmi, üres pára
mi szándékból előtör, csak az a boldog,
ki illeti őt, ki a földből
a baltát kiássa, ki a fáklyát tartja,
aki az ajtót tárja neki, boldog,
aki az ajtóban figyelhet.

A NEVELŐ:
Hallgass!
(Oresteshez)
Bent vár ő. Szolgái keresnek téged.
A házban nincs egy férfi sem. Orestes!

Pierre Emmanuel: Novemberi száműzetés

Megyek. Omló hajad zápora elkísér még,
s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!
Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj –
léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

Egy lomb szédülete! – De soha a fasor,
soha a tél fele igyekvő szerelem.

Magányos zongora kesereg a vidéken,
s én loholok vakon, kalapomat letűrve,
míg ellep tétován s alámerül november,
könnyeim télvizében míg arcod elmerül.

És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,
örökre eltemetve és temetetlenül
a kezdet és a vég ködtenger-fenekére,
hogy harminc év után is kísértsen odalent.

 

Robert Burns: Mary Morison

Ó Mary, tárd ki ablakod,
eljött a perc, a várva-várt!
Ki téged egyszer láthatott,
fösvény aranyra mit sem ád.
Vihar szelét, dühét, fagyát
kiállom én, akármi zord,
csak elnyerhetném őt magát,
a drága Mary Morisont.

Ragyoghatott a bálterem,
szökellhetett a tánc minap,
én rádgondoltam szüntelen,
el-eltűnődve, mint a vak.
Mert volt ott büszke, álmatag,
meg szép is, meg kell vallanom,
de egy leány se mint te vagy,
oly édes, Mary Morison.

Ó Mary, szánd meg hívedet,
halálba menne kedvedért,
egyetlen bűne, hogy szeret,
ne vesd meg őt e vétkeért.
A zaklatott kebel sebét
csitítsa gyengéd szánalom:
az nem lehet, hogy mint a jég,
a szíved, Mary Morison.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf