Jean de La Fontaine: A kakas és a róka

Pislogva őrködöt szokott helyén, egy ágon,
   a vén kakas, furfangos és merész.

Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.

   „Kitört a béke, – szól, barátom,
   harcunk emléke ködbe vész.

Hírnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,
   siess, ne várasd cimborádat,
Negyven mérföldem van e hírrel hátra még.

   Dolgozhat a baromfinép,
   segíti majd, mikor szemelget
   testvéreként a róka-nemzet.

   Örömtűz ég, keblemre hát,
   repülj le, csókom száll reád,
   testvéri két karom kitárva.”

„Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír
minden szavad s hunyó napomnak éke, drága
                 virága
               e békehír.
               S e hírre pompás ráadás,
az, hogy te jössz vele. De ott fut két agár,
   ki biztos szintén tudja már
   s tudatni jő ezt, nem vitás;
már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók;
leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.”

„Nem várhatok, futok, későre jár az óra,
csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,
   majd eljövök.” – S a hízelgő szalad,
   fák közt búvik, cserjék alatt,
   s dühöng. Dugába dőlt a terve.

   A vén kakas meg ül merengve
   s kacag egy halkan kaccanót;
mert kettős élvezet megcsalni a csalót.

                           Fordította: Radnóti Miklós