Szabó Lőrinc: Kétszáz év Goethe

Azután, hogy megérett, egyszerre divat lett nem szeretni. „Önző”, mondták rá irigyek és csacsik, „hideg”, állapították meg róla szalmaláng-lelkek és esztéták, vagy cserbenhagyott nők. Sőt komoly szellemek is, akik nem tudtak vagy nem akartak közel férkőzni realizmusához, bölcsességének és nagyságának alapjához, és ahhoz a rendszerességhez, amely többnyire csakugyan kizárni szokta az emberből a lírikust és általában az írót. Akik pedig a tudás- vagy az életszomj valami gigászi sznobjának mondják, azok, tartok tőle, az ünnepietlenség sznobjai. Goethében rendszerint azt az erényüket gyűlöljük, amely hiányzik belőlünk.

Pedig minden rossznak, amiben elmarasztalható, csakugyan van valami alapja. Goethe olyan összjelenség, olyan kiterjedés minden lehetséges szellemi dimenzió irányában, s olyan föltétlenül akad benne, ami joggal nem zsugorodik, akárcsak az élettel vagy a történelemmel szemben: mi maradunk a vesztesek, ha szembehelyezkedünk vele, ahelyett hogy igyekeznénk szempontokat találni, amelyekből nézve gyönyörű és hatalmas, élvezetes és tanulságos.

Az élet azonban még tüskéivel is barátságosabb hozzánk, mint a szellemiség. Kikerülhetetlenül benne élünk, napról napra érzékeinkbe kapcsolódik. Az író viszont, különösen, ha más népnek és más kornak a fia volt, nem törődik velünk. Magunknak kell felkeresnünk a világát, hogy ott aztán útmutatónk lehessen a szív és az értelem dolgainak feltárásában és magyarázatában. A halott költő nem adakozó. Mégis birodalmakat kap, aki hozzá megy, szóra bírja, és megnyeri barátságát.

Én harminc év óta barátkozom Goethével, akinek most, 1949-ben ünnepli születése kétszázadik évfordulóját a világirodalom; de nem merném mondani, hogy igazán ismerem. Jártam frankfurti szülőházában és a weimari Gartenhausban, ahol, mint mondani szokás, az emberiség szíve – egyik szíve – dobog, állandóan barangolok életében és műveiben, s kaptam tőle és folyton kapok vigaszt és boldogságot, tanácsot és bíztatást, emberit és művészit, amit csak adhat próza és vers és dráma és kritikus ész. Élete művének legfontosabb része aligha maradt zárva előttem. De talán épp ezért érzem, hogy csak tartományait jártam be a goethei világnak. Mert sehol nem láttam határt, s amit az út megmutatott, az azt sejtette, azt sejteti velem, hogy tovább hatolva még újabb, vonzó tájakat találnék ebben az emberfölötti mindenségben. Botladoztam göröngyökön, bukkantam érthetetlen jelekre, fárasztó pusztaságokra? Hogyne. De ami nem tetszett, nem bosszantott, s ami érthetetlen volt, az azt súgta, hogy talán bennem a hiba; s vándorutamon mindenütt oly erősen s oly állandóan éreztem egy láthatatlan Szellem jelelétét és kalauzolását, ahogy a misztikus Alkotóét érzi a hívő ember. A szellemmé alakított mindenségben kóboroltam – s ilyen mindenség minden nagy irodalom, minden nagy életmű –, s egyúttal saját magamban és mindenkiben: az ember problémái közt. S annak láttán, ami óriási és szép és csodálatos, nem nagyon volt kedvem azzal bíbelődni, ami Goethében is száraz fű és kiégett anyag.

Az útnak az eleje volt a legnehezebb. Romantikus lélekkel, boszorkányos meglepetésekre várva, ügyetlen indítás után, hányavetien, iskolásan s ugyanakkor tapasztalatlan forradalmár módjára tettem az első lépéseket. A meglepetések elmaradtak. Tankönyveim főleg balladákat közöltek a költőtől, s higgadt, moralizáló bölcsességeket. A balladákat közöltek a költőtől, s higgadt, moralizáló bölcsességeket. A balladákat nem szerettem, a higgadtságot untam, a morál pedig ellenségem volt. Még később is „modern” szépségekre vágytam Goethében, márpedig modernitást ötödrangú költőkben is többet találtam, mint benne. Goethe legfeljebb „csak” olyan volt, mint az élet. Vagy még olyan sem. Semmi sziporkázás, semmi extrém hang? (Pedig az is van benne!) Sok év kellett hozzá, míg rájöttem, hogy mi – életben és művészetben egyaránt – a maradandó és a változó, s még inkább arra, hogy mi a maradandóság a változásban. Arra, hogy mi a könnyű látszat, és mi a nehéz lényeg. Arra, hogy az lő virág… a modern, hogy a közvetlenség, a természetes hang a modern, a nyílt látás, a friss, biztos érzékelés és a dolgok kötetlen harmóniája az örök-modern; a független és önálló ember a modern ember. Hogy a nyugodt cselekvés a modern, a kutatás, a meg-nem-elégedés, a nem-őrjöngő egyéniség, a mindig-elölről-kezdés a modern, és hogy a legnagyobb dolog a világon az igazság és a valóság tettenérése, a romlatlan ösztön és a helyes rend és helyes arányérzék, a biztos egyensúly mámorban és hitben, kételkedésben és bukások után. Ilyesmikre tanított – ilyen erő vágyára – az életem, s ilyesmikre Goethe, aki elfújta rólam-belőlem a dekadencia és az idegbaj kacér tiszteltét; s ő – vagy ő is – tanított emberi erényekre, igaziakra és hasznosakra, s mindenek fölött arra, hogy szeretni igyekezzen az egyszerűt, mikor az a helyénvaló, s a komplikáltat, mikor az a valóság. Goethe csakugyan nem fiatal embernek való; de ez nem az ő hibája; s meddig maradunk fiatalok?

Nálunk Magyarországon sohasem volt igazán népszerű. (Némethazájában se túlságosan.) Mi, általában, inkább csak tiszteltük. Pedig ez az olümposzi isten nagyon emberi isten. Tankönyveink s a közhit Arany rokonaként emlegetik; szerintem azonban éppannyira, sőt fiatal korában még inkább, Petőfi az igazi szellemtestvére: csorduló életérzése, realizmusa, hús-vér nyelve és könnyedsége teszi azzá. Rokonságuk szembeötlő volna, ha Goethe is oly korán meghal. Így azonban, hogy volt ideje s roppant ereje nőni, fejlődni, gazdagodni, élni tíz vagy száz ember életét, titáni és titkos-tanácsosi szélsőségeket egyesíteni az összképben, miniszterelnöknek lenni, és gyári munkáslányt venni feleségül egy édes, okos, de kicsinyes udvarnál, remekművek tömegét alkotni, bányaszakértőként, pénzügyminiszterként működni, égi és földi szerelmekben kopni és lángolni, dolgozni mint színigazgató és mint természettudós és mint kultúrhistorikus, megtermékenyíteni agyát a teljes antik és modern művészettel és filozófiával, s agyával a XIX. század elejének Európáját, s azóta is – megszakítás nélkül – ama részét az emberiségnek, amely érdemes ár – így, hogy 82 esztendőt kapott a sorstól, s e 82 esztendő minden percét-óráját teremtő munkával vagy teremtő gondolkozással tölthette: így persze hogy eslősorban az ellentét ütközik ki a két lángész és a két életmű között! De az érzéki alap, a lélekrokonság kezdeti képlete, a legmélyebb láng azonos bennük; ahogy a Puskinéval is azonos.

Szólunk egyes műveiről? A Faust-ot, úgy-ahogy, ismerni szokás, éppúgy párszáz költeményét, s az Iphigéiá-t meg a Tassó-t, a Meister Vilmos-t, a Nyugat-Keleti Daloskönyv-et, és természetesen a Werther-t. De csak úgy-ahogy. Pedig mi minden van ezekben a művekben, s mi minden lehet még a jubilánris kiadás másfél száz nagy kötetében?! (Bár – hol volt valaha olyan független szellemű polgárság, mint amilyen egyén ő volt?) Goethe egymaga megér egy kis országot; könnyedségéhez nagyon jól kell tudni az anyanyelvét, hogy az olvasója el ne nehezítse. A maga egészében ismerni: reménytelen vágy. Én se fogom megismerni soha. De nagyon szeretném magyarul látni a Steinnéhez írott leveleit. És az Eckermannt! Az utóbbiról, öregkora feljegyzett beszélgetéseiről, nem is olyan régen írtam, hogy felrobbantana egy konzervatív országot. A levelei pedig? Levelei volnának talán a legjobb bevezető a költészetbe, s egyáltalán a Költészetbe, melyről, belénk világítva, azt írta, hogy

                                                tartalmát a szíved adja
                                                s a formát a szellemed!