Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből IV. - Charles Baudelaire: Az ember és a tenger, Edmond Rostand: Széllel-béleltek, Leconte de Lisle: Csillaghullás,Stuart Merrill: Húsvéti dal, Victor Hugo: Tavasz

Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

Mindig szeretted a vad óceánt,
ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
és lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
és csókolod arcát ölelkezőn,
gyakran szíved zajától futsz ide,
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos, sötét
ember, szíved se méri fel az ón.
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,
ma is dühöngtök, mert a harc örök,
halálra, vérre szomjas lázadók,
őrült testvérek, szörnyű küszködők!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Edmond Rostand: Széllel-béleltek

Mi vagyunk a szelíd fiúk,
kik a légynek sem ártunk,
szerények, csöppet sem hiúk,
mindég egy rímre vártunk.
A versek csillogó hada,
egy megpendülő ballada,
egy puha, kedves ábránd,
egy gondolat tovább ránt.
Nekünk a józanság a rút,
s a bölcs nem a barátunk,
de mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.

Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
az árva rímelőre,
az álma rózsálló keret,
onnan tekint előre!
Poétás szívvel őgyeleg,
a méla, tévedő gyerek,
s mindazt, mi nem művészi,
szabódva-félve nézi.
Számunkra nincs egyéb kiút,
csak az, ha verset gyártunk…
mert mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.

Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
de sohasem alélunk.
Forrong-zsibong hívő agyunk,
s az álom az a célunk.
Keressük a halk kerteket,
mert durván visszavertetek,
a gőgre dölyf a válasz…
S szívünk harcba nem száll az,
aki kegyes, szeretni tud,
az fogja a mi pártunk!
Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Leconte de Lisle: Csillaghullás

Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
úgy tündököl a láthatár;
szikrázik a rózsás Kelet,
kacagnak a betyár szelek,
a hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.

Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
lángolnak izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dl kél ezer,
a harmatos fa szíve ver,
a légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.

Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!
A hajnal érces ajka
nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
a víz smaragd, a víz puha,
s arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!

Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!
A sűrű, zöld utakra,
hol a nap tűzszeme ragyog;
a tavakon a szarvas, őz
vizet zavar, vígan időz,
s a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!

Ki hullik, az mind boldog,
feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, búsa koboldok,
forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
aludni csöndbe, nesztelen,
hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
feledtető sok lámpaláng!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Stuart Merrill: Húsvéti dal

Lelkem csupa harang,
lelkem csupa madárka!
A csermely fényes árka
csupa csillag alant.

Lelkem csupa virág,
a lelkem székesegyház!
Dal, ének ébredez, száz
vidám gyerek kiált.

Lelkem csupa öröm,
a lelkem csupa angyal!
Teli a csűr a maggal
a Sors jár a ködön.

A lelkem szerelem,
a lelkem csupa Isten!
Ó kösd be a szemem
s vezess te drága kincsem!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Victor Hugo: Tavasz

Tavasz a drágám és én szeretem.
Ő az eső, a nap.
Így szól kereken:
– Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
– Unalmas nóta – mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
– Kártyázzunk, édes?
– Ó, csak azt ne.
– Mit?
– Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
– Énnekem is.
– Ne túlozz, édesem.
– De – szólok én – mást nem mondtál te sem.
Itt közbevág:
– S miért szép teneked?
– Először is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
– De oly csodás, aranyló
a sárga.
– Az – hagyom rá.
– Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
– Ne haragudj rám, szívem.
– Megbocsátok.
Máskor:
– Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
Erre a kocsit
Már fölajánlom néki.
Ő kesergőn:
– Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdőn.
Felöltözünk, megyünk.
Ő meg kacsintó
szeszéllyel kérdi:
– Hát hol a hintó?
– De te gyalog akartál.
– Ostoba.
Ilyen hideg időbe? Most? Soha.
Befogatok.
– Itt a kocsi.
– Miért?
– Hát hogy kimenjünk rajta.
– Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyű szélbe meghűtöm magam.
Múltkor pedig eképpen andalog:
– Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétől
– Hát ez meg mi volt? –
ijedve kérdem.
– Semmi – és sikolt –,
csókolj meg és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
Én szólok:
– Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Ő a borús és fényes április.