Omár Khájjám: Rubáiját

 I.

Ébredj! – : fölgyújtva az Ég sátorát
szétűzte a csillagok táborát
a Nap s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

 II.

Még föl se szállt a hajnalló homály
s a titkos égi Hang bezengte már
a korcsmatermet: »Mért ül kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?«

 III.

Kakasszóra, mikor megvirradott,
megverték kint a korcsmaablakot:
– »Nyisd ki! nyisd ki! hadd igyunk egy kupát,
úgysem iszik már az, aki halott!«

 IV.

Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szívünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a jázmin és
meleg borzongás kél a fák alatt.

 V.

Az új Tavaszra tölts ma új kehelyt
és tűzve vesd a téli gondlepelt;
piciny utat röpül Időnk, e gyors
madár, és látod? – máris útra kelt!

 VI.

Irám kertjén át durva szél söpört;
Dzsemsid hétgyűrűs kelyhe összetört;
de még rubint a szőlő, és a kert
minden tavasszal új palástot ölt.

 VII.

Széttört a lant: Dávid nem énekel!
De a csalogány dala zengve kel
a rózsa közt: »Bort! bort! bíbort! hogy a
hószirmokat skarlátpír öntse el!«

 VIII.

Kertünkön át csörgő csermely fut: ott
a vörös-kék szőlővel befutott
lugas ölén elborozgatva nem
irigyled arany trónján Mahmudot!

 IX.

Daloskönyv, bor s kenyér – : halk bánatom
e fák alatt mámorba ringatom;
s ha kobzodat pengetve rám nevetsz,
varázsos éden lesz a zord vadon!

 X.

A sírra, melyben alszik Al-Hadzsin,
kőris hullatja könnyét s karmazsin
pipacs fon koszorút, – de már a sír-
kövön széttörte serlegét a Dzsin.

 XI.

Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
életfádról a hervadt őszi lomb
lassan keringve hull, – míg eltemet.

 XII.

Nézd, hogy mosolyog a nyíló rózsa rád!
Hulló illata hinti halk szavát:
– »Dús erszényem hajnalra fölhasad
s a kertre önti szét ezüsthavát.«

 XIII.

Ennek dicsfény s borostyán kellene;
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól: ne törődj vele.

 XIV.

Ha kincsed őrzöd s élted érte gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes puszta csont.

 XV.

Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász, csak magtalan siker;
üres remény: mint hó a Szaharán:
lehull, csillog, – s nyom nélkül tűnik el.

 XVI.

Rozzant szeráj a Föld; és jajszavát
az éji szél süvölti rajta át;
– ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta már be korhadt ajtaját!

 XVII.

A setét Haláltól ne félj: – igyál!
a futó perccel fut a kéj: – igyál!
akár korcsma, akár templom ölén
éltél: elér az örök Éj: igyál!

 XVIII.

Hol táncba csalta csorduló kehely
hős Dzsimsidet: tigris-tanya a hely;
nyilas Báhrám fölött ma vadszamár
nyargal, de őt már nem riasztja fel!

 XIX.

Tölts és koccints! a bor vad láza sok
gondot megöl: reményt s gyalázatot!
Holnap? – Holnapra elsodornak az
örök homályba hulló századok!

 XX.

Friss Nyár tüzel a porba hullt szívek
fölött: dús hangok, illatok, színek:
ma még kacagsz, holnapra sírba szállsz
sírt adni másnak s nem tudod? kinek?

 XXI.

Az életnél nincs semmi ostobább:
meghalt Feridun! meghalt Kaikodáb!
Óh mért dobott a Sors ide? – s ha már
ide dobott, mondd: mért dob majd tovább?!

XXII.

Óh éld a mát! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant, – se ébredés!

 XXIII.

Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
hiába száll a Holnapért imád:
az ÉJ tornyáról müezzin kiált
feléd: »Bolond! jutalmat egy sem ád!«

 XXIV.

Gyűrűs kelyhemben már nem villan óbor;
eltört az érc s szétfolyt a csillanó bor;
magam se leszek nemsokára más,
csak könnyű pernye, szélbe illanó por!

 XXV.

E sok vén bölcs és hószakállú pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
megvetés burhánzik ma sírukon
s aszú por tömi be csontszájukat.

 XXVI.

Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? – : ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? – : ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.

 XXVII.

E f9kdre dobva – honnan? – és botor
utakra verve – hová? – elsodor
a vak Sors; és nem édesíti e
bolond komédiát csak egy: a Bor!

 XXVIII.

Az arany Dómban gyönyört s dőre bajt:
mi vált egymással napfényt és vihart:
ki tudja? – És ki tudja: ez a dóm
ha összedűl, újjá épül-e majd?

 XXIX.

Élet s Halál közt dús gyümölcsbe ért
lelkem ágyában sok fanyar Miért;
csak az Ember maradt örök titok:
»Miért él, ha meghal? S mért hal meg, ha élt?«

 XXX.

Volt egy Kapu: de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol: nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!

 XXXI.

Egen, földön s bíborló vizeken
a csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd, – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?

 XXXII.

Aztán a lelkembe néztem: hátha ott
lappang a Rejtély, mely úgy csalt, hívott,
mint éji fény; – s belül egy hang felelt:
»Sorsod vak ösztön s Istened halott!«

 XXXIII.

Végül korsóm ajkához fordulék
megtudni: mi a Kezdet és a Vég;
s a bor halkan mormolta: »Óh igyál! – :
aki elment, sohse jött vissza még!«

XXXIV.

Korsóm mélyén egy régi árnyalak
zokog bugyborgva csókjaim alatt;
– ki tudja, hány csókot adott s kapott
valamikor e néma, holt ajak!

 XXXV.

Valamikor vígan karolta át
szerelmesét e Korsó; – óh ha rád
kacag a Remény: ne feledd el: ő is
hasztalan küldte Hozzá sóhaját!

 XXXVI.

Tölts újra! tölts! igyál ma kört velem:
az Élet elröpül könyörtelen;
a Múlt halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!

 XXXVII.

A bor égő rubintja a hideg
palack ölét csillogva tölti meg;
egy régi szultán vére a rubint
s kristállyá fagyott könnye az üveg.

 XXXVIII.

Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szőlők fürtje: idd
a csurranó bort, simogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!

 XXXIX,

Csók, bor és mámor: minden oda tér,
ahol minden kezdődik s véget ér;
igyál! igyál! – holnap holt ajakad
a föld alól kupát hiába kér!

 XL.

És majd ha e parton s e lenge-kék
lombok alatt Azráel leng eléd
ajkadhoz nyújtva sötét italát:
– vedd és ürítsd ki némán serlegét!

 XLI.

A gyors Idő halálra érlelé
s fátyol borult tűnt életünk fölé,
annyit törődik a Világ velünk,
mint a Tenger, ha kavics hull belé!

 XLII.

A csalfa égi titkokat ne lesd:
hazug a Félhold s hazug a Kereszt!
és álmaid nem üdvözíti, csak
a szőke must s a duzzadó gerezd!

 XLIII.

Hogy szomjad enyhítsd kristályitalán:
int hűs Oáz az égő Szaharán;
siess! igyál! – Egy perc: s a Semmiség
ködébe tér vissza a Karaván!

 XLIV.

Halott országok és üres romok
fölött űz-hajt tovább a Sors konok
szeszély: szállunk tehetetlenül,
mint fergetegben a futó homok.

 XLV.

Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között,
– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?

 XLVI.

Csak egy hajszál van Igaz és Hamis
között; s csak egy kis Alfa titka visz
– picinyke kulcs, csak megtaláld! – a szent
kincstárba és tán a Mesterhez is,

 XLVII.

aki fürge higanyként átszalad
a Teremtés erein, száz alak
képét öltve fel, mely mind változik
s elvész, – míg Ő örökre megmarad;

 XLVIII.

a nagy Színpadon elővillan és
újra a Homályfüggönyébe vész,
mely körülömli a drámát, mit Ő
maga talál ki, játszik, s unva néz.

 XLIX.

Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!

 L.

Ravasz remény s álnok hit csal oda:
a Menny nem bűvös türkizpalota
és ha szárnyas lelked bejárta: csak
akkor látod, mily szörnyű Kaloda!

 LI.

A lét patakja halálba fut át:
hiába vársz Megváltót és Csudát;
ízes gyümölcs helyett miért akarsz
fanyar fürtöt vagy lefosztott csutát?!

 LII.

Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd:
új asszony hoz házamba új varázst;
a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
Szőlő Lányával kössek újra nászt.

 LIII.

A nagy Fátyolt az Ész viharszele
sorsunk egéről sohse tépi le;
kerestem én is a Titkot, de nem
jutottam el, csak kupám mélyire!

 LIV.

Azt hiszem, csak holt királyok pora
fölött ég így a rózsa bíbora
s egy kékszemű lány porából fakad
minden jácint és minden ibolya.

 LV.

Tündérkert volt egykor e sivatag
s jázmin virult a porló, avatag
kövek közt, hol enyelgve bujdosó
szél suttogott szerelmes szavakat.

 LVI.

De a Tavaszt elűzte már a Gond,
elfonnyadt és lehullt a sárga lomb,
apadt források s holt mezők felett
hét ezredév sötét köde borzong.

 LVII.

Igyunk, barátom! Nézd: hogy ellebeg
a felhőkaraván a kert felett!
Mi meghalunk, de vándorútjukat
örökké róják fönt a fellegek!

 LVIII.

A korcsmában ültem busongva, hol
hűs esthomály borongott, amikor
egy fényes Angyal Szállt be s korsaját
felém nyújtá: »Igyál!« – S ez volt a Bor.

 LIX.

A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Varázsló, ki éltünk kopott
ólmából színaranyat kalapál.

 LX.

A nagy Vezér, aki a rémteli
kínok csomóit mind kettészeli
s vihar-kardjával a gondok sötét
fantomhadát kacagva szétveri.

 LXI.

Fentről jött, hogy vidítsa életünk,
mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
Ha áldás: – mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: – mondd, ki adta őt nekünk?!

 LXII.

Elátkozzam a balzsamos gyönyör,
remélve balgán, hogy agyongyötört
éltem után szentebb bor tölti meg
kupám –, ha már a porban összetört?!

 LXIII:

Óh jöjj! ne hallgasd, mit beszél a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!

 LXIV.

Röpül az élet: hagyd a vak tusák,
dobok s rézkürtök harci taktusát!
– Kertünk fölött borong az este már
és lila árnyat vet a kaktusz-ág.

 LXV.

Kertünk fölött borong az esthomály;
jöjj lugasba, hol dalolva vár
s csordulni töltve örök serlegét
mosolyogva int felénk a vén Omár!

 LXVI.

Mosolygva int: » Ne bánd a tűnt eget!
Lásd: életem a Gyönyör tükre lett:
a Bor dalolt mindig dalomban és
lelkemben a Bor lelke lüktetett!«

 LXVII.

Minden parázs hideg hamuba fúl:
mondd, ki a szolga és ki itt az úr?
A Ködből szállt föl tegnap életünk
s a Ködbe holnap újra visszahull.

 LXVIII.

Lelkem röpült s partot nem lelt sehol:
a Menny vak űr s az Isten haldokol;
végül csüggedve tért meg: »Én vagyok
a boldog Ég s a lángoló Pokol!«

 LXIX.

Titkos jelek futják be az eget:
egyik bíztat, a másik fenyeget;
céltalan Cél az egész: ne törődj
vele: ő sem törődik teveled!

 LXX.

Lomhán forogva jár a Nagy Kerék;
küllőin ezer csillaglámpa ég,
miket egy percre föl-fölgyújt a Nap
és újra elmerít a Semmiség.

 LXXI.

A dráma perg: sír, őrjöng és örül:
ingunk-lengünk a nagy Lámpás körül,
lámpánk a Nap, s a zord színpad felett
mint szörnyű kripta kong az égi Űr.

 LXXII.

Bábok vagyunk az óriás Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megun, – kiüt – s a sírba visszarak.

 LXXIII.

Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő,
vakon repülsz te is, – és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!

 LXXIV.

A Nagy Kéz ír s tovább megy, és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törül;
millió jaj egy betűt ki nem olt!

 LXXV.

Ez zsenge mag lesz, az üres alom:
egyre őröl az óriás Malom
s a zord Idő ekéje mindig új
barázdát tör az örök Ugaron.

 LXXVI.

Fölénk boruló Üst az égi Űr
s alatta minden átok összegyűl,
ne küldd felé imád: ő maga is
kínnal kering, bután s erőtlenül!

 LXXVII.

Az első Mag ezerszer újra kel,
örökkön él az első Porhüvely;
s amit az első Hajnal írt le, csak
az utolsó Alkony olvassa el.

 LXXVIII.

Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt jövőnk: átokpecsétje lett;
ne kérdezd: honnan és hová? – vakon
röpülj a részeg örvények felett!

 LXXIX.

Kacagj a Mullahon s a Dervisen!
Csak a hit épít tornyot a vizen;
s amiről ők mesélnek: puszta szó:
ábránd, ködkép: nem látta senkisem!

 LXXX.

Tudattalan homályból öntudatra
azért hívtál csupán, hogy megmutasd a
tilos Gyönyört, s átkoddal sújts, ha rá-
tévedne lábam a Tiltott Utakra!?

 LXXXI.

Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
és a Te bűnöd lesz, ha elbukunk!

 LXXXII.

Erény vagy bűn: mindegy! Visszás fonat:
mégse szégyellem bűnös voltomat!
Kínnal s kéjjel te szőtted éltem át
és a Te kezed írta sorsomat!

 LXXXIII.

Ki gyáva bűn sarából alkotád,
s kinek kígyó volt aljas cimborád:
az Ember vétke a Te vétked is:
bocsáss meg néki, – s Ő is megbocsát!

 KÚZA-MÁNA

 LXXXIV.

Leszállt a langyos est; végre tova-
suhant a böjtös Ramazán hava;
a fazekas házában álltam és
felriasztott a korsók halk szava.

 LXXXV.

A fal mentén, szép sorba rakva, sok
korsó s fazék ült búslakodva ott;
s némelyik beszélt, és némelyik
talán figyelt, de mindig hallgatott.

 LXXXVI.

Az egyik szólt: »Bizonnyal nem vakon
töltötte kedvét a holt anyagon
és most, mikor már kész formát adott
nem zúzza össze hitvány agyagom!«

 LXXXVII.

Aztán a másik: »Láttál gyereket
széttörni, melyből inni szeretett,
szép poharát? – S mért törné össze Az,
ki alkotá, az Élő Cserepet?«

 LXXXVIII.

Egy percnyi csönd, s egy sánta, porlepett
fazék szólalt meg: »Miért engemet
gúnyoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a fazekas keze remegett?«

 LXXXIX.

Most egy beszédesebb pillanta szét
– talán egy Szúfi – és így szólt: »Az ég
se tudja, hogy e sok agyag között
ki a fazekas és ki a fazék!«

 XC.

És társa szólt: »Mesélik: valaki
pokolra vet bennünket: Az, aki
ily torznak formált… Ej! ne féljetek:
vakságért szemünk nem szúrja ki!«

 XCI.

»Szomjas vagyok« – mormolta réveteg
hangon egy másik – »száraz és beteg;
de ha újra megtölt a Szent Nedű,
azt hiszem még magamhoz érhetek.«

 XCII.

Ekként beszélt a sok fazék; s a Hold már
feljött s bekukucskált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: »Föl! Föl! Itt
jön és rúdjára szed az égi Hordár!«

 XCIII.

A zord Halál, a Köd, a Gond besző s
a ciprus hulló lombja ránk esőz;
tűnt Tavasznak fölött meghalt a Nyár
s a ligetben most haldoklik az Ősz.

 XCIV.

Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém;
venyigét s szőlőlombot hints fölém
és testemet borral lemosva rejtsd
sírba e napsütötte kert ölén!

 XCV.

Az Istenek megcsaltak, – óh ne kérdd,
hogy miattuk mily sok baj s bánat ért:
minden nemes Célt borba öltek és
jó híremet eladták egy dalért!

 XCVI.

Megfogadtam: utam templomba visz!
– De mondd, nem voltam részeg akkor is?
És aztán jött, aztán jött a Tavasz
és a rózsákkal megjött a Bor is!

 XCVII.

E bús világon sátra t vert a Gond
s hogy romokra emeljen büszke trónt,
a zord Halál porrá őrölte már
ős Naisapúrt, Smyrnát és Babylont.

 XCVIII.

Az ősi Titkot sose leste ki
elmém: azt hittem, nincs mit veszteni
az élettel; s most búsan mondom: »Óh,
bárcsak lehetne újra kezdeni!«

 XCIX.

Végére jár, lásd, e papírtekercs,
a csalogány elröpült; percre-perc
száll a Tavaszból: – holnap hervadó
rózsák alatt te is holtan heversz!

 C.

Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
betér s megpihen kis porsátorodban;
Ferrás! a Szultán indul, – s a Halál
egy intésére sátrad összeroppan!

 CI.

Óh szende Hold! szerelmem! égi fény – :
örök pályád kering az ég ívén;
de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
már más köszönt rád telt kupát, – nem én!

 CII.

Óh Sáki, majd ha halálom után
együtt mulattok a kert pázsitán:
– sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!

Jegyzetek:
A »rubái« szó négysoros verset jelent. Többese: »rubáiját«. Csaknem minden rubái önálló költemény.

 I. rubái: Kelet Vadásza = a Hajnal.
IV. rubái: Omár idejében a márciusi napéj-egyentől számították az év elejét. Az új év tehát a Tavaszt jelenti.
VI. rubái: Irám: Saddád király híres kertésze, róla neveztek el egy csodálatosan szép rózsafajt, amely azonban az idők folyamán kiveszett.
               Dzsemsid: = a rege szerint Persepolis alapítója. Hétgyűrűs serlege a hét ég, a hét planéta, a hét tenger stb. jelképe volt.
VII. rubái: Dávid: a zsidó mitológiából ismert királyi dalnok, a mohamedánok négy prófétájának egyike.
X. rubái: Al-Hadszin: = költő, Omar elődje, versei mind elvesztek.
               A Dzsin = az Öröm jelképe.
               Serleget a sír fölött széttörni = a keletieknél a legmélyebb fájdalom kifejezése.
XII. rubái: A gondtalan élet szimbóluma.
XVI. rubái: Szeráj: = vendégfogadó.
XVIII. rubái: Dzsemsid: = lásd a VI. jegyzetet.
               Bajram Gúr = Szasszanida-herceg, híres vadszamárvadász volt. Egy vadászaton nyomtalanul eltűnt.
XXI. rubái: Feridun = a mondában több Feridunról van szó. Itt a misztikus varázslóra kell gondolnunk, aki az Örök élet balzsamát feltalálta.
               Kaikodáb: = az utolsó Szasszanidák egyike, aki a 7. században az arabok ellen harcolva elesett.
XXII. rubái: Müezzin = török pap.
XL. rubái: azráel = a Halál angyala.
XLV-XLVIII. rubái: tartalmilag mind a négy rubái szorosan összetartozik.
LII. rubái: A Szőlő Lánya = a Bor.
LVIII-LX. rubái: A három vers tartalmilag összefügg. A Korán szerint 72 vallás és nép élt a földön, ezért van szó a LIX-ben 72 bölcsról.
LXIV-LXVI. rubái: A három rubái összefügg egymással.
LXXIX. rubái:  Dervis = ortodox mohamedán pap.
  Mullah = misztikus súfista-pap.
  Vízre tornyot építeni = egykeleti, a bábeli toronyéhoz hasonló hagyomány szerint tengerre akarták építeni a Balgaság Torányát.
  Kúza mána: a fazekakról szóló szatirikus mese, mely a hasztalan filozofálgatást parodizálja A Kúza-mánát a LXXXIV-XCII. közötti kilenc rubái képezi.
LXXXIV. rubái: Ramazán = a Böjt hava.
LXXXIX. rubái: Szúfi = a szúfizmus, vagyis az Indiából Perzsiába átszűrődött buddhizmus híve.
XCII. rubái: a hívők a Ramazán-havi újhold feltűnését élénk felkiáltásokkal üdvözölték.
C. rubái: Ferrás = sátorverő. Itt a test és a lélek viszonyáról van szó.
CII. rubái: Sáki = pohárnok, férfi vagy nő.

Fordította: Szabó Lőrinc