Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből III.

Ernest Raynaud: Tanyai reggel

,
Gyorsan kitárom az ablakredőket,
s a zümmögő és cifra nyári kert
szobámba lépett, minden nevető lett,
a fény kicsattant, a virág kikelt.

Poros fűszál szikrázik égi könnytül,
felhőtlenül villámlik az azúr;
a dombok alján vattapuha köd gyűl,
a búza sárgul mozdulatlanul.

A béreslány, végében a fasornak,
facipőben csoszog, kutat csikorgat,
a szérű zúg, csipeg a csirkeól.

A szorgalmas ásó pengéje szól,
víz foly, fa rezzen, rebben a madárka,
és a mezőszag becsap a szobámba.

Műfordította Kosztolányi Dezső

François Coppé: A magyar

Benkó István gróf volt a magyar síkságon,
hüvelykén türkizkő lángolt, haloványon,
mely a török jöttén hagyta színét, mondják,
elverte bolondul ősei vagyonját.
Igazi nábob ő. Egyszerre megjelen cselédei közt az aratóünnepen,
gyémánttal, zafírral, rubinttal kivarrva,
tündökletes ékes, remek díszmagyarba.
Mentéjére pedig szeszélyes-szaggatott
rendbe csupa nehéz aranyat aggatott,
hogy amikor táncol, jobbra meg balra lép,
lehulljon a földre, s fölkapkodja a nép.
Szedik a zsellérek, egy csöppet se restek,
és hogy az aranyok mind a földre estek,
a nemes uraság nyomban odafordul
egy öreghez, aki csak néz a sarokbul.
Karakán magyar volt, lobogós az inge,
pörge a kalapja, kesely-orra szinte
szigorú a fehér bajusza fölött. „Látja,
kendnek is adnék már valamicskét bátya,
mondotta István gróf, ingerkedve véle,
de elkelt az arany, nincs is semmiféle.
Mért nem jutott kendnek ilyen drága holmi?”

Az agg szó: „Mivelhogy nem tudok hajolnk.”

Műfordította Kosztolányi Dezső

Henri Barbusse: A levél

Írok neked, a lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
mert akkor is csak rólad álmodom…

Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
lágy hangod, édes hangod hívogat…
Az ajkamon neved leng egy mosolyban,
s az ujjaimra hinted csókodat.

A régi édesség, a régi csók vár;
bús szíved a keblemben érezem;
elálmodozva írok s nem tudom már,
én írok néked, vagy te énnekem…

Műfordította Kosztolányi Dezső

Henri Régnier: Nocturne

Az est az orgonát mind letarolja,
és hullanak az illatos csomók,
piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,
turbékolásuk bánatos panasz,
és csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.
Alvó vizén remegnek a körök,
körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
zengő ütemre sír, sír a szökőkút,

s az éjen át két nagy szemed kísér.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Vasile Dan: Idea – Ideea

Volt egy egyenes utca,
végeérhetetlenül egyenes puszta.
Reggel volt,
délután volt,
alkonyat volt.
Az utca felett,
rajta,
a közepén,
teljes hosszában
korlátlanul birtokolva,
közeledett felé
egy hatalmas, sötét madár.

S volt ott
egy cincogó dal
lent
a csatornában.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron